Időleges nyugalom

Örményország elmúlt jó száz évének az elvándorlás újabb hullámát gerjesztő ge­no­cídiummal, a török népirtással kezdődő és az azeriekkel kölcsönös etnikai tisztogatások jegyében folytatódó, közben pusztító földrengéssel kísért tragikus történetében Hegyi-Karabah visszaszerzése volt az egyetlen igazi sikertörténet. Arcah (örmény nyelven Hegyi-Karabah) állt az örmény nemzet- és identitásépítés középpontjában, ezért a valamivel több mint háromezer négyzetkilométernyi területért az elmúlt mintegy három évtizedben ezrek haltak meg. Az is egyértelmű volt, hogy az azeriek nem nyugszanak bele Hegyi-Karabah elvesztésébe, így az 1990-es évektől mindkét oldal a döntő ütközetre készült. Éppen ezért meglepő, hogy Nikol Pasinján örmény kormányfő lényegében feladta Hegyi-Karabahot, és magára hagyta az ott élőket, miközben a felelősséget a történtekért Moszkvára próbálja hárítani. Még ennél is meglepőbb, hogy a 2020-as vereség után Pasinjánt újraválasztották, ami azt jelzi, hogy az örmények többsége is lemondott Arcahról.

Úgy tűnik, Hegyi-Karabah sorsa hosszú időre eldőlt, érdemes azonban a történtek megértéséhez előbb visszatekinteni, és felidézni a terület hányatott történelmét. Ez a terület mindkét nép identitásában, történelmi tudatában meghatározó szerepet játszik. De mindenekelőtt tisztázzuk, hogy Karabah és Hegyi-Karabah nem ugyanaz. A Karabah név a legáltalánosabb nézet szerint a türk kara (fekete) és a perzsa bah (kert) szavak összetétele. Ez az elnevezés az 1230-as években bekövetkezett mongol hódítás óta használatos a mai Örményország déli és Azerbajdzsán nyugati részére. Tehát történelmi, tág értelemben Karabah Dél-Örményországot is magában foglalja. Szűkebb értelemben a mai Örményországtól keletre fekvő, eddig örmény ellenőrzés alatt álló területekre érthető. Hegyi-Karabah pedig tágabb értelemben Karabah hegyes része, szűkebben véve ebből az, ahol 1923-ban megszervezték a Hegyi-Karabahi Autonóm Területet.

Ez a vidék már a Kr. e. II. században az ókori Nagy-Örményország része lett. Itt szervezték meg Arcah tartományt, innen ered Karabah ma is használatos örmény neve. A későbbi évszázadok folyamatos háborúi, a perzsa, arab, aztán török és mongol támadások elől egyre több örmény menekült el. Részben messzi tájakra, részben pedig a jobban védhető, hegyes területekre, vagyis a mai Hegyi-Karabahba. A mai törökök és azeriek ősei a XI. századtól érkeztek a térségbe, ahol fokozatosan többségbe kerültek. A keresztény örmény államalakulatok pedig függésbe kerültek, illetve felbomlottak. Helyüket muzulmán, türk dominanciájú, többnyire perzsa fennhatóság alatt álló tartományok, államok vették át. Ilyen volt az 1748-tól fennálló Karabahi Kánság is. Miután a terjeszkedő oroszok legyőzték a perzsákat, az 1813-as gulisztáni béke következtében a terület az Orosz Birodalom része lett. Az 1820-as, 1830-as évek orosz statisztikái szerint Karabah egészében mintegy 90 százalék volt a muszlim lakosság, a hegyi Karabahban viszont pont fordítva, 90 százalék feletti volt az örmény.

A XX. század elejére az etnikai-vallási konfliktusok véres összecsapásokhoz, pogromokhoz, tömeggyilkosságokhoz vezettek. Az első világháború és az orosz birodalom összeomlása, az orosz katonaság távozása és a törökök, majd a britek megjelenése után nyílt örmény–azeri háború alakult ki, amelyet több helyen brutális tömegmészárlások kísértek. Bakuban 1918. márciusban 3-12 ezer azerit, szeptemberben pedig 10-30 ezer örményt mészároltak le, majd 1920 márciusában Karabah akkori fővárosa, Şuşa örmény részét pusztították el a muszlimok, 500 és 20 ezer közötti örményt gyilkoltak meg, a többiek pedig elmenekültek. Sztálin az oszd meg és uralkodj elv nevében keverte tovább a lapokat, közben Törökországnak is gesztust téve, Nahicseván (Naxçıvan) mellett autonóm területként Hegyi-Karabahot is az azerieknek adta. Annak ellenére, hogy ez utóbbit előzőleg Jerevánnak ígérte. Ennek ekkor látszólag nem volt túl sok jelentősége, ám a parázs ott izzott a hamu alatt.

