Versenyfutás az olvadó sarkvidék kincseiért

Az északi sarkkör, az Arktisz sokáig a senki földje volt. A jég birodalmába egykor még csak bátor kutatók merészkedtek. Az északi hatalmak pedig sokadrendű kérdésként kezelték az ügyet. Magát az Arktiszi-óceánt 1999-ben az ENSZ nemzetközi területnek nyilvánította. Ezzel a vita erre vonatkozó része meg is oldódott. Csakhogy az egyre gyorsuló globális felmelegedés miatt sorra olvadnak el a jéghegyek. Ez pedig egészen új megvilágításba helyezte a kérdést. A jégtakaró alól eddig láthatatlan kincsek bukkannak elő. Az érintett országok pedig valóságos aranylázban élnek. Az érdekek és igények halmaza azonban a közel-keleti vagy kaukázusi konfliktusoknál is bonyolultabb helyzetet eredményez.

Az első, aki területi követelésekkel állt elő, Kanada volt. Torontó még 1925-ben jelentette be, hogy a területétől északra fekvő jégtáblákat saját felségterületének tekinti. A bejelentés versenyt indított el a sarkkörrel határos északi államok között. Hamarosan Norvégia, Oroszország és az ügyben grönlandi területei miatt érdekelt Dánia is igényekkel lépett fel. 1945-ben Sztálin önkényesen bejelentette, hogy Murmanszktól az Északi-sarkig, majd onnan Csukcsföldig meghúzott vonalak által határolt háromszöget szovjet területnek tekinti. A bejelentés akkoriban nem sok vizet kavart. A hidegháborúban az érintett országoknak forróbb ügyei is voltak az Arktisz hovatartozásánál.

A sarkkör felosztására a legegyszerűbb és legvilágosabb megoldás minden bizonnyal a sztálini alapelv. Eszerint a sarkkörrel határos országok azt a területet kapnák, ami a legkeletibb, illetve legnyugatibb pontjuk, és a sarkkör által bezárt körcikkbe esik. Ezt leginkább Dánia és Kanada támogatná. Az Egyesült Államok viszont határozottan ellenzi.

1994-ben azonban az ENSZ frissen életbe lépő tengerjogi egyezménye új lehetőséget kínált az érintett országoknak területi igényeik érvényesítésére. Az okmány partvonalaiktól számítva 200 tengeri mérföldes kizárólagos gazdasági zónát garantált a sarkkörrel határos országok számára, ahol azok szabadon halászhatnak és kutathatnak ásványkincsek után. Az egyezmény emellett tízéves határidőt szabott az északi országoknak arra, hogy tudományos kutatásokkal támasszák alá sarkköri területigényeiket. Tisztáznivaló ugyanis bőven akad. Sarkkör-ügyben szinte mindenki vitában áll mindenkivel. Az Egyesült Államok és Kanada az évnek csupán pár hetében hajózható észak-nyugati átjáró és a Északi-tenger miatt perlekedik. Kanada magáénak vallja a területeket. Amerika azonban tiltakozása jeléül már több ízben portyáztatta nukleáris tengeralattjáróit a szóban forgó vizeken, hajóival pedig kanadai engedély nélkül hajózik át az északnyugati átjárón. Norvégia és Oroszország a Barents-tenger hovatartozását vitatja, Kanada és Dánia egy kicsi grönlandi sziget miatt veszekszik, Amerika és Oroszország nem tud megállapodni arról, hogy kié a Bering-tenger, Dánia pedig mindenkivel perben áll azzal, hogy magának követeli az Északi-sarkot.

Az ENSZ által kínált lehetőségre mindenki ráharapott. Dánia Kanadával karöltve már 150 millió koronát költött a területigényeit alátámasztó kutatásokra. Norvégia pedig 2006-ban benyújtotta a Barents-tengerre vonatkozó igényeit. Oroszország nemrég zárta le hat hétig tartó kutatásait. Moszkva ezzel bebizonyította, hogy a Lomonoszov-hátság a tenger alatt a szibériai kontinenshez kapcsolódik, ezért a sarkvidék 1,2 millió négyzetkilométeres területe őt illeti meg. A kanadai válasz nem maradt el. Torontó azzal támadja az oroszok érvét, hogy – Moszkva logikáját követve – akkor Szibéria, mi több Eurázsia egésze pedig Kanadát illeti, mivel a szibériai pajzs közvetlenül a kanadai pajzshoz csatlakozik.

Kanada érve vicces, de helytálló. Torontó azonban ennyi erővel megtehette volna azt is, hogy – a Jeruzsálemért való küzdelem példájából kiindulva – kulturális okokkal magyarázná területi igényeit. Az észak-amerikai kontinensen elterjedt hagyományok szerint ugyanis az Északi-sarkon lakik a télapó – angol nevén Santa Claus -, aki karácsonykor ajándékot csempész az amerikai és kanadai gyermekek kandalló fölé kiakasztott zoknijaiba. Nekik tehát már csak érzelmi okokból is fontosabb a terület. Kanada tiltakozása ellenére Vlagyimir Putyin június végén bejelentette, országa igényt tart a fent említett 1,2 millió négyzetkilométeres területre. A verseny megindult. Július 10-én Kanada közölte, hogy területi követeléseit alátámasztandó, hat tengeri őrhelyet és egy mélytengeri kikötőt fog építeni az arktikus vizeken.

De miért a hirtelen jött nemzetközi érdeklődés, amikor pár évtizede még a kutya sem foglalkozott a fagyos, járhatatlan régióval? A válasz abban van, hogy a sarkkör már korántsem annyira fagyos és járhatatlan, mint egykor volt. A globális felmelegedés miatt sorra olvadnak el a jéghegyek. A talaj mélyén pedig feltáratlan ásványkincsek rejlenek. A Moszkva által követelt 13 magyarországnyi nagyságú terület gyomrában például tízmilliárd tonna kőolaj és földgáz lapul. Ez kétszer több Szaúd-Arábia tartalékánál. A Lomonoszov-hátság kezdeténél pedig nemrég fedeztek fel egy gázmezőt, amelynek mélyén becslések szerint 3,2 trillió köbméter gáz található. A területek bekebelezésével Putyin hosszú távra garantálná hazája olaj- és gázutánpótlását, valamint a nyugati és kínai gazdaság Moszkvától való függését. Ezek csak a bizonyított leletek. Ki tudja még, mi minden bukkan elő a jégtakaró alól.

A mérhetetlen ásványkincsek azonban csak a dolog egyik felét jelentik. A jég olvadásával számos igen értékes hajózási útvonal nyílik meg. Az új útvonalak értékét kitűnően mutatja egy amerikai üzletember esete. A denveri Pat Broe 1997-ben mindössze hét dollárért, vagyis három hamburger áráért vásárolt egy, a jég miatt járhatatlan, és így értéktelen öblöt. A jégpáncél visszahúzódásával azonban az öböl hajózhatóvá vált. Broe most kikötő építését tervezi, amelynek használatával az amerikai kontinenst eddig dél felé, a Panama-csatorna irányába megkerülő hajók most több ezer kilométert spórolhatnának. A kikötő remélt éves nyeresége százmillió dollár, vagyis húszmilliárd forint. És akkor még nem is volt szó arról, hogy kié lesz a Csendes- és Atlanti-óceánt összekötő északnyugati átjáró, és az annak használatából befolyó pénz. Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy lássuk, ez az átjáró lesz a XXI. század Szuezi-csatornája.

Sayfo Omar