Hogy milyen lesz a Kína által uralt világ, arról egyelőre csak homályos találgatások vannak. De vannak, mert Kína már rég nem az a harmadik világbeli ország, aminek talán sokan még ma is hiszik. A nagyvárosokban az egy főre jutó bevétel mára meghaladja a cseh átlagot. Ennek köszönhetően az ország a luxusmárkák második legnagyobb piaca lett. Kína vezetői ráadásul úgy vezényelték le a robbanásszerű urbanizációs folyamatot, hogy elkerülték a világon ilyenkor mindenütt jellemző gettók és külvárosi nyomornegyedek kialakulását.

A gazdaság is döbbenetes adatokat mutat. Kína tavaly Németországot megelőzve a világ vezető exportőrévé vált. Számítások szerint, ha az elmúlt évekre jellemző átlag 10,8 százalékos gazdasági növekedés az elkövetkezőkben is megmarad, Kína gazdasága 2040-re háromszor akkorára nőhet, mint amekkora az egész világ gazdasága volt 2000-ben, az egy főre jutó évi jövedelem pedig 85 ezer dollárra (18 millió forint) rúghat.

Bár a jóslat figyelmen kívül hagy számos körülményt, minden jel arra utal, hogy Kína egy évtizeden belül a világ vezető hatalma lesz. A legóvatosabb és leginkább realista előrejelzések szerint 2050-re a feltörekvő ország gazdasága 20 százalékkal haladja meg az Egyesült Államokét.

Sokan gondolják, hogy a gazdasági döntésekért még mindig a mindenható párt felel. Az igazság azonban az, hogy a legtöbb gazdasági reformot helyi szinten tervezik meg és folytatják le. Gazdasági kérdésekben a kommunista vezetés korántsem hiszi magát tévedhetetlennek.

A központilag történő tervezést mára piacorientált állami intézmények váltották fel, amelyek a privát szférával együtt látják el tanácsokkal a vezetést. A nyugaton végzett szakembereknek is helyt adó Kínai Közgazdász Társaság például rendszeres ülésein nemcsak hogy éles kritikákat fogalmaz meg a kormány gazdaságpolitikájáról, de azokat újságokban is publikálja. Egy-egy jól sikerült cikk után nem példa nélküli, hogy a gazdasági miniszter konzultál a szerzőkkel.

Miközben Peking gazdasági téren rég elhagyta a maoista dogmákat, a Kommunista Párt továbbra is őrzi pozícióját. A pártvezetés struktúrája ma is egy az egyben olyan, mint amilyennek Lenin közel egy évszázada megálmodta. A párt irányítja a politikát, a hadsereget és az állami propagandát. Egy kicsiny, alig ismert szervezeten, a Szervezési Irodán keresztül pedig egymaga dönt a miniszterek, cégvezetők és magas rangú oktatók kinevezéséről. Ezt azonban az átlagember alig érzékeli, hiszen a párt és szervezetei nincsenek jelen az emberek mindennapjaiban.

Egy íratlan megállapodás van érvényben, mely szerint a párt szinte korlátlan szabadságot ad a polgároknak, egészen addig, amíg azok nem avatkoznak bele a politikába. Ugyanez vonatkozik a virtuális világra is. Az internetezőket a Nagy Tűzfal védi a destruktív ideáktól, a falon belül viszont szabadon élvezhetik az információs társadalom előnyeit.

A szomszédos országokban élőkkel ellentétben a kínai középosztály számára nem vonzó alternatíva a nyugati típusú demokrácia. Míg a tajvani vagy dél-koreai középosztály leginkább az amerikai protektorátus, sok esetben célirányos beavatkozása nyomán alakult ki, addig a kínai középréteg saját vezetőinek köszönheti dinamikusan növekvő jólétét. Ráadásul a kínai kultúrában mélyen gyökerező erő- és tekintélytisztelet csökkenti az elégedetlenkedés esélyeit. Európai ésszel elképzelhető ugyan, hogy a városi középosztály idővel talán nagyobb politikai szabadságot is követel majd, de egyelőre még túl sok veszítenivalója van.