A peresztrojka felszínre hozta a nemzetiségi indulatokat, és a Kaukázus 1987-ben már a robbanás szélén állt. Örmény értelmiségiek és Hegyi-Karabah népe azt követelte, hogy az örmény többségű, Azer­bajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabah ASZSZK-t csatolják Örményországhoz. Megjelentek a Nagy-Örményországot hirdető brosúrák, és mint ekkor Jerevánban magam is megtapasztalhattam, egyre hangosabban szóltak a hazafias dalok. A megindult örmény nemzeti pezsgés közben gerjesztette az azeri nacionalizmust is. A helyzetet tovább bonyolították a szovjet hatalmi játszmák.

Az autonóm terület parlamentje 1988. február 20-án megszavazta az egyesülést Örményországgal: ezután elszabadultak az indulatok. Néhány napra rá a Baku mellett lévő Sumqayitban mintegy száz örményt koncoltak fel az utcán, majd 1990 januárjában Bakuban zajlott le véres pogrom. Az etnikai tisztogatások következtében Karabahból több száz, különböző becslések szerint legalább 600 ezer azeri menekült el, míg Azerbajdzsánból szintén százezres nagyságrendben az örmények szedték a sátorfájukat.

Amikor Azerbajdzsán 1991. augusztus 30-án kikiáltotta függetlenségét, szeptember 2-án Hegyi-Karabah szintén így cselekedett. A konfliktus 1992-re háborúvá nőtte ki magát, amelynek végére az örmény csapatok nemcsak Hegyi-Karabah területét, de több más környező vidéket is az ellenőrzésük alá vontak. A háború az 1994. május 16-án Moszkvában megkötött fegyverszünettel zárult. Hegyi-Karabah a posztszovjet térség úgynevezett befagyott konfliktusainak a sorába lépett, amelynek kiolvadásától mindenki tartott.

Aztán 2020. szeptember 27-én kitört a második karabahi háború, amelyben Örményország stratégiai vereséget szenvedett, elveszítette Hegyi-Karabah egy részét. Egyértelmű volt, hogy a Törökország által támogatott Azerbajdzsán ezzel nem elégszik meg, és az egész történelmi Karabah, benne Hegyi-Karabah visszaszerzésére törekszik. Ennek jegyében 2022 végén lezárták a Hegyi-Karabahot Örményországgal összekötő laçıni folyosót, aminek következtében Arcahban humanitárius katasztrófa bontakozott ki. Ennek folyományaként még a nyáron lemondott a szakadár alakulat vezetése is. Ekkor már megkezdődött az azeri csapatok összevonása a határ körzetében, és a támadás csak idő kérdése volt. Aztán szeptember 19-én, a déli órákban az azeriek lőni kezdték Hegyi-Karabahot, majd miután Nikol Pasinján bejelentette, hogy Örményország nem bocsátkozik harcba Hegyi-Karabahért, megindult a szárazföldi offenzíva is. A helyi önvédelmi erők látva a kilátástalan helyzetet, másnap kapituláltak, Baku pedig délután egy órakor leállította a terroristaellenesnek nevezett és megfogalmazásában az alkotmányos rend helyreállítását célzó hadműveletet. Örmény források szerint közel 300-an haltak meg a támadásokban – köztük hat orosz békefenntartó, és ennél is több a sebesült.

Arcahnak ezzel vége, és Hegyi-Karabah azeri ellenőrzés alá került. A 2020 óta a területen állomásozó orosz békefenntartók feladata 2025-ben lejáró mandátumuk befejezéséig legfeljebb a humanitárius katasztrófa elkerülése és az etnikai tisztogatások megakadályozása. Ők biztosíthatják majd az ott élők többségének várható kitelepülését. Közben hallgathatják az örmény vezetés bírálatát, hiszen Nikol Pasinján igyekszik rájuk verni a felelősséget Hegyi-Karabah elvesztéséért. Ez persze abszurd, hiszen egy ilyen offenzíva megállítására a békefenntartóknak sem fegyverzetük, sem pedig mandátumuk nem volt. Pasinján ezt jól tudja, retorikájával azonban egyrészt a belpolitikai feszültséget – azért néhány ezren mégiscsak tüntettek Jerevánban – igyekszik csökkenteni, másrészt külföldi támogatói akaratának megfelelően a hangulatkeltés is része Oroszország kiszorításának a régióból.

