Fotó: MTI/EPA/Sztepan Franko
Volodimir Zelenszkij miután megnyerte az ukrán elnökválasztás második fordulóját
Hirdetés

Ahhoz, hogy megértsük az ukránok békevágyát, öt évvel vissza kell forgatnunk az idő kerekét az Euromajdanhoz, amelynek célja a geopolitikai irányváltás mellett a korrupció és az oligarchák hatalmának visszaszorítása volt. Az ukránok akkor még komolyan hittek abban, hogy ezzel beköszönt a kánaán is. Az életszínvonal javulása helyett azonban a nyakukba kapták a háborút, az agresszív és ideologikus, etnikai alapú nacionalizmust, amely az oroszellenesség felturbózásával az erőszakos ukránosítást, az ukrán nyelv kizárólagosságát és az új ukrán egyházat helyezte a nemzetépítés központjába.

Közben a Krím elvesztése és az ország keleti régióiban dúló háború arra is jó volt, hogy az uralkodó elit elfedje az egyre mélyülő problémákat, a továbbra is tomboló korrupciót, az alapvetően a titkosszolgálatokra és az ügyészségre támaszkodó hatalomgyakorlást és az életminőség drámai romlását.

Mert a gondok bizony sűrűsödtek. Miközben a fronton haltak az emberek – az elmúlt öt évben a hivatalos adatok szerint 13 ezren, más források alapján ennél jóval többen vesztették életüket a kelet-ukrajnai harcokban –, addig az állam a szét­esés, a gazdaság pedig az összeomlás szélére került. A kelet-ukrajnai konfliktus évente 7,5 milliárd dollárt emészt fel, ami a GDP hat százaléka. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mit jelent a Donbasz jelentős részének a gazdaságból való kiesése. Ez a régió ugyanis a 2012-es adatok szerint a GDP 16 százalékát adta. A teljes ukrán ipar negyede – a térségben 17 szénbánya működött, illetve öt jelentős acélgyár is üzemelt – összpontosult itt, míg az exportból 27 százalék volt a részesedése. A Krím elvesztése e szempontból nem mérvadó, hiszen a félsziget finoman szólva sem játszott jelentős szerepet az ukrán gazdaságban, a nemzeti összterméknek mindössze 3,2 százalékát adta.

Az infláció elszállt, a nemzeti valuta a 8 hrivnya/dollár árfolyamról 30 hrivnya fölé gyengült, majd valamelyest visszaerősödött. A megbuktatott elnök, Viktor Janukovics idején még 410 dollárnak megfelelő átlagjövedelem 150-re zuhant, és onnan lassan felfelé kúszva még most is jóval elmarad a 2014-es szinttől. Eközben nemcsak az infláció, hanem a Nemzetközi Valutaalap által a makrogazdasági stabilitás és a reformok gyorsításának a figyelembevételével diktált megszorítások is kivéreztették az államot és a polgárokat egyaránt. A gázár 2014 óta a hétszeresére, a villanyár a két és félszeresére emelkedett. A lakosság 60 százaléka a szegénységi küszöb alatt él, és közel tízmillió ukrán az elmúlt években el is hagyta az országot.

Közben felgyorsult a tőkekiáramlás, és minimálisra csökkentek a külföldi befektetések. A nyugati támogatásoknak 90 százaléka hitel, amelynek ráadásul az elkövetkező három évben esedékes törlesztése, az állami tartalékokat harmadával meghaladva, 36 milliárd dollárra rúg majd. Ezt a mélyrepülést mutatják a makromutatók is, hiszen az egy főre jutó, valamivel háromezer dollár alatti GDP kevesebb mint hatoda a közép-európai átlagnak. Ukrajna ezzel a Nemzetközi Valutaalap rangsorában – Honduras és Laosz között a 128. helyet elfoglalva – Porosenko elnöksége alatt Európa legszegényebb országává vált.

