A misztikus, inka eredetű ünnepség a Fiesta del Inti Raymi, a Napisten dicsőségét hirdeti. A két Kordillera-vonulat, mely falat képez a csendes-óceáni partvonal és az ecuadori Amazonas-vidék között, ad többek közt otthont annak az úgynevezett paramo térségnek, melyen indián települések fekszenek. A végtelen, füves tájat bozótok, cserjék, hegyvidéki virágok, mohával fedett kőszálak, valamint kisebb-nagyobb tavacskák díszítik. A jóval a felhőerdők, ám valamivel a hóhatár alatt húzódó vidék klímája igen hideg és szeles, ám a területen a szélsőséges viszonyok ellenére több indián kultúra virágzott az idők során. Mikor még az inkák csupán egy jelentéktelen, Cuzcót és annak közvetlen környezetét uraló fejedelemség voltak, a mai Ecuador északi vulkánjai már jó pár indián csoport felemelkedésének és bukásának voltak némelykor néma, máskor igencsak aktív tanúi.

A legbefolyásosabb csoport a caras törzs volt, ők a XII. századra uralmuk alatt tartották a terület legnagyobb részét. A későbbiek során szövetséget kötöttek a quitukkal, akik a mai főváros, Quito helyén, illetve környékén éltek. Gazdaságukat éppen úgy, ahogy nyolcszáz évvel későbbi, közvetett leszármazottaik, az otavalói indiánok is, az alpaka és vikunya szőréből előállított gyapjúra alapozták, melyet az Amazon-vidéki közösségektől kezdve a parton megtelepülteken át egészen a déli, a mai Peru területén élt egykori indián csoportok is előszeretettel használtak.

Egykori központjuk, Cochasqui régészeti feltárása során a centrumban több kisebb-nagyobb piramist fedeztek fel, melyek rituális áldozóhelyként működtek. A fő piramis egyik kamrájában tömérdek emberi csontot találtak, mely alapján a régészek arra következtettek, hogy e kultúra rendszeresen mutatott be emberáldozatokat isteneinek. A helyszín megásása során feltártak továbbá egy csillagvizsgálót is. Ezen épület mellett több XV. századi, inkáktól származó forrás, illetve kora XVI. századi spanyol lejegyzés szolgál bizonyítékul arra, hogy a caras csoport magas szintű asztrológiai tudással rendelkezett. Fő istenükként a Holdat imádták, úgy hitték, hogy azt szintén emberek, a törzs égi rokonai lakják.

A Földhöz legközelebbi égitest mellett roppant erős tiszteletnek örvendettek a közelben magasodó vulkánok is, különösen az 5790 méter magas Cayambe, mely a harmadik legmagasabb a délebbre fekvő Chim bo razo és Cotopaxi hegyóriások után, vagy a 4935 méteres Cotacachi, illetve a 4609 méteres Imbabura tűzhányók.

A XV. század igen nagy változást hozott az andokbeli civilizációk életében, melynél nagyobbat már csak a spanyol hadak érkezése jelentett. Az addigi cuzcói királyság népe, a „Nap gyermekei” mintegy negyven év alatt kiterjesztették fennhatóságukat a mai Chile északi területeitől egészen Kolumbia déli határáig, mely óriási területbe a jelenkori Ecuador is belefoglaltatott. A leghíresebb prekolumbián magaskultúra szinte a semmiből igen hamar a valaha létezett legnagyobb dél-amerikai birodalommá nőtte ki magát, mely többek között az igen jól megszervezett hódító politikájának volt köszönhető. A kontinensen elsőként az inkák gyakorolták azt a módszert, miszerint az elfoglalt területeken élő indián közösségek egyes népelemeit a birodalom más részeire telepítették át, s az így megüresedett vidékekre új, oda deportált etnikumokat telepítettek le, ily módon előzve meg egy-egy esetleges egységes lázadás kitörését. E mellett a stratégia mellett a cuzcóiak ráadásul saját népük közül is küldtek nagycsaládokat az újonnan meghódított térségekbe, hogy ott folytassanak mezőgazdasági, illetve állattenyésztési tevékenységet, valamint hogy a helyiek és az odatelepítettek körében gyakorolják saját vallásukat.

Habár az inkák nem kényszerítették vallási nézeteiket a leigázottakra egyfajta államvallás formájában, fontosnak tartották legfőbb istenük, Inti minél szélesebb körben történő imádását. A XV. század második felében érték el a perui Andok urai a mai Észak-Ecuadort, miután nem kevés áldozat árán győzedelmeskedtek az ország déli részét uraló ca-ari és a már említett Quito körüli quitu csoportok felett.