Pasinján felelőssége az „örmény Trianonért” elvitathatatlan. Hatalomra kerülése óta nemcsak megágyazott neki, de aktívan közre is működött végrehajtásában. Az örmény hadsereget nem készítette fel a várható támadásra, az elmúlt hónapokban pedig a béketárgyalásokon már mindössze a kisebbségi jogok betartásához ragaszkodva többször is elismerte Hegyi-Karabah Azerbajdzsánhoz tartozását. Ezzel lényegében felajánlotta az ő olvasatában Örményország számára tehertételt jelentő területet Bakunak. A villámháború utáni első napokban még azt is kijelentette – aztán visszakozott –, hogy az ott élők maradjanak otthon, az anyaország nem tudja fogadni őket. De nem tekinthetünk el elődei felelősségétől sem, akik kiálltak ugyan Hegyi-Karabahért, ám látva az intenzív azeri fegyverkezést, nem sokat tettek ellensúlyozására. De elszalasztották azt a lehetőséget is, hogy a Hegyi-Karabah körüli hét azeri járás visszaadásával elismertessék a szeparatista enklávét. Erre már 2007-ben megvoltak a tervek, és akkor Baku bele is ment volna az alkuba – hatalomra kerülése után még Pasinjánnak is lett volna rá lehetősége –, az örmény vezetők akkor azonban még nagyon magabiztosak voltak, ráadásul nem mertek szembemenni az igencsak harcias arcahiakkal.

Pasinján terve az volt, hogy Hegyi-Karabah feladásával végképp lezárja a konfliktust Azerbajdzsánnal, ezzel csökkenti Örményország függését Moszkvától, és Oroszországról leszakadva Grúziá­val együtt közeledhet a Nyugathoz, és e folyamat betetőzése lehet a belépés az Európai Unióba. Ez azonban kockázatos elgondolás, hiszen közben mindenekelőtt meg kell oldania a Hegyi-Karabahban élők helyzetét.

Bakura ugyanis az emberi jogok betartásában aligha alapozhat. A „karabahi kérdéstől” tehát aligha szabadulhat. Emellett a 2020-as vereség utáni helyzetnél bonyolultabban alakulhat számára a belpolitika. Az ellenzék pártjai ugyan nagy szerencséjére továbbra is leginkább egymással vannak elfoglalva, az őt megalapozottan nemzetárulónak tartó menekültek megjelenése azonban új helyzetet teremthet. Ráadásul Baku étvágya is megnőhet – fő támogatója, Ankara érdekei is errefelé lökik –, és igényt tarthat Zangezurra, az Örményország délkeleti részén lévő Szjunik megyére. Ez már Örményország területi integritását érintené, ugyanakkor az úgynevezett zangezuri folyosó létrejöttével Ankara neooszmán álmait segítendő létrejönne a szárazföldi összeköttetés Törökországtól Nahicsevánon és Azerbajdzsánon át egészen a Kaszpi-tengerig, majd onnan tovább lehetne lépni Közép-Ázsiába.

Ezzel elértünk a konfliktus geopolitikai dimenziójáig. Karabah a török elképzelésekben csak egy lépés – igaz, komoly lépés – a neooszmán tervek megvalósításában. A történtek legnagyobb nyertese tehát geopolitikai értelemben Törökország. Ez jelenleg megfelel a Dél-Kaukázusból Oroszország kiszorítását célzó nyugati érdekeknek is. Ráadásul a türk nyomulással nyomás alatt tartják a másik geopolitikai ellenlábast, Iránt is. Tehe­ránt például a zangezuri folyosó megvalósulása elvágná egyetlen, a türk gyűrű szorításából észak és nyugat felé kaput nyitó kereskedelmi folyosójától, ami számára elfogadhatatlan. Hegyi-Karabah azeri kézre kerülésével így a térség aligha nyugszik meg, legfeljebb egy időre lekerül a lapok címlapjáról.