Nem meglepő tehát, hogy az ukránok többsége összekapcsolja az életszínvonal zuhanását a háborúval, és mindenekelőtt békét akar a Donbaszban. Logikus, mert béke nélkül nincs stabilitás, ebből következően gazdasági növekedés, így pedig jobb élet sem. Ezért aztán a megválasztott elnöknek e téren mindenképpen lépnie kell, ha meg akarja tartani a népszerűségét. Volodimir Zelenszkij így várhatóan nem nemzeti húrokat penget majd, hanem a Majdan másik, jobbik arcát mutatva a gazdaságra, a korrupció letörésére koncentrál. Nem véletlenül jelentette ki már a kampányában, hogy kész tárgyalni Oroszországgal, és elveti a Donbasz helyzetének katonai megoldását. A céljait szem előtt tartva nem is nagyon tehet mást, hiszen Moszkva a feszült viszony mellett is Kijev első számú kereskedelmi partnere, a közvetlen gázimport visszaállításával pedig az új kormány megszabadulhatna nemcsak az importba jelenleg beépített korrupciós sémáktól, hanem a 20-30 százalékos felártól is, ami azonnal jelentkezhetne a lakossági árakban.

Ebből is látható, hogy Moszkva konstruktív hozzáállására is szüksége van az új elnöknek ahhoz, hogy gyors eredményeket tudjon felmutatni. Kulcskérdés, hiszen a Kreml nélkül a Donbaszban elképzelhetetlen a béke. Csakhogy a távozó államfő a kétoldalú szerződések felmondásával, a szankciókkal és a civil kapcsolatok elvágásával az elmúlt öt évben felégetett minden hidat. A teljes bizalmatlanság közepette a két ország viszonya annyira megromlott, hogy ennek a javítása csak lépésről lépésre lehetséges. Közvetlen tárgyalások alig zajlanak, lényegében csak a Gazprom és a Naftohaz között van valamiféle, nem túl békés párbeszéd. A kelet-ukrajnai helyzet rendezéséről szélesebb körben, az Ukrajna és Oroszország mellett Németországot és Franciaországot felvonultató úgynevezett normandiai formátum keretei között folynak az egyeztetések. Már ha folynak. Közben zsákutcába jutott az úgynevezett minszki folyamat, és Kijev nem hajlandó közvetlen megbeszélésekre a két szakadár államocskával.

Ebből a zsákutcából kellene valahogy kijutni, a probléma megoldását azonban csak súlyosbítja, hogy a konfliktus alapvetően geopolitikai, ideológiai jellegű, amely abból fakad, hogy mindkét ország másképp látja a helyét és a jövőjét a világban. Ez pedig olyan jellegű szembenállás, amelynek feloldása a jelenlegi helyzetben szinte kilátástalannak tűnik. Annak ellenére, hogy valójában Kijev és Moszkva is érdekelt lenne a Donbasz stabilizálásában, a fegyveres konfliktus megszüntetésében és a viszony normalizálásában.

Az ukrán szempontok világosak, lényegében az állam működőképességének és a gazdasági növekedés meglódulásának az előfeltételéről van szó. De bármennyire is alkalmazkodott már Moszkva a rá nehezedő nemzetközi nyomáshoz, azért jót tenne a gazdaságának a vele szemben többségében éppen a Donbasz miatt bevezetett szankciók feloldása. Hiába fordult el tehát Kijev Moszkvától, Ukrajna és Oroszország fejlődését, sorsának alakulását a történelmi kapcsolatokon kívül még inkább összekötötte az öt éve tartó válság. Kezdve attól, hogy a konfliktus nyomán mindkét oldalon fellángoltak a patrióta érzelmek, és ez a helyenként már szélsőséges nacionalizmusba átcsapó érzés deformálta mind az oroszokat, mind pedig az ukránokat. A kettő közti különbség leginkább az, hogy az ország egyesítése pozitívabb érzelmeket vált ki, mint a területek elvesztése nyomán érzett sokk. Ukrajna euroatlanti közeledésének mértékét és sebességét meghatározza Moszkva magatartása. Ugyanakkor Oroszország modernizációját, erősödését, ezen keresztül globális ambícióit pedig az ukrán válságra hivatkozó szankciók fékezik.

