Holtában is gyűlölik

Eltávolíttatná Francisco Franco nyughelyét a polgárháború mindkét tábora áldozatainak földi maradványait őrző Elesettek völgyéből a spanyolországi baloldal. A madridi parlament májusban megszavazta a kegyeletsértő kezdeményezést, a szabadságáért küzdő Magyarországnak 1956-ban katonai segítségnyújtást szorgalmazó egykori államfő emlékének meggyalázását.A nemzetközi baloldal nem változik. Lételeme a kíméletlen kirekesztés, saját történelmi narratívájának a világra erőszakolása, ellenfeleinek gyűlölettől vezérelt megsemmisítése, emlékük elpusztítása. A múltat végképp eltörölni – e beteges rögeszme vezérli őket évszázadok óta.

Mindehhez bicskanyitogató cinizmus társul. „A múlt sebeit az igazsággal gyógyítják”, mondta Gregorio Cámara, a Spanyol Szocialista Munkáspárt parlamenti képviselője azon javaslatot indokolva, melynek értelmében eltávolítanák Francisco Franco tábornok sírját a Madridtól mintegy 40 kilométerre található Elesettek völgyéből (Valle de los Caidos), ahol az 1936 és 1939 között dúló spanyol polgárháború nemzeti és köztársasági áldozatai egymás mellett nyugszanak. Az ibériai baloldal azonban megbékélés helyett hazug emlékezetpolitikával vívná meg újra és újra a polgárháborút. A spanyol szocialisták ennek jegyében José Antonio Primo de Rivera, a keresztényszociális, nacionalista és monarchista falangista mozgalom egykori vezérének nyughelyét is felszámolnák. Lám, a baloldal holtában is, több mint 80 év után is gyűlöli egykori áldozatát, akit 1936 novemberében a köztársaságiak kommunista „népbírósága” ítélt halálra és gyilkoltatott meg.

A kezdeményezést 198 képviselő támogatta, 140 tartózkodott, és csak 1 ember akadt, aki ellene mert szavazni. Sajnálatos módon a kormányzó konzervatív néppárt parlamenti delegáltjai is az állást nem foglalók között voltak. A szomorú krónika egyetlen reménykeltő eleme, hogy a határozat nem törvényerejű, jelentősége jelképes gesztusként értelmezendő, így a kormány számára nem jelent jogi kötelezettséget.

A három évig tartó véres polgárháború persze sokkoló emlék még ma is. Mérlege nagyjából félmillió halott és ugyanennyi menekült, a köztársasági oldal különböző frakciói ráadásul egymás ellen is véres leszámolásokat hajtottak végre.

A polgárháború nemzeti tábora sem kímélte baloldali ellenségeit. A Francisco Franco tábornok vezette, politikailag a falangistákra és a monarchistákra támaszkodó hadsereg csakis így tudta megmenteni Spanyolországot a teljes széthullástól, a véres vörösterrortól. Az 1936 júniusában tartott választáson a kommunistákat, anarchistákat, szociáldemokratákat és liberálisokat tömörítő, sztálini ukázra összeállt népfront győzött, mindössze a szavazatok 1,5 százalékával megelőzve a jobboldalt. Ezután elszabadult a pokol, Largo Caballero szocialista vezér nyíltan kijelentette: „El vagyunk tökélve, hogy Spanyolországban ugyanazt tesszük, mint ami Oroszországban történt. (…) Halál a rendőrökre, a bírókra és a papokra!” A szavakat tettek követték: templomok, kolostorok felgyújtása, papok keresztre feszítése, apácák megbecstelenítése, a keresztény jobboldal vezető személyiségei elleni merényletek jellemezték a népfrontkormány uralmát.

Amikor 1936 júliusában a szélsőbaloldali terrorlegények elhurcolták és meggyilkolták Calvo Sotelo monarchista képviselőt, betelt a pohár, a hadsereg akcióba lépett. A nemzetiek által utolsó kereszteshadjáratnak nevezett ellenforradalmi fölkelés 1936. július 18-án robbant ki, miután a különböző felfogású hazafias erők egyesültek Francisco Franco (1892–1975) tábornok zászlaja alatt. A nemesi haditengerész-család sarjaként született katona ekkoriban a marokkói spanyol idegenlégió főparancsnoka volt, s 1934-ben már győzelmesen vert le egy asztúriai kommunista lázongást. Franco csapatai élén 1939. március 28-án bevonult Madridba, s a bolsevizmus ezzel Nyugat-Európában elbukott. Az átmenet idejére Franco tábornok katonai diktatúrát vezetett be, őt államfővé választották.

