A New York-i Empire State Building építése még az 1929-es gazdasági összeomlás előtt kezdődött meg, a világ akkori legimpozánsabb felhőkarcolójának átadására 1931-ben került sor, amikor a szalagcímeket már leginkább csak a megszűnő munkahelyek és kilátástalanság töltötte ki. De hasonló sorsra jutott Malajzia büszkesége, a világ legmagasabb épületének készülő Petronas torony is. A Kuala Lumpur-i csodát 1999-ben avatták fel, két évvel azután, hogy az egykor virágzó délkelet-ázsiai gazdaságok látványosan hanyatlani kezdtek.

Dubai a 60-as években még álmos halászfalu volt, amely nemhogy a világ, de még az Arab-öböl déli fertályán sem zavart sok vizet. Az olaj felfedezése – mint a környéken mindenhol – ott is felforgatta az életet. Dubai olajtartaléka azonban nem volt olyan számottevő, mint szomszédaié.

Az ország vezetője, Mohamed bin Rashed al-Maktúm sejk ezért az olaj utáni időkre gondolva eltervezte, hogy turisztikai és pénzügyi központtá alakítja hazáját. Az emír többször elmondta: olyan világjelentőségű arab várossá szándékozik tenni Dubait, mint amilyen Bagdad vagy Kordoba volt a X. században. Minden jel arra utalt, hogy az álom valóra válik. Az olaj megfelelő biztosítéknak bizonyult, a lehető legkedvezőbbé formált pénzügyi feltételek pedig mágnesként vonzották a külföldi befektetőket. Pár évtized leforgása alatt Dubai fényűző metropolisszá változott. A világ lélegzetelállva figyelte a sivatagból kinövő csodát: a hétcsillagos szállodákat, a dubai Hyde Parknak nevezett Safa Parkot, a világ legnagyobbjaként számon tartott Dzsebel Ali kikötőt és a tengerből mesterségesen kiemelt, pálma alakú szigetcsoportot. A jól fizető munkalehetőségeknek hála, képzett és képzetlen munkavállalóknak százezrei érkeztek az emírségbe. Dubai valódi Bábellé vált, ahol mára a világ szinte valamennyi népe képviselteti magát, miközben az őslakók a lakosságnak mindössze 17 százalékát teszi ki. Ezért is van, hogy az emírségben a térség hagyományaihoz képest szokatlan tolerancia uralkodik. A felhőkarcolók tövében a szunnita és síita muszlim mecsetek mellett keresztény templomok és hindu szentélyek állnak, a fényűző Dzsumeirah villái közt még egy zsinagóga is diszkréten megbújik, ahol leginkább amerikai zsidó bankárok róják le vallási kötelességüket.

A királyság igazi Haremmé vált. Iszlám szóhasználatban így nevezik azon területet, ahova belépve a kívülről jövők megfeledkeznek vitás ügyeikről, konfliktusaikról és a kölcsönös megértés jegyében próbálnak érvényesülni.

A dolgok tehát jól mentek Dubaiban. Olyan jól, hogy 2008-ig az arab sajtóban olykor föl-fölröppent a pletyka, miszerint az emírség kilép a héttagú föderációból és kikiáltja függetlenségét. Mohamed bin Rashed al-Maktúm sejk most már bizonyára hálás a sorsnak, hogy ez nem következett be. A pálma formájú mesterséges szigetcsoport, a sétányok, a hétcsillagos szállodák és más luxusingatlanok ugyanis mind-mind kölcsönből épültek. A 2008-ban kirobbanó gazdasági világválság előtt a dubai csoda vonzó alternatívát kínált az európai arab és amerikai befektetőknek. Az emírség szekere olyan jól szaladt, hogy még luxus külföldi befektetésekre is futotta a kölcsönpénzből.

A krach után azonban a tőkések el-elmaradoztak. Ráadásul az olaj a tavalyi hordónkénti 140 dollár körüli árfolyamról jócskán visszaesett, így az állami hátszél is meggyengült. Bebizonyosodott, hogy a sivatagi csoda önmagától képtelen a túlélésre.

A válság éppen a mekkai zarándoklatot lezáró Eid ünnepnapján robbant ki, amikor a Dubai World azt kérte a hitelezőitől, hogy a jövő év májusáig adjanak neki haladékot az adósságából decemberi hónapban esedékes 3,5 milliárd dollárnyi részlet törlesztésére.

A dubai állami felügyelete alatt álló holding teljes adóssága 59 milliárd dollár, ami az emírség 100 milliárd dolláros hátralékának oroszlánrészét jelenti. A külvilág számára úgy tűnt, hogy nem egy vállalat, hanem az egész ország áll a tönk szélén. A vallási ünnep miatt napokig tartó hírvákuum miatt a nemzetközi pénzpiacok attól tartottak, hogy a válság – ahogyan a Lehman Brothers esetében –, most is „fertőzőnek” bizonyul és átterjed a szomszédos Öböl-államokra. A félelem nem volt alaptalan. Az emírségnek nem csupán az adós besorolása, hanem a Maktúm sejk által megálmodott, pénzügyi központi szerepe került veszélybe. A dubai álom minden bizonnyal végleg elsüllyedt volna a sivatagban, ha az emirátusok legnagyobb, de eddig háttérbe húzódó tagja, Abu Dhabi nem siet a segítségére. Sokan akkor nyugodtak meg, amikor az Abu Dhabiban tartott légibemutató megnyitóján Mohammed bin Zajed al-Nahján sejk látványosan a dubai emír vállára helyezte kezét. Elemzők a gesztust annak jeleként értelmezték, hogy a nagy és gazdag testvér kész gondját viselni a bajba jutott Dubainak. A sejtés beigazolódott.

Abu Dhabi vállalta, hogy az elkövetkező hónapban 9 milliárd dollár törleszt Dubai adósságából. Az emirátusokon belül tehát helyükre billentek az erőviszonyok. Abu Dhabi egyébként az Egyesült Arab Emirátusok területének 86,7 százalékát adja, szemben Dubai öt százalékával. Nem is beszélve arról, hogy Abu Dhabi a föderáció olajkincsének 90 százalékát birtokolja. Egy humorista ahhoz a kezdő Monopoly játékoshoz hasonlította Dubait, aki valamennyi játékmezőt felvásárolja, majd fizetésképtelenné válik. A tapasztalt öreg játékos aki eddig kivárt végül megszólal: „Azt hiszem, enyémek a szállodáid és repülőid”. A példa nem túlzás. Minden esély megvan arra, hogy a segítségért cserébe Abu Dhabi rátegye kezét az olyan koronaékszerekre, mint az Emirates légitársaság, a kikötők vagy a dubai Wall Streetként emlegetett Dubai International Financial Center.

Bár az anyagi stabilitás helyreáll, Dubaiban aligha lesz minden a régi. Az emírség elvesztette legnagyobb tőkéjét: azt a bizalmat, amit a világ és a befektetők előlegeztek meg a sivatagi álomnak.

Sayfo Omar