A két ország most gúzsba kötve „táncol”, és próbál kikeveredni a jelenlegi helyzetből. Jelenleg a tapogatózó közeledés folyik, az egymásra találásnak azonban egyelőre sem a belső, sem a külső feltételei nem adottak. Volodimir Zelenszkij ugyan tett pozitív gesztusokat Moszkva irányába, ám láthatóan arra is vigyáz, hogy nacionalista ellenfelei ezeket a lépéseket ne tekinthessék Oroszországnak tett engedményeknek. Ez ugyanis végletesen beszűkítené a megválasztott elnök egyelőre amúgy sem túl tágas belpolitikai mozgásterét. Ezzel magyarázhatók a sokszor ellentmondásos kijelentések és a Kijev és Moszkva között kibontakozott szópárbaj. Így, miközben például Zelenszkij a minszki tárgyalások felújításáról beszélt, a szeparatista régió – a megállapodásban lefektetett – különleges státusáról hallani sem akar. Mint ahogy azt sem támogatja, hogy közvetlenül a két elszakadt alakulat vezetésével tárgyaljon. A normandiai formátumba pedig bevonná az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát is.

Moszkva kivár, és teszteli a megválasztott ukrán elnököt. A konkrét közeledés feltételének tekinti, hogy Zelenszkij közvetlenül tárgyaljon a szakadár államok képviselőivel, szakítson az erőszakos ukránosítással, enyhítsen Kijev Oroszországgal szembeni militáns retorikáján, és nem utolsósorban szerezzen belső felhatalmazást a megegyezésre. Mert az ukránok többsége ugyan egyértelműen békét akar, a kompromisszumot illetően már nincs társadalmi konszenzus.

A tárgyalásra készülve a Kreml emeli a téteket. Az ukrán szankciókra válaszul még a második forduló előtt bejelentette, hogy június elsejével leállítja és külön engedélyhez köti a szén, a kőolaj, az olaj­ipari termékek és származékok, illetve a földgáz exportját Ukrajnába. Moszkva emellett megtiltja az ukrán gép-, könnyű- és fémfeldolgozó-ipari termékek importját. Mindez nehéz helyzetbe hozza az enélkül is gyenge ukrán gazdaságot. Aztán Vlagyimir Putyin aláírta azt a törvényt, amelynek értelmében a Donyeck és Luhanszk szakadár területein élők könnyített módon juthatnak orosz útlevélhez. De csak az a nagyjából 150 ezer orosz, aki rendelkezik a szakadár államok okmányaival. Nyugdíjat is csak az kaphat, akinek oroszországi lakcíme van. Szó sincs tehát arról, mint azt egyesek próbálják beállítani, hogy Putyin ezzel a törvénnyel már a Donbasz elcsatolását vezetné fel. Épp ellenkezőleg, a szakadár államalakulatok katonáit, rendőreit, tisztségviselőit mentené ki egy megállapodás megkönnyítése céljából.

Mivel az ukrán konfliktus alapvetően egy geopolitikai játszma része, a kibontakozás feltétele az orosz–amerikai viszony normalizálódása. Ezt előmozdíthatja, ha Volodimir Zelenszkij – országa érdekeiből kiindulva – kikéri magának, hogy a külső szereplők csupán a nagyok játékának felvonulási területeként tekintsenek Ukrajnára. Ha Kijev és Moszkva közeledik, az az első számú kihívásként már inkább Kínára koncentráló politikájának módosítására késztetheti a Fehér Házat is. Noha Donald Trump elnök orosz kollégájával folytatott hosszas telefonbeszélgetése és Mike Pompeo külügyminiszter látogatása reményt keltő, ez még messze van. Addig is lezárulhat a kelet-ukrajnai háború fegyveres szakasza, megkezdődhet a fogolycsere, és csendesedhet a retorika. Egyszóval, jobb időkre várva befagyasztják a konfliktust. Már csak azért is, mert a Donbasz a helyreállítás hatalmas költségei miatt igazából most senkinek sem kell.