Hirdetés

A téma nem először bukkan fel az amerikai sajtóban, a Facebookon most terjedő írás csak ennek összefoglalója. Évekkel ezelőtt már élénk vita zajlott arról, valóban írek voltak-e Amerika első rabszolgái, ami azért lényeges, mert a fekete szenvedés kizárólagosságának mítoszát gyengíti ez a felfedezés. A fehér rabszolgaság részleteit bemutató írások szerint már a XVII. század előtt is dolgoztak fehér rabszolgák az amerikai ültetvényes nagybirtokokon, de írek tömegesen akkor kerültek a földekre, amikor Jakab király 30 ezer ír foglyot eladott az Újvilágba. Az 1600-as évek közepére már az írek Antigua és Montserrat vidékén a legnagyobb számban gazdát cserélő rabszolgák. Abban az időben Montserrat teljes lakosságának 70 százaléka ír rabszolga volt a korabeli feljegyzések szerint. 1641-től 1652-ig már legalább 300 ezer ír foglyot adtak el, jórészt Virginia és New England nagybirtokaira.

A fehér rabszolgaságot tagadó történészek másképp vélekednek a fenti tényekről. Szerintük az írek esetében a rabszolgaság kifejezés nem állja meg a helyét, inkább szerződtetett vagy kényszermunkásokról beszélhetünk. Emlékeztetnek rá, hogy az írek nem képezték más ember tulajdonát, nem számítottak sokszor születésük első pillanatától fogva rabszolgának.

A vita nagyjából eldönthető, és mint oly sokszor, ezúttal is elmélet és gyakorlat között kell különbséget tennünk. Elméletileg az írek szabad emberek voltak, az is igaz, hogy egyéni helyzetüktől függően visszanyerhették szabadságukat. Csakhogy a gyakorlat teljesen más képet mutat. Először is abban a korban, azokon a helyszíneken, ahol az íreket tömegesen dolgoztatták – és ezt például a rabszolga terminológia ellen küzdő Liam Hogan ír kutató is elismeri – gyakran rabszolgaként látta, említette őket a környezetük. Az is fontos szempont, hogy a feketékkel ellentétben, akiket szinte kivétel nélkül elraboltak vagy elhurcoltak Afrikából, az Újvilágban dolgoztatott írek életpályája kacskaringósabb. Akadt köztük szintén elhurcolt, akarata ellenére munkára kényszerített szabad ember, adósrabszolga, hadifogoly egyaránt.

A gyakorlati megközelítés szerint tehát az írek kényszermunkások voltak, és rabszolgamunkát végeztek, sorsuk egy cseppet sem különbözött fekete társaikétól csak azért, mert néhány XXI. századi történész utólag nem nevezi őket rabszolgának. Lehet, hogy jogilag szabad emberek voltak, meglehet, hogy néhány év, akár évtized után visszanyerték a szabadságukat, de addig kőkeményen, rabszolgaként dolgoztatták őket. Embertelen körülmények között, fizikailag kizsákmányolva, némi ételért, pénz és ellenszolgáltatás nélkül. Az ír nőket tömegesen megerőszakolták, olykor fekete rabszolgákkal párosították, hogy mulattok szülessenek, akiket drágábban adhattak el a rabszolgapiacon. Az ír gyerekeket szintén dolgoztatták, életükkel, halálukkal senkinek nem kellett elszámolni.

Korábban írtuk

Ezeket a körülményeket – függetlenül a történészek finom distinkcióitól – abban a korban és ma is bátran rabszolgaságnak lehet nevezni. A XXI. században használatos nemzetközi jogi és emberi jogi felfogás, rendelkezések szerint is rabszolgamunkát végeztek a hajdani ír férfiak, nők, gyermekek, már amennyiben elfogadjuk, hogy a kényszermunka bármilyen formája rabszolgaságnak tekinthető.

A feketék kizárólagos szenvedéstörténetét népszerűsítő történészek, újságírók és polgárjogi aktivisták elfeledkeznek (vagy el akarnak feledkezni) arról, hogy rabszolgaság és nem rabszolgaság között nem a bőrszín szerinti különbségtétel a döntő. Más szóval, nem igaz, hogy a fekete kényszermunkások mindannyian rabszolgák, a fehérek, indiánok és mindenki más pedig „csak” kényszermunkás lett volna. Ismét csak a gyakorlat, a való élet cáfolja ezt a rasszista (esetünkben jórészt fehérellenes) feltevést. Vegyük példának a képzeletbeli virginiai birtokon szakácsnőként élő, dolgozó fekete asszonyt, aki a birtokon jól érzi magát, szinte családtag, nem tudna, de nem is akarna elköltözni sehova. Érzelmileg kötődik fehér gazdáihoz, és viszont. Ő tehát rabszolga. Ezzel szemben a jogilag szabad ír kényszermunkás éveken át dolgozik reggeltől estig a földeken, gyermekei is fogságba születnek, és amíg nem dolgozta le, amivel tartozik másoknak, nem szabadulhat, rabszolgaként bánnak vele. Aztán ha az ideje kitelt, elengedik. Vagy nem. Ha meghal, gyermeke ugyanabban a státusban, kényszermunkásként folytatja, és lehet, hogy élete nagy részét azon a birtokon tölti, ahol az apját halálra dolgoztatták. Ők tehát a szabad emberek.

