Importháborúk

A bécsi török–kurd konfliktus már hosszú ideje a levegőben lógott. A Németországban élő hárommillió törökországi gyökerű bevándorlónak hozzávetőleg harmada kurd származású, és hasonló az arány az ausztriai törökök körében is. A török kormány és a Kurd Munkáspárt (PKK) 1978-ban kezdődő konfliktusa hamar megjelent a diaszpórákban is. A Hunerkom nevű baloldali kurd művészegyesület 1983-ban kezdte működését Németországban, onnan exportálva Törökországba kazettákon a betiltott PKK-indulókat. Noha a német és osztrák kormány török nyomásra terrorszervezetnek minősítette a PKK-t, szimpatizánsaik a helyi szélsőbaloldalba kapaszkodva aktívak maradtak. Eközben az ellentábor is megszervezte magát: 2013-ban tízezer fővel már a török soviniszta Szürke Farkasok volt a legnagyobb szélsőjobboldali szervezet Németországban.

Noha egy ideig úgy tűnt, hogy a Tayyip Erdoğan vezette iszlamista kormányzat kiegyezik a kurdokkal, a szíriai polgárháború nyomán a feszültségek újra kiéleződtek. 2015-ben harcok robbantak ki a török hadsereg és a PKK között, majd a török csapatok több hullámban megkezdték bevonulásukat Szíria baloldali kurdok által uralt északi részeire, ezzel véget vetve a szélsőbaloldali Rojava utópiájának.

Mindez persze a Németországban és Ausztriában élő törökök és kurdok nagyobbik részét kevéssé izgatja. Többségük politikailag inaktív, gondolataik pedig a napi megélhetés körül forognak, egymással békés szomszédságban élnek, és jellemzően egymás boltjaiba és éttermeibe is eljárnak, ha hazai ízekre vágynak. A török kormány aktív diaszpórapolitikája és a szélsőbaloldali kurdok szerveződése miatt azonban a konfliktus Némethonban is megjelent.

2019. októberben Berlinben török nacionalisták támadtak tüntető kurdokra. Az utcai aktivizmus Ausztriában is lábra kapott. Május végén, nem sokkal azután, hogy a Black Lives Matter kampány megkezdődött Amerikában, a bécsi kurdok tüntetést szerveztek a Stephansplatzra, mondván, „a kurd életek is számítanak”. A demonstráción, valamint az internetes térben elhangzó török- és Erdoğan-ellenes jelszavak viszont felbőszítették a bécsi török nacionalistákat, akik alig várták, hogy revansot vehessenek. Ennek ideje június 24-én, egy szerdai napon jött el, amikor kurd aktivisták az Antifával és más radikális szervezetekkel közösen tüntetést szerveztek a kurd nők elleni erőszak ellen a jelentős részben bevándorlók lakta Favoriten negyedbe. A rendezvényre több száz török nacionalista rontott rá, kő- és petárdazáport zúdítva a tüntetőkre, majd a kiérkező rendőrökkel is összecsaptak. A rendbontás a pénteki kurd tüntetésen is megismétlődött, ezért a szombati, korábbiaknál nagyobb demonstrációra már a hatóságok is nagy erőkkel készültek, így a kurdok a rendőri sorfal nyújtotta biztonságban égethettek török zászlókat.

Ahogy a fenti példák is mutatják, aki hazát cserél, nem feltétlenül cserél szívet is. A konfliktuszónákból menekülők szívükben fájdalommal hagyják el otthonukat, idealizálják a háború előtti boldog időket, és általában okolnak valakit ennek elmúlásáért. Többnyire jól emlékeznek arra, hogy miért választottak új hazát, de régi identitásukat nem tudják feladni. Különösen, ha az anyaország nem engedi el távolba szakadt polgárai kezét, vagy ha helyi érdekcsoportok folytatnak köreikben öncélú identitáspolitikát. Noha a hétköznapok általában békések, bármikor bekövetkezhet olyan esemény, ami feltépi a behegedtnek hitt sebeket. Az Australian Open teniszversenyen még most, a délszláv háború vége után két évtizeddel is rendre összecsapnak a vérontást emlékeikben őrző vagy már csak szüleik elbeszéléseiből ismerő szerb és a horvát szurkolók.

