A város templomát, amelyet később róla neveznek el, alaposan átépíti. Új szentélyt emel, míves oszlopfőkkel díszített márvány oszlopsort állít, márvány berendezést faragtat, emlékkápolnát, belső udvart, püspöki palotát építtet. Róma hatása még ott van a levegőben, az építészek kezében, a kő még úgy formálódik, az épületek még úgy nőnek. Róma hatása látszik az íveken, a formákon, az arányokon. Azóta jóformán hozzá sem nyúltak. Az egyetlen említésre érdemes változás a templom létének másfél évezrede alatt, hogy 1267-ben cibóriumot emeltek. Ezt a szabadon álló díszes baldachint az ókeresztény templomok oltárasztala felett alkalmazták, ide éppen illett, nem tudni, miért várt rá hétszáz évet az oltárasztal. A Nyugatrómai Birodalom bukása és a korai középkor keresztény királyságainak kialakulása között eltelt időre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint a hanyatlás, a semmit létre nem hozás idejére. Hogy ez mennyire nincs így, azt ez a bazilika szépen mutatja. Egyébként is, az a mesterségbeli tudás, ami ennek létrehozásához kellett, csak úgy maradhatott fenn, ha az alkotóknak alkalmuk volt gyakorolni. Itt megmutatták, mit tudnak. A díszítésben változatos technikát használó mesterek az oszlopsor boltíveit többszínű stukkóval borították, az apszist pedig olyan mozaikokkal, amelyek azóta világhírűvé tették a bazilikát. A mozaikkészítés technikája szintén a római palotákból költözött be a keresztény templomokba. A négyszögletes kő- vagy üvegkockákat végtelen türelemmel rakosgatják egymás mellé. Az apró részek külön-külön semmik. Ha azonban a szellem a kéz segítségével rendezi őket, egésszé állnak össze. Éppen úgy, ahogyan minden apró részletnek helye van a teremtés egészében, s ilyen apró részlet az ember is. Ha csak önmagát nézi, mint egyetlen mozaikkockát, nem érti meg, miért van a világon, még ha tudja is, hogy beleilleszkedik valami egészbe, nem tudja, hogyan, nem látja a helyét. Csak ha önmaga fölé emelkedik, akkor kezd derengeni neki önmaga igazi képe. És minél följebb emelkedik, annál többet lát, annál inkább kiderül számára, minek a részét alkotja.

Az apszist fölülről lezáró negyedgömb mozaikja a földi síkot ábrázolja. Középen Mária tartja Jézust, aki feleakkora. Ez a szülő-gyerek kapcsolat jele, tehát nem azért kicsi, mintha gyermekként ábrázolnák, akárcsak a bal szélen álló két szerpap, apa és fia. Minden ember Krisztus felé fordul, és annak jelét tartja a kezében, amit neki felajánl. Aki tudást, az könyvet tart, aki mártíromságát, az mártírkoszorút, aki írásait, az tekercset, Eufraziusz püspök a bazilikát. A két angyal Mária két oldalán a védelmét ajánlja, ők dárdát fognak, Mária pedig Jézust, ő fiát ajánlja fel nekünk, felénk fordul. Adni akkoriban csak két kézzel illett (Japánban ma is), és csak letakart kézzel, ezért a földi szereplők, az emberek – egy kivétellel – így vannak ábrázolva. Mária is. A VI. században még őt is embernek tekintették, a fél évezreddel későbbi kelet-nyugati egyházszakadás teológiai oka éppen az ő istenanyasága, illetve annak tagadása volt. Az égi szereplők ajándékot tartó keze is letakart, de ők csak bal kézzel adnak, jobb kezük fedetlen. Hárman vannak: az angyalok és Krisztus. Å? könyvet tart felénk fordulva, tehát tudást ajánl nekünk, de nem a könyv fedőlapja látszik, hanem az éle a lapok felől nézve, jelezve ezzel, hogy ki fog nyílni. E kép fölött a látható ég, amely boltozattal zárul, rajta az áldozatot jelképező bárány két oldalán négy-négy női szenttel, afölött a menny. Középen Krisztus, kezében a könyv immár nyitva, s benne a tudás: „Én vagyok az igazi fény”.

(Boros)