Az új autók, kényelmes otthonok és rogyásig megpakolt áruházak kedvezőbb alternatívát jelentenek a keleti ember szemében kétes értékű nyugati eszméknél, hiszen tökéletesen látják, hogyan korhad, hogyan erőtlenedik el a hajdan diadalmas Nyugat és hogyan emelkedik föl vele szemben Kína. Ugyan ki akarna süllyedő hajóra felszállni? Ráadásul a lázadók könnyen elveszíthetik mindenüket.

Az eddigi nyugtalanságok epicentruma egyébként jellemzően az elhanyagoltabb vidék volt. Itt azonban a központilag megtervezett migrációs politika hosszú távon rendet garantál. A Kommunista Párton belül állandó ugyan a különböző irányzatok hatalmi harca, de a külvilág felé mutatott egységes arc fontosságában mindenki egyetért.

Bár az ország gazdasági növekedésének vannak még tartalékai, a fák nem nőnek az égig. A fejlett világra jellemző – itt azonban önként vállalt – népességcsökkenés és öregedés Kínát is sújtja. A születési arány 1990 és 2007 között 42 százalékkal esett vissza. A kormány előrejelzései szerint 2025-re a népesség egynegyede hatvan évnél idősebb lesz.

A legfőbb akadályt azonban a környezet korlátai jelentik. Ma a kínaiaknak csupán 4 százaléka rendelkezik autóval, ha az arány akár csak megközelítené a nyugati átlagot, az súlyos környezeti katasztrófához vezetne. Az ipari fejlesztések miatt 2000 és 2007 között 34 százalékkal nőtt a szennyvízkibocsátás. Ha a fogyasztás nem mérséklődik, 2030-ra a vízszükségletben 25 százalékos hiány lép majd fel.

Az ország emellett súlyos energia- és nyersanyaghiánnyal küszködik. A kőolaj iránti igény évente 7,5 százalékkal növekszik, mely ütem hétszerese az Egyesült Államokénak. Ennek kompenzálására Peking hosszú távú megállapodásokat köt harmadik világbeli országokkal, köztük olyan páriaállamokkal, mint Szudán és Irán. Peking harmadik világbeli diplomáciája igencsak sikeres. A Nyugat által elhanyagolt fekete-afrikai országoknak mára Kína a legnagyobb hitelezőjük, a jövő afrikai értelmiségét pedig kínai egyetemeken képzik. Úgy tűnik, Kína első számú stratégiai célpontja nem Európa, hanem a fekete földrész.

Noha a híradásokban rendszeresen jelennek meg hírek kínai felvásárlásokról, a közvetlen külföldi befektetések (FDI) számaránya egyelőre méltatlan a világ leendő szuperhatalmához. Nagy-Britannia 1914-ben a világ FDI-jének 45 százalékát, az Egyesült Államok 1967-ben 50 százalékát birtokolta. Kína mai részesedése azonban csak 6 százalék. Konfucius türelemre intő tanításai ugyanis az üzletpolitikát is áthatják. Sokszor rövid távon kedvezőtlen befektetésekkel igyekeznek biztosítani hosszú távú érdekeiket, elsősorban Kína jövőbeni nyersanyag- és energiaellátását, valamint az újabb piacok és technológiák megszerzését. Ez utóbbi kiemelten fontos.

Bár mára már szinte minden csúcsterméket Kínában gyártanak, a technológia terén Peking idegen tollakkal ékeskedik. Furcsa kettősség ez. A tulajdont védő törvények igen erősek. A korrupció vádjába keveredett tisztviselőket gyakran halálbüntetéssel sújtják. A szellemi termékekkel kapcsolatban viszont a kollektivista szellem érvényesül. Amit Nyugaton lopásnak, szofisztikáltabban ipari kémkedésnek neveznek, Kínában egyszerűen „tanulásnak” hívják. Logikájuk szerint idegen országok vívmányait, technikáit átvenni, vagyis „megtanulni” mind a mesternek, mind a tanítványnak dicsőségére válik. Ezért amikor kínai mérnökök egy az egyben klónoznak egy csúcstechnológiájú amerikai mobiltelefont vagy autót, egy percig sem érzik úgy, hogy ellopják a terméket, hanem büszkék, hogy ők is tudnak legalább olyan jót csinálni, mint a világ – jelenleg még – vezető hatalma.