Az északi carasok tudták a legtovább tartani magukat az inkák offenzívájával szemben, tizenhét évnyi véres csatározás után volt csak képes Huayna-Capac inka uralkodó bevenni az ellenállók központját. Az ostrom végeztével a hódítók bosszúszomjukat a legyőzött nép megtizedelésével és a vezetők roppant kegyetlen módon való kivégzésével enyhítették: a hagyomány szerint a törzsi előkelőket felnégyelték, s testrészeiket egy közeli tóba vetették.

Az állítólagos tó, a Laguna Yaguarcocha – Vér-tó – ma is felkereshető, s valóban, a víz árnyalata mélyvöröses, ez adhatta tehát a legenda alapját. Az inkák tartottak attól, hogy a keserves harcok árán elfoglalt területen előbb-utóbb forrongások adódhatnak, ezért az északi régióba az egyéb, idetelepített népelemek mellett igen sok, kicsua nyelvet beszélő cuzcói érkezett, hogy elejét vegyék az esetleges felkeléseknek. A megmaradt carasok leszármazottai betagozódtak a birodalom közigazgatási és adórendszerébe, elsajátították a kecsuát, mely nyelv a ma is milliók által beszélt kichwavá, az Andok egykori lingua francájának helyi nyelvjárásává módosult.

Azáltal, hogy a „Nap gyermekei” vallási tradícióik gyakorlására igen nagy hangsúlyt fektettek, idővel a hagyományos cuzcói celebrációkat, így példának okán a Napisten tiszteletére rendezett ünnepségeket a helyiek is sajátjaikként ülték meg, jobban mondva táncolták végig.

Az Inti fenségességét hirdető, kilenc napig tartó ünnepsorozat az egyike volt annak a tizenkettő – minden hónapban egy – hosszabb-rövidebb rituális rendezvénynek, melyet a cuzcói inkák már akkor megtartottak, mikor még csupán egy kis királyságként léteztek a perui hegyvidék középső részén.

A Nap a kezdetektől fogva a legdominánsabb helyet foglalta el a nép hitvilágában, éppen ezért a nyári és téli napforduló különlegesen fontos szerepet játszott a kultusz során. Az inkák csillagászati megfigyeléseik alapján igen hamar felismerték, hogy június 21-én tartózkodik a nap a legrövidebb ideig a horizont felett – ne feledjük, a déli féltekén ez a téli napforduló. A nép vallási kozmológiája szerint minden évben e napon Inti, az életadó alászáll a hideg föld alatti világba, hogy megharcoljon annak sötét erőivel, s hogy felettük győzedelmeskedve formáljon jogot arra, hogy az elkövetkezendő évben is ő uralja az egek birodalmát.

Az Inti Raymi, mely kicsuául annyit tesz, hogy a Nap vándorlása – mármint az alvilágba – nyitónapján, június 21-én a cuzcóiak, Inti buzdítására zenés, táncos felvonulásokat tartottak, illetve áldozatokat mutattak be számára. A növényi, az állati, illetve az emberáldozatok biztosították számára a győzelemhez szükséges erőfölényt.

Az emberáldozatokat az Inti számára elkülönített szüzek, illetve a későbbi hódítások során ejtett foglyok közül mutatták be a már említett két solstitium során.

Megjegyzendő, hogy az inkák áldozati ceremóniái nem hasonlíthatóak össze a közép-amerikai maja és azték kultúrák rituális vérfürdőivel, a Napistennek felajánlott egyének száma egy-egy ünnep alkalmával igen csekély volt. Garcilaso de la Vega, perui születésű történész XVII. századi műve, a Comentarios Reales de Los Incas, mely többek közt elsőként számol be részletesen az Inti Raymiról, némileg torz képet vetít az olvasó elé az emberáldozatokat illetően.

A mesztic író, aki egy spanyol arisztokrata család sarjának és egy inka előkelő lányának házasságából származott, tömegek mészárlásáról számol be. A szakállas idegenek érkeztében és kegyetlen hódításaikban az inkák – érthető okokból – a vég kezdetét, az addigi világrend felbomlását látták, éppen ezért a káosz megállítására, illetve annak visszafordítására fokozott mértékben mutattak be engesztelő áldozatokat Intinek, valamint egyéb isteneknek és szellemeknek. Ezért a XVI. században megtartott Napünnepek során minden bizonnyal az áldozati ceremónia nagyobb hangsúlyt kapott a múltbeliekhez képest, melyek során az inkák valóban a minimumon próbálták tartani a fiatal leányok felajánlásának számát a harctól kimerült Inti számára.

Az Észak-Ecuadorban ünnepelt Inti Raymik kezdetben igencsak hasonlítottak a cuzcói mintára. Cabello Balboa, spanyol pap Miscelánea Antárctica című írása a XVI. század végi, XVII. század eleji perui alkirályság történetével foglalkozik, mely alá az egyenlítői ország területe is tartozott.