A rendszer belpolitikailag fokozatosan konszolidálódott, külpolitikailag pedig ügyesen taktikázott: 1939 áprilisában Spanyolország csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz, ám a második világháborúban semleges álláspontra helyezkedett. Ugyanakkor Franco 1941-ben engedélyezte a mintegy 60 ezer önkéntest számláló Kék Hadosztály bevetését a keleti fronton, és több markánsan jobboldali felfogású személynek is menedéket adott 1945 után. Emiatt az ENSZ 1959-ig bojkottot hirdetett Spanyolország ellen, ám 1962-ben csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez.

1947-ben Franco kinyilatkoztatta, hogy Spanyolországban helyreállt a monarchia intézménye, a trón azonban betöltetlen maradt, a tábornok maga régensként ténykedett. Nagy gonddal ügyelt az ifjú trónörökös, János Károly herceg (a jelenlegi uralkodó, VI. Fülöp király édesapja) iskoláztatására, s 1969-ben hivatalosan is a trón várományosaként nevezte meg. 1974-ben ténylegesen átadta az államügyek intézését az ifjú hercegnek, aki I. János Károly néven lépett trónra. Francisco Franco 1975. november 20-án hunyt el Madridban.

Francót hazánkban is van ok tisztelni. Ő volt az egyetlen nyugati államfő, aki 1956-ban fegyveres katonai segítséget akart nyújtani a szabadságáért küzdő Magyarországnak. Soha nem ismerte el a szovjet kormányt, sem a második világháború után a bolsevisták által megszállt országok kommunista bábkormányait. Madridban az 1960-as évek végéig működött a még Horthy Miklós kormányzó által kinevezett Marosy Ferenc vezette Magyar Királyi Nagykövetség.

Borhi László történész Franco és az 1956-os forradalom – dokumentumok a spanyol segítségnyújtás tervéről című tanulmányából (História, 1998/9-10.) tudjuk, hogy 1956. november 6-án Martín Artajo spanyol külügyminiszter kormánya megbízásából közölte az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetével, Cabot Lodge-dzsal, hogy hazája feltétel nélkül kész azonnal fegyveres erővel megsegíteni a magyar felkelőket.

Igen rövid idő alatt 100 ezer önkéntes (!) jelentkezett a légióba, köztük 13 ezer tiszt. A terv azonban meghiúsult. Az amerikaiak nem engedélyezték, hogy a Madrid–Budapest távolságot egy tanknyi kerozinnal átrepülni nem képes spanyol szállítógépek az USA müncheni támaszpontján üzemanyagot vegyenek fel. Sőt, megfenyegették Madridot, hogy amennyiben spanyol gépek repülnek be Németország amerikaiak által megszállt övezetébe, légvédelmük lelövi azokat.

Az amerikai külügyminisztérium ezzel párhuzamosan 1956. november 8-án szigorúan titkos minősítésű táviratot küldött saját madridi nagykövetségének, melyben egyebek mellett ez állt: „…az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen, ismétlem, semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül. (…) Közös biztonsági céljaink és a világbéke megőrzésére vállalt kötelességeink fényében reméli, hogy Spanyolország nem tesz elsietett lépéseket az Egyesült Államokkal történő konzultáció nélkül.”

Franco tábornok szándéka tehát az amerikaiak árulásán bukott el. 1957-es újévi beszédében a spanyol államfő megindító tisztelettel szólt Magyarország hősiességéről, és szégyenteljesnek nevezte a nyugati világ tehetetlenségét. Spanyolország 1956-ban is számos magyar menekültet fogadott be, köztük olyan hírességeket, mint az Aranycsapat kiválóságait: Czibor Zoltánt, Kocsis Sándort vagy a kispesti legendát, Puskás Ferencet.

Francisco Franco korának gyermekeként, konzervatív, antibolsevista neveltetésének és meggyőződésének megfelelően cselekedett, kíméletlenül, de hosszú távon sikeresen visszarántva hazáját a fortyogó, véres zűrzavartól, megmentve a széthullástól. A polgárháború mindkét táborának a maga halottjai fájnak jobban, de a történelmi mű jelentősége megkérdőjelezhetetlen, a kegyelet joga pedig mindenkit megillet, így a Magyarországgal rokonszenvező Franco tábornokot is.

Ágoston Balázs