Ennél is hevesebbek az indulatok a jelen időben zajló konfliktusok körül. Ebből 2004-ben Magyarország is kapott némi ízelítőt, amikor az akkori Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumának a vezetősége elővigyázatlanul egymás melletti szobában helyezett el egy NATO-békepartnerségi programban Magyarországon tanuló azeri és örmény katonát. Nem számoltak vele, hogy a Hegyi-Karabah körüli véres konfliktus a budapesti kollégiumban fog folytatódni. Képzelhetjük, milyen gondban vannak azok az országok, amelyek a konfliktus­zónákból érkezők nagyobb tömegeinek adnak otthont. 2009 májusában, miután a Srí Lanka-i kormány több évtizedes polgárháború után győzelmet hirdetett a Tamil Tigrisek felett, Londonban tamil tüntetők csaptak össze az őket feloszlatni próbáló rendőrökkel. 2019-ben pedig a brit hatóságok már-már háborús forgatókönyvre készültek, amikor India hindu-nacionalista miniszterelnöke megszüntette a zömében muszlimlakta Kasmír különleges státusát. Félelmük megalapozott volt, hiszen a Nagy-Britanniában élő 1,1 millió pakisztáni közül tízből kilenc Kasmír pakisztáni területeiről származik, miközben az 1,4 millió brit indiai jelentős része szimpatizál eredeti hazája kormányával. A brit rendőrségnek végül sikerült elkülöníteniük a tüntetőket, így elejét venni az összecsapásnak.

A francia rendőrök viszont már nem voltak ilyen szerencsések. Idén februárban kongói tömeg randalírozott a párizsi Gare de Lyon állomásnál, így próbálva megakadályozni honfitársuk, Fally Ipupa koncertjét. Az énekes ugyanis a Franciaországban élő kongói ellenzékiek szerint túl közel áll hazája elnökéhez, Félix Tshisekedihez, aki az afrikai vezetők közt nem egyedülálló módon az ország hatalmas erőforrásaiból származó bevételeket saját szűk klikkjének játssza át, miközben a tiltakozókat brutálisan elhallgattatja. A francia rendőrök ellenben nem voltak brutálisak, így a tömeg szinte zavartalanul gyújtogathatott autókat, és törhetett be kirakatokat. De nem csak a harag válthat ki heves indulatokat az identitásukban erős bevándorlókból. 2019-ben Párizsban, Lyonban és Marseille-ben élő algériai futballszurkolók zavargásokkal ünnepelték meg, hogy őshazájuk válogatottja Nigériát 2-1-re legyőzve megnyerte az Afrikai Nemzetek Kupáját.

De van úgy, hogy korábban egymással semleges viszonyban lévő bevándorlócsoportok között robban ki konfliktus az európai társbérletben. Szemben ugyanis az európaiak individualista kultúrájával, az Európán kívülről érkező közösségek kollektív szemléletűek, így az egyénnel szembeni sérelem a közösséget is érinti. Különösen a rivalizáló bűnbandák esetében. Június 12-én a franciaországi Dijon egyik arablakta külső kerületében vonult fel közel kétszáz vascsővel és pisztollyal felfegyverzett csecsen. Történt ugyanis, hogy egy csecsen fiatal drogkereskedelemben érintett albán barátja segítségére próbált sietni, hogy megvédje a rá támadó rivális arab dílerektől, amire aztán őt is megverték. Az észak-afrikaiak azonban nem számoltak azzal, hogy a csecsenek összetartó nép, és az ország különböző pontjairól sietnek majd oda lemosni a nemzetükön esett sérelmet. A csecsen fiatalok először felgyújtották a bárt, ahol a verekedés történt, majd Dijon Grésilles kerülete felé vették az irányt, ahol az arab dílerek is laknak. A kamerákat kilőtték, majd minden útjukba tévedő sötétebb bőrű embert helybenhagytak. A dijoni eset kapcsán Ramzan Kadirov is megszólalt. A csecsen elnök úgy fogalmazott: „Az a véleményem, hogy a csecsenek cselekedetei korrektek voltak. A helyi hatóságok nem tudták volna ezt a problémát helyretenni.”

Az efféle multikulturális konfliktusok megoldása nem egyszerű. A török–kurd, arab–csecsen, afgán–arab vagy afrikai és bármilyen más csoportok között mély etnikai szakadék van, egymást maguknál eredendően alábbvalónak tartják. Míg például a Németországban működő, egymással vetélkedő libanoni bűnszervezeteknek – ahogy az Amerikában működő olasz maffiacsoportoknak is – közösek a kulturális gyökerei, így vannak olyan mindenki által elismert, semleges tekintélyeik, akik konfliktus esetén közvetítenek a felek között, a megszületett megállapodás betartása pedig becsületbeli kérdéssé válik, a különböző nemzetiségű csoportok között áthidalhatatlanok az ellentétek. A probléma megoldása valójában a nyugati politikusok és hatóságok kezében lenne. Ők viszont láthatóan nem állnak a helyzet magaslatán, így Európa utcáin a harmadik világ vívja a maga háborúit.