A Limában letelepedett európai Quitóba és annak környékére tett látogatása során lehetett tanúja az ide áttelepült inka népelemek vallási rendezvényeinek. Állítása szerint az itteni ünnepségek megegyeztek a Peruban látottakkal. Valóban, ekkoriban az Inti Raymi ünnepek résztvevői főként a Cuzcóból származóak voltak, az a vallási és kulturális egyveleg, amellyel manapság szembesülhetünk egy autentikus, észak-ecuadori Napfesztivál során, a XVII. század második felében kezdett kialakulni.

A spanyol hódítók által 1535-ben alapított Quitóba az 1600-as évek második felében érkeztek meg több más szerzetesrendet követve az Ágoston-rendiek, ők folytatták a legaktívabb térítő tevékenységet a későbbiek során az ország északi területein.

Missziójuk során felszámolták az inkák rituális szent helyeit, melyek egykor olyan természeti képződményekre vagy azok mellé épültek, melyeknek különleges energiákat tulajdonítottak, s helyükbe római katolikus kápolnákat s templomokat emeltek. Térítőmunkájuk további jellemzője az volt, hogy a nagy egyházi ünnepeket, különösen a nyári, illetve téli napfordulókkal egy időben megtartottakat kötelező részvételűvé tették, ennek okán tehát decemberi karácsony, valamint a június 24. napjára eső Keresztelő Szent János születéséről megemlékező ünnep, illetve a 29-i Szent Péter és Pál apostolok főünnepe igen hamar az északi települések legfontosabb vallási rendezvényeivé váltak.

Az inkák fővárosában és a perui területeken megrendezett Inti Raymik ünneplését a limai érsek a XVII. századra véglegesen betiltatta, ám az alkirályság északi területeinek lakói ünnepeiket az újonnan nyert keresztény imázsuk folytán gond nélkül megtarthatták.

A következő forrás, amely beszámol a helyi vallási életről, Charles Marie de La Conda mine tollából származik, aki 1736-ban érkezett meg több más társával egyetemben az alkirályság kulturális centrumába, Quitóba. A francia Académie des Sciences által küldött matematikus, csillagász azért érkezett az Andokba, hogy méréseket végezzen az Egyenlítő környékén, melyek eredményei segítségével az akadémia végre-valahára pontot akart tenni a newtonista-cassinista vita végére, miszerint is a Föld egy megnyúlt, elnyújtott szferoid (Cassini), vagy bolygónk inkább összelapított gömb alakkal rendelkezik (Newton).

A nyolc évig tartó hegyvidéki munkálatok alatt az expedíció vezetője bejárta a paramo vidéket, valamint megismerkedett a helyi lakosság életvitelével. Az északi terület népessége a XVIII. századra az egykori caras, quitu, inka es egyéb etnikumok keveredéséből tevődött össze.

La Condamine 1751-ben, Párizsban publikált utazási beszámolója, a Journal de voyage fait par ordre du roi a l’equateur (A királyi rendelet szerinti, Egyenlítőhöz tett utazás naplója) részletesen ismerteti a Cayambe, az Imbabura es a Cotacachi vulkánok lábai alatt lakó indián közösségek népszokásait és ad jellemzést ünnepeikről.

A napló a júniusi ünnepeket katolikus nevükön, San Juan és San Pedro napjának nevezi, ám a leírásból kiderül, hogy a szentekről való megemlékezés sokkal többről szól, mint amit a megnevezés takar: az éjjeleken át tartó zenés rituálék, a színesebbnél színesebb maszkokat viselő falusi elöljárók átszellemült táncai, a közösségek sámánjainak tisztító szertartásai mind-mind a részét képezték a téli napforduló ünnepeinek. E mű alapján megállapíthatjuk, hogy az észak-ecuadori Inti Raymi az elmúlt kétszázötven évben nem sok változáson ment keresztül.

Ha manapság június utolsó hetében ellátogatunk Otavalo, Peguche, Cotacachi és Tabacundo indián falvaiba, bizony könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy az idő itt megállt, és a tánckavalkádot velünk együtt szemléli a francia tudós is.

Otavalo 2600 méter magasan fekvő kisvárosa Dél-Amerika egyik legismertebb indián piacával büszkélkedhet, a település és környékének lakói időtlen idők óta az Andokban őshonos alpaka, láma és vikunya szőréből készült gyapjúholmival kereskednek. A nők jellegzetes, hímzett, fehér blúzokat, hosszú fekete szoknyát, fachalinát, azaz a helyiek által használt fejkendőt, a hosszú, fekete copfos férfiak pedig sötét kalapot, rövid pamutnadrágot, kék, alpakaszőrből készült ponchót viselnek.

A kichwa nyelvet beszélő otavalóiak minden év hatodik hónapjában megrendezik a saját Inti Raymijukat, mely talán a legemblematikusabb a környéken. A nyitónapon, a téli napfordulón a város apraja-nagyja összegyűlik, hogy együtt sétáljanak fel a település egyik dombjára, mely egykor egy inka szentély volt. A nemrégiben újjáépített szent helyen a közösség együtt köszöni meg a Napnak előző évi áldásait, valamint zenével, tánccal és ételáldozatokkal hódolnak neki. Az áldozat többnyire kukoricából – Inti legkedvesebb növénye – bab- és borsófélékből, illetve sült tengerimalacból áll.

A június 21-től 29-ig tartó fiesta során a közösség tagjai az első két éjszaka során elzarándokolnak a közeli Peguche 18 méter magas vízeséséhez, ahol sámánjuk, a yachay közreműködésével egy tisztító szertartásban vesznek részt, mely végeztével az otavalóiak újabb egy évre védelmet nyernek a természet erőitől.

Június 24-én, San Juan de Bautisto ünnepén a kisvárosban már reggel megkezdődik a fiesta, a fiatalok különböző maskarákat öltenek – legyen az egy képregényhősé, cowboyé, vagy egy hagyományosabb népi jelmez. Az utcákon menetelő színes tömeg a délután során a kisváros szélén álló János-kápolnához indul, hogy onnan egy körmenet keretében végigvigyék az otavalói népviseletbe öltöztetett szent szobrát. Az ünnepsorozat további napjain a családok minden este kisebb-nagyobb illatos fából rakott tábortüzeket gyújtanak az utcákon, melyek bódító illatukkal Taita Imbaburát – Imbabura Papa – hivatottak jó kedvre deríteni.

Azon lányok, akik áldott állapotba szeretnének kerülni, sorban ugrálnak át az égő farakások felett, remélve, hogy Taita Imbabura nemcsak Mama Cotacachit, hanem őket is meglátogatja majd egy közeli éjszakán egy fiatal férfi képében.

Tabacundóban június 28-án este hat óra tájban már sokan sétálnak fel-alá a koloniális stílusú utcákon, lélekben készülve a világ közepén megrendezett legismertebb éji ünnepélyre, a Fiesta San Pedrinára. A helybeliek mellett más kisebb településekről is érkeznek tánccsoportok, akik egymás után vonulva fogják végigmulatni az éjszakát. A fiatal zenészek szintén azért érkeztek, hogy az éjszaka során leróják tiszteletüket Szent Péter előtt, valamint hódolatukat fejezzék ki a Cayambe fenséges tűzhányójának.

Különböző hangszerek szólalnak meg az éjszakában: az ősi, prehispán eredetű, sok esetben kondorkeselyűk lábszárcsontjából készülő, furulyára hasonlító quena hangja együtt fütyül egy különleges pánsípéval, a rondadoréval, majd e két fúvós hangszer összhangja összefonódik a charango muzsikájával, mely pengetős hangszer, és teste többnyire a tatu bőrcsont páncéljából készül. Az andokbéli jellegzetes hangzásvilágot több mint kétezer gitáros játéka teszi teljessé.

Az órákon át táncoló ifjakban a Diabluma tartja a lelket, aki a csoport élén hatalmas, színes maszkjában fáradhatatlanul kurjongat. A spanyol gúnynévnek eredetileg semmi köze nincsen az ördöghöz, sokkal inkább Huahua Intihez, a Nap fiához. A maskara szimbolikája igen sokat elárul az egykori inkák istenükről alkotott elképzeléseiről. A kettős arc azt hivatott jelképezni, hogy a Nap egyként hordozza a jó és a rossz princípiumait, éppen ettől teljes és tökéletes. Az orr félkör alakja Inti végtelenségét reprezentálja, míg a tizenkét színes szarv azt, hogy egy napév tizenkét hónapból áll. A kizárólag nőkből álló tánccsoportok, a Las Carishinas különböző színű szoknyáikat lengetve, maguk körül forogva haladnak a kavalkádban, népdalokat énekelve spanyolul és kicsául.

A fiesta során a megfáradt és kitikkadt résztvevők meg-meghúzzák a házakból kínált canelazós üvegeket. Ez az ital az úgynevezett keserű narancs, a naranjilla gyümölcs levéből, cukornádpálinkából és fahéjból készül, s erőt ad a fáradó táncos lábaknak, valamint melegíti a bámészkodó közönség lelkét a hideg andoki éjszakában. A San Pedrina másik közkedvelt itala a chicha, ami tulajdonképpen kukoricamust. A hagyomány úgy kívánja, hogy minden egyes pohár chichából az első néhány cseppet a talajra kell hinteni, az anyaföld, a Pacha Mama iránti tisztelet jeléül.

Zajta Loránd