Hová tűnnek a franciák?

Néhány év múlva Franciaországban már az újszülöttek több mint a fele Európán kívüli származású lesz. A migráció feltartóztatása és az európai születések serkentése helyett a francia kormány azonban inkább a statisztikákat tiltja be.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Hogy Franciaországban hivatalosan mennyi az Európán kívülről származó lakosság aránya, hivatalosan senki nem tudja. A XVIII. századi „felvilágosodásból” származó nemzetfogalom szerint franciának lenni nem származás vagy vallás, hanem kultúra, illetve egy köztársasági értékrendhez való tartozás kérdése. Ennek szellemében az 1870 és 1940 között fennálló Harmadik Francia Köztársaság gyakorlatilag homogenizálta az olyan őshonos népeket, mint a breton vagy az elzászi, és franciásította a gyarmatok színes lakosságát is. Az egészen közelmúltig életben lévő alkotmány úgy fogalmazott: Franciaországban „mindenki egyenlő nemzetiségre, vallásra és rassz­ra való tekintet nélkül”. Idén azonban a politikailag korrekt döntéshozók úgy ítélték meg, hogy az emberiség egy és oszthatatlan, ezért kivették az alkotmányból a „rassz” szót. Ennek gyakorlati jelentősége valójában már nem volt, hiszen Franciaországban korábban sem mérték hivatalosan a lakosság etnikai összetételét. Mivel a migránsokat kizárólag állampolgárságuk szerint tartják nyilván, a Nemzeti Statisztikai és Gazdasági Tanulmányok Intézetének (INSEE) adatai szerint az elmúlt évszázadban nem változott a bevándorlók száma. Természetesen, ha a turisták a párizsi metróval utaznak, ettől eltérő valóságot látnak.

A politikai korrektség kijátszását egy születéskor kiszűrhető genetikai betegség tette lehetővé. Mivel az örökletes úton terjedő sarlósejtes betegség, szinte kizárólag a szubszaharai, latin-amerikai, dél-ázsiai és arab népességnél jelenik meg, az európai és észak-ázsiai újszülötteknél erre vonatkozó szűrővizsgálatot nem végeztek el. Hivatalos adatok szerint a 2010-es 31,5 százalékról 2016-ra 39,39 százalékra emelkedett a sarlósejtes szűrések aránya az újszülött gyerekeknél. Az előrejelzések szerint pedig 2020 és 2024 között ez az arány el fogja érni az 50 százalékot. Ezek a számok csak magára az anyaországra vonatkoznak, a tengerentúli francia területekre nem.

Mivel a statisztikákra a bevándorlás­ellenes politikusok és gondolkodók is rátaláltak, a tények hamar kellemetlenekké váltak a tömeges migrációt támogató erők számára, akik korábban következetesen a szélsőjobboldal fantáziaszüleményének minősítették a tömeges bevándorlást. 2018 júliusában a francia hatóságok bejelentették, az 1972 óta működő AFDPHE, a ritka gyermeki betegségek szűrésére és megelőzésére létrejött egyesület felszámolását, a jövőben pedig már minden újszülöttnél kötelező lesz a sarlósejtes betegség szűrése. A francia hatóságok tehát inkább növelik a fölösleges egészségügyi költségeket és eurómilliókat dobnak ki az ablakon, csak hogy titokban tartsák Franciaország etnikai összetételét. Pedig ahogy a francia mondás tartja: a hőmérő eltörésével nem lehet csökkenteni a hőséget.

De hogy jutott idáig Franciaország? A II. világháborút követő három évtizedben, a többi nyugat-európai országhoz hasonlóan Franciaországban is rendkívüli gazdasági fejlődés zajlott le. Az ipari termelési eszközök forradalma, valamint a gépkocsi és televízió elterjedése megannyi bomlasztószerként hatottak a társadalomra. Alain Peyrefitte oktatásügyi miniszter 1967-ben a „haszontalannal való kacérkodásnak” minősítette az ógörög és a latin nyelv tanítását, kijelentve, hogy „a mi civilizációnk mindenekelőtt tudományos és technikai”. Georges Pompidou, aki 1969 és 1974 között köztársasági elnökként vezette az országot, már egyenesen azt állította: „a boldog népeknek nincs történelmük”. Franciaország így elvesztette a nemzeti öntudatát, a közösségi emlékezet enyészetnek indult, és az egoista egyénkultusz vált az új normává. Az identitás feladása azonban ahhoz vezetett, hogy a távolból érkező migránsoknak már nem volt mihez alkalmazkodniuk.