Nem véletlen, hogy az olyan ázsiai kollektivista kultúrákban, mint a japán, a koreai, vagy jelen esetben a kínai, ritkán találnak fel új dolgokat. Sokkal jellemzőbb a nyugati vívmányok adaptálása és tökéletesítése. Az ázsiai kollektivista kultúrákban ugyanis a kutatást inspiráló individualizmus kevéssé hajtja a feltalálókat.

Alacsony a hajlam a felelősségvállalásra is. A tömegből, egy vállalat esetén a csoportból kitűnni nem dicsérendő dolog. Ennek hagyományai már a szóhasználatban is megjelennek. Az „én” szót például – hacsak nem a nyelvtani környezet kívánja – ritkán használják. Ezzel szemben a leginkább individualista kultúrkörben, az angolszászoknál nemhogy gyakran használják az I (én) szót, de a többi személyes névmással ellentétben egyenesen nagybetűvel írják: ÉN!

Évente jelenleg több mint 200 ezer kínai diák tanul nyugati országokban. Izgalmas kérdés, hogy hazatérve milyen mértékben lesznek képesek kreatív tevékenységre. A mai tendencia szerint a külföldön végzett diákok a kedvezőbb fizetések miatt leginkább állami vagy állami tulajdonú vállalatoknál vállalnak munkát, ami jó a bürokráciának, de nem kedvező az innovatív szféra számára. Ha a kutatásfejlesztési stratégia nem változik Kínában, Európa és Amerika elsőbbsége középtávon mindenképpen megmarad.

Más kérdés, hogy a nyugati vállalatok szisztematikus felvásárlásával együtt Kína folyamatosan hozzájut a legmodernebb technológiához. A Geely a Ford és Volvo felvásárlása előtt futottak még kategóriájú modelleket gyártott. Most viszont minden esélye megvan arra, hogy világszínvonalú gépkocsikkal ömlessze el a piacot.

A kínai tulajdonszerzés nincs a nyugati vállalatok ellenére, melyek így a korábban elérhetetlen piacokra tehetik be a lábukat. Nem beszélve arról, hogy a nyugati világ ipara mára képtelen követni a Kína által diktált tempót, ezért termelését inkább maga is a feltörekvő országra bízza. A folyamat egyre nehezebben fordítható vissza.

Példának okáért a világ ritkaföldfémtermelésének 97 százaléka immár Peking kezében van. Miközben a Nyugat aludt, az ázsiai ország másfél évtizedes előnyre tett szert az LCD-monitorok, számítógépek, katonai felszerelések és szélerőművek gyártásához nélkülözhetetlen ritkaföldfémek kitermelésében. Mindez nem jelent gondot addig, amíg a nagyhatalmak között béke és egyensúly van.

A Japánnal való 2010-es Szenkaku-szigetek körüli vita bebizonyította azonban, hogy Peking szükség esetén politikai célokra is hajlandó felhasználni gazdasági monopóliumát. Ez pedig intő jel a Nyugat számára. „Kína nagy ország, a többiek pedig csak kis országok. Ez a tény” – mondta Jang Csiecsi kínai külügyminiszter 2010-ben, amikor amerikai kollegája kritikával illette Pekinget, amiért az saját felségterületének nyilvánította a több távol-keleti ország által használt Dél-kínai-tengert.

A mondat sokat elárul arról, hogyan tekint önmagára és a világ többi részére a feltörekvő birodalom. Kína mind ez idáig csendben, mondhatni békésen növekedett. Mi több, Peking az elmúlt évtizedekben az egymás belügyeibe való be nem avatkozás vesztfáