72 százalékos részvétel mellett, a szavazatoknak több mint felét szerezte meg az elnökválasztások első fordulójában Haszan Rohani. A mérsékelt konzervatív Rohani Irán nemzetközi elszigeteltségének megszüntetését ígérte a kampányban. Kísérletet tenne arra is, hogy javítsa a Nyugattal ápolt viszonyt, mi több, helyreállítsa a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, amik a teheráni amerikai nagykövetség 1979-es elfoglalása után szakadtak meg.

Noha az új elnök komoly diplomáciai múlttal rendelkezik, mely alkalmassá tenné ígérete beteljesítésére, komoly áttörésre kevés esély van. Bírálói szerint Rohani nem politikájában, hanem kizárólag csak kifinomultságában és a felesleges konfrontációk kerülésében különbözik elődjétől, a botrányhős Mahmúd Ahmadinezsádtól.

Aligha valószínű, hogy Rohani változtatni akar, még inkább valószínűtlen, hogy változtatni tud hazája politikájának sarkalatos kérdéseiben, melyek a legtöbb nemzetközi feszültség alapját adják. Az új elnök egyetért azzal, hogy Iránnak meg kell őriznie biztonságát és regionális pozícióját. Ennek hangot adva választási kampánya során határozottan kiállt Irán vitatott atomprogramja mellett és óva intette a nyugati hatalmakat attól, hogy beavatkozzanak az ország egyik legfontosabb szövetségese, Szíria polgárháborújába. Olyan álláspontok ezek, amelyek megnehezítik a megbékélést nem csupán a Nyugattal, de a régió többi középhatalmával is. Rohani ugyanis azt is bejelentette, hogy kiemelt célja normalizálni a kapcsolatot riválisával, Szaúd-Arábiával. Ez azonban nehéz feladat lesz.

Az iszlám forradalom óta Irán regionális riválisa a sivatagi királyságnak. A síita perzsa Irán ugyanazokra az arab országokra (Afganisztán, Bahrein, Irak, Libanon, Palesztin területek, Szíria) igyekszik kiterjeszteni vallási és politikai befolyását, mint a wahabita Szaúd-Arábia. Riád, amely jelenleg stratégiai szövetségese az Egyesült Államoknak, minden bizonnyal komoly gyanakodással fogadna egy esetleges amerikai–iráni közeledést. Ugyanez vonatkozik Bahreinre, Katarra és az Egyesült Arab Emírségekre is, amelyeket csakis az nyugtatna meg, ha Teherán feladná az iszlám forradalom idején megfogalmazott külpolitikai célkitűzéseit és befejezné a „forradalom exportját”. Ez azonban a jelenlegi legfelsőbb vezetéssel aligha képzelhető el.

A másik problémát az Iráni atomprogram jelenti, amit az arab országok mellett az Egyesült Államok másik stratégiai szövetségese, Izrael is gyanakodva figyel. A békés célú atomprogram megvalósítása Irán számára gazdasági és biztonsági létkérdés. Teherán az elmúlt két év alatt több mint kilencezer új centrifugát helyezett működésbe, mellyel megduplázta urándúsító kapacitásait. A békés és hadi célú fejlesztések azonban technikailag nem állnak távol egymástól. A szakértők véleménye jelenleg megoszlik afelől, hogy évekre, vagy csupán hónapokra van attól Irán, hogy nukleáris fegyvert tudjon készíteni. Rohani az atomprogram átláthatóbbá tételét ígérte. Ez azonban aligha nyugtatja meg Tel Avivot. A zsidó államot szintén aggodalommal tölti el Irán és a libanoni Hezbollah kapcsolata, mely egyre nagyobb erőket vet be a szíriai polgárháborúban Basar el-Aszad rezsimje mellett. Ez pedig az arab világban is súlyosan megtépázta Irán népszerűségét.

A külpolitikai kérdésekben csakúgy, mint az atomprogram ügyében Iránban nem az elnök, hanem a legfelsőbb vallási vezető és annak szűk köre dönt. Az 1979-es iszlám forradalom óta a Khomeini ajatollah által megálmodott vilájat al-faqih, vagyis a vallástudók uralma van életben. A sajátos politikai koncepció szerint, míg a síiták utolsó imámja, a IX. században eltűnt Mehdi vissza nem tér hívei közé, addig a közösség vezetésére vallástudók vannak felhatalmazva, akinek legitimitása egyenesen Istentől származik.

Az iráni politikai rendszert ilyen módon párhuzamosság jellemzi, ahol minden nép által választott tisztségnek és szervnek megvan a kinevezett, vallásos párja, mely az „isteni legitimitás” miatt előbbinél szélesebb jogkörökkel rendelkezik.

A jelenlegi legfelsőbb vezető, a másfél évtizede regnáló Khamenei ajatollah mereven tartotta magát a Khomeini által lefektetett doktrínákhoz. A tényleges hatalom továbbra is egy szűk vallási réteg kezében van, amely nem érdekelt a tényeges strukturális változásokban. A 90-es években Khamenei sikeresen használta fel a konzervatív csoportokat arra, hogy megakadályozza a reformer elnök, Mohammad Khatami törekvéseit. Khamenei kapcsolata a 2005-től 2013-ig elnöklő Mahmúd Ahmadinezsáddal sem volt zökkenőmentes. Az előző elnök számos alkalommal tette próbára, illetve kerülte meg a klérust. Emlékezetes többek közt híres bejelentése – amit a nemzetközi sajtó őrültsége jeleként értékelt –, miszerint álmában személyesen beszél a Mehdivel.

A merész állítás, hogy a „rejtőzködő imám” személyesen ad neki utasításokat, valójában kiváló ürügyként szolgált a vallási elit megkerülésére az épp aktuális vitás kérdésben. A viták sora ellenére Khamenei mégis védelmébe vette a 2009-es vitatott eredményű elnökválasztásokat követően, mikor a „zöld forradalom” már a vallási rezsim tekintélyét kezdte kikezdeni. Khamenei legfőbb célja egyértelműen a vilájat al-faqih fenntartása. Az ajatollah ezért is engedte indulni és hagyta győzni Rohanit konzervatív kihívóival szemben. A reformer jelölt személye ugyanis garancia volt arra, hogy ne ismétlődjenek meg a 2009-es események.

A legfőbb vezető minden bizonnyal tisztában van a ténnyel, hogy a gazdaság alakulása nagymértékben befolyásolja a közhangulatot, így a regnáló elit sorsát is. Ezen a téren pedig korántsem rózsás a kép. Az elmúlt években a nemzetközi embargók célt értek. Iránban az infláció 30 százalékos, a rijál immár külföldön nem konvertibilis, az olajexport pedig a korábbi harmadára esett vissza. Az alapvető élelmiszerek tízszer annyiba kerülnek, mint néhány éve, az emberek 40 százaléka pedig a szegénységi küszöb alatt él. A gazdasági nehézségek, kiegészítve a fiatalok körében kiemelkedően magas munkanélküliséggel, veszélyes egyveleget alkotnak, ami akár középtávon is megingathatja a vallási rezsim Istentől eredeztetett hatalmát.

Khamenei helyzete ahhoz hasonlít, amilyen Brezsnyevé volt a 70-es években. A hasonlat annál is inkább helytálló, mivel ahogyan az akkori Szovjetunió, úgy a mai Irán is olajeladásaiból fedezi a diszfunkcionálisan működő gazdasága hiányait. Átfogó reformra pedig kevés esély van.

A Forradalmi Gárdának és más vallási érdekcsoportoknak ugyanis súlyosan sértené az érdekeit bármiféle radikális változás. Irán nagy kérdése tehát nem az, hogy mit hoz Rohani elnöksége, hanem hogy ki és mi jön Khamenei után, és hogy az ország következő legfelsőbb vezetője miként tudja levezényelni az átmenetet a soknemzetiségű és gazdasági nehézségekkel küzdő országban.

Sayfo Omar

Haszan Rohani 1948-ban született Teheránban. Civilben ügyvéd. Doktori fokozatát Skóciában szerezte a 90-es években, a sharía törvény rugalmasságáról készített disszertációjával. Anyanyelve, a perzsa mellett folyékonyan beszél angolul, németül, oroszul, franciául és arabul. Korábban Párizsban is élt az akkor száműzetését töltő Khomeini ajatollah társaságában. A Komm városában vallási tanulmányokat is folytató Rohani az Irak elleni háború idején a légierő főparancsnoka volt. Több kulcsjelentőségű poszt mellett kétszer volt a parlament elnöke, 2003-tól 2005-ig pedig atomügyi főtárgyaló. Ő az egyedüli, aki vallási elöljáróként vett részt az iráni atomdelegáció munkájában. A „diplomata sejk” becenévvel is illetett Rohanit Iránban és külföldön egyaránt kiváló diplomatának tartják.