Az élet a leggyakrabban nem igazolja, hogy a jogszolgáltatás egy csapásra megoldja a társadalmi igazságtalanságokat.

A Black Lives Matter mozgalom egyoldalú történelemszemlélete máshol is kisiklik. A rabszolgaság intézménye ugyanis egyidős az emberiséggel, minden korban voltak, vannak és lesznek rabszolgák. Most is, amikor ezeket a sorokat írjuk, afrikai államok sokaságában dolgoztatnak rabszolgaként férfiakat, nőket, gyerekeket – történetesen fekete rabszolgatartók, akiket már nem királynak, hanem, mondjuk, államelnöknek hívnak, de a rabszolgák személyes sorsa szempontjából ez teljesen mellékes. A történelem bizonysága szerint a rabszolgaság intézményét egyetlen nép, nemzet, rassz sem sajátíthatja ki, sem okozóként, sem elszenvedőként. Hemzsegett a kalózoktól és az emberkereskedőktől már az ókorban is a Mediterráneum, a Földközi-tengeri kalózkodás letörésére a római Pompeiusnak kellett flottát építenie. Az Oszmán Birodalomban keresztény népek (magyarok, bolgárok, szerbek, görögök stb.) egész nemzedékeit hurcolták el rabszolgának a törökök. Rabszolgaként dolgoztak orosz, román jobbágyok még a XIX. században is. És ez csak Európa, az ázsiai, latin-amerikai, ausztráliai rabszolgaság eseteit nem is említettük.

Akadtak olyan fehér európaiak is, akiket afrikai rabszolga-kereskedők raboltak el otthonukból, lakóhelyükről. Robert Davis amerikai történész szerint az észak-afrikai kalózok akár egymillió európait is elrabolhattak és eladhattak rabszolgának 1530 és 1780 között. Arab emberkereskedők nem pusztán Dél-Európából, de Angliából, Írországból, sőt Izlandról is hurcoltak el embereket. A Mult-kor.hu idézi Davist, aki szerint: „A nagyközönség, de még a történészek is kész tényként kezelték azt, hogy a rabszolgaságnak mindig faji jellege van, és mindig csak fehérek ejtenek fogságba színeseket. Holott ez egyáltalán nem igaz.” A muszlim főurak gályarabként és építőmunkásként dolgoztatták az európaiakat, túlzsúfolt épületekben szállásolták el őket, és kegyetlenül bántak velük. Csak fekete kenyeret és vizet kaptak. A női foglyokat inkább túsznak tekintették, akikért váltságdíjat lehet követelni, de addig is a palotákban és háremekben dolgoztatták őket. A váltságdíj sok esetben soha nem érkezett meg. Voltak olyanok is, akikkel gazdáik jól bántak, és idővel – a szolgasorból kiemelkedve – inkább megbecsült alkalmazottakká váltak. Másokat egyszerűen halálra dolgoztattak vagy agyonvertek. „A legrosszabbul azok jártak, akik elfeledve és egyedül ott ragadtak a sivatagban, esetleg egy gályán, melyről évtizedekig a lábukat sem tehették ki a szárazföldre” – mondta Davis professzor.

Egész Amerika sorsa múlhat azon, hogy állampolgárai egységes nemzetként tekintenek-e önmagukra, vagy felülnek a megosztásukra irányuló provokációknak, és elhiszik, hogy bőrszíne alapján egyesek az elnyomó, mások az elnyomott oldalra születtek. Az amerikai zsidók, olaszok, írek dédszülei alkalmasint tudnának mesélni a fehérektől származó, de fehéreket sújtó gyűlöletről, ahogyan az indiánok is, avagy éppen a fehérek a fekete előítéletekről. Egy biztos: nem a fekete rabszolgák voltak a kontinens első kényszermunkásai, és az sem igaz, hogy az őket sújtó rabszolgaság egyedülálló jelenség lett volna. Miközben sorra ledöntik írók, zeneszerzők és mindenféle gyanús fehérek köztéri szobrait, erre is emlékezniük kellene az amerikaiaknak.