Az első, Európán kívülről érkező bevándorlási hullám az 1960-as években jött Franciaországba. A bevándorlás fő támogatói az iparosok és munkáltatók lettek, akik az olcsó külföldi munkaerővel játszották ki a szakszervezetek által megszervezett öntudatos francia munkavállalókat. Az olajválság, majd a munkanélküliség megnövekedése miatt Valéry Giscard d’Estaing elnök 1974-ben leállította a bevándorlást. A jobbközép beállítottságú államfő azonban jóváhagyta a családegyesítéseket, így a bevándorlók száma drámaian megugrott, a vendégmunkások pedig letelepedett migránsokká váltak.

Valéry Giscard d’Estaing azóta megbánta tettét. Idén októberben önéletrajzi könyve promotálása apropóján a politikus „nagy bánatának” nevezte a családegyesítéseket. Noha Raymond Barre miniszterelnök később felfüggesztette a rendeletet, három évvel később a francia bírók újranyitották a kaput a családegyesítés előtt, alapvető jognak (Principe général du droit) minősítve azt, meggátolva, hogy a politikusok a jövőben bármikor a kérdéshez nyúljanak.

Az elkövetkező évtizedekben megnőtt az NGO-k aktivitása, és agitációs háborút indítottak a migrációt korlátozni kívánó politikusok és értelmiségiek ellen. A reklámszerű jelmondatokkal és az irracionális követelésekkel e szervezetek célja azóta is ugyanaz: gyorsan, alapjaiban és visszafordíthatatlanul megváltoztatni a francia népesség összetételét. Tevékenységük nyomán valóságos intellektuális terror alakult ki Franciaországban, amely a tömeges migráció visszautasítását az embergyűlölettel azonosítja, és az 1940-es évek rémképével riogat.

Noha a jobboldali Jacques Chirac választási kampányában szigorításokat lebegtetett, 1986-os hatalomra kerülését követően azonnal visszavonta ígéreteit: a családegyesítés folytatódott, és érvényben maradt a ius solis, ami lehetővé teszi, hogy bárki, aki francia földön születik, megkapja a francia állampolgárságot, függetlenül szülei állampolgárságától. Ettől kezdve már semmi nem tudta feltartóztatni a migráció folytatódását.

A jobboldali politikusok általában csak ellenzékben mernek rámutatni a jelenség veszélyeire. 1991-ben, a korábbi köztársasági elnök, Giscard d’Estaing úgy fogalmazott: „a jelen probléma, amellyel szembe kell néznünk, az, hogy a bevándorlás problematikája az invázióé felé tolódik el.” Jacques Chirac a „józan ész kifejezéseként” méltatta d’Estaing szavait.

A kormányon lévő jobboldaliak viszont nem ilyen bátrak. Nicolas Sarkozy ellenzékből keményen kiállt a bevándorlás ellen, a mandátuma alatt viszont 1,1 millió bevándorlót fogadott be, és jelentősen felemelte a pozitívan elbírált menekültkérelmek arányát is. François Hollande folytatta ezt a bevándorláspárti politikát, Emmanuel Macron pedig a tipikus liberális gyakorlat szerint képzettséghez kötné a bevándorlást. Úgy tűnik azonban, hogy a francia állam már képtelen kiszűrni, hogy kit enged be, és kit nem. A határok tágra vannak nyitva, a bevándorláspártiak nagyon nagy befolyással rendelkeznek, az NGO-k és a média – illetve a mögöttük álló francia oligarchák – pedig továbbra is támogatják a tömeges bevándorlást.

A centrális erőteret építő Macron elnök nem szállhat teljesen szembe baloldali szavazótábora akaratával, ezért nem lehet szigorúbb a bevándorlási kérdésben, de valószínű, hogy már nincsenek is meg az eszközök egy keményebb bevándorlási politika megvalósításához.

A szerző francia–magyar újságíró, a visegradpost.com szerkesztője