Sibeniket (ejtése írás szerint) magyar nevén Szebenicót a X. században horvátok alapították. Kitűnően védhető öböl partján állva nézte Dalmácia egyik legfontosabb kikötőjét. Életét mindig szűk helyen, fölfelé terjeszkedve élte, házait szoros rendben egymás mellé sorakoztatta. Keskeny utcáiba nem fér be az erőtől duzzadó mediterrán nap, épp csak bepillanthat, a hűs köveket felforrósítani nincs ideje. Itt született Verancsics Antal történetíró, esztergomi érsek, és fia, Faustus, aki Pozsonyban tanult, csanádi püspökként szolgálta az egyházat, veszprémi kapitányként a hazát, titkárként Rudolf császárt, és egy ötnyelvű szótár kiadásával a nemes tudományt. Itt bukkantak 1982-ben arra a kódexre, amely az Ómagyar Mária-siralom utáni második legrégebbi nyelvemlékünket tartalmazza. E költői mű Laskai sorok néven vált ismertté.

Szebenicó (Sibenik) Könyves Kálmán idején lett a Szent Korona része, és már néhány évtizeddel később szabad királyi város, egyházi oldalról azonban csak az Árpád-ház kihalása előtt három évvel, 1298-ban ismerték el városi rangját pápai bullával. Ezzel a közeli Trauval (Trogir) fennálló viszálya véget ért, főtemploma székesegyházi rangot kapott. Aztán ahogy egyre gazdagodott, erősödött, egy bő század múltával lakói elhatározták, hogy lebontják azt a régit, és nagyobb, szebb, méltóbb templomot emelnek. Így lett a korai reneszánsz egyik dalmát gyöngyszeme a mai Szent Jakab Székesegyház.

Ha mint műalkotást elemezni kezdjük, rögtön feltűnik, hogy hossza hajszálra megegyezik magasságával. Mert földi utunk hossza annyi, amennyi utat fölfelé megteszünk. Az ember igazi útja ugyanis fölfelé vezet. Ennek csak mintegy földi vetülete a születéstől halálig megtett út. Ugyanakkor a templom szélessége, dacára annak, hogy háromhajós épületről van szó, igen szerény. Mert nem vízszintesen kell terjeszkedni – mondja az építész -, nem az evilági síkon, itt nincsen cél, hanem fölfelé, Isten felé. Lent indulunk, a keresztelőmedencét tehát a padló szintjénél lejjebb tette. Ez a szakrális értelemben vett születés helye. A születésnek pedig feltétele a halál, a víz alá merítkezés, ami pokolra szállás is egyben, hiszen az ég alatt a föld van, a föld alatt a víz, az alatt pedig a tűz. A keresztség így beavatás. A középső szinten adott helyet a padsoroknak, ez a hívek felnőtt, földi életének szintje. E fölé helyezte el azt a zárt szakrális teret, ahova csak az égi hatalom földi letéteményesei, a közösség vezetői, papok, előkelők léphettek. Más csak akkor emelkedik erre a szintre, ahová hat lépcső vezet, ha a lelki megtisztulást, a gyónást követően áldozni akar, Krisztus testével és vérével egyesülni. Innen még négy lépcső vezet az oltár szintjére, az éppen tíz, a teljesség száma, és közvetlenül az oltárhoz még három. A felső szinten tehát hét lépcső van összesen, ez a tökéletesség száma. Nem egyetlen művész irányította az építkezést, mégis Juraj Dalmatinac nevét érdemes megjegyezni, ő a horvát művészettörténet talán legeredetibb alakja. Nem az ő tervei alapján tették le az alapkövet, nem is ő fejezte be, hiszen a felszentelésig egy és negyed század telt el, de – a velencei mesterek érdemeit nem tagadva – ő volt a meghatározó, haláláig e művön dolgozott. Nem csak főépítészként, szobrászként is.

Ahogy az ember egyre mélyebben elgondolkozik az épületen, ő egyre rokonszenvesebb lesz. Ha ma élne, biztosan találkozni szeretnék vele. Kőasztalnál ülnénk, bort innánk, néznénk a tengert. Nem beszélnénk. Minek? Én már láttam a templomot, mit kérdezhetnék még ezek után. Ő meg biztosan ellenne a gondolataival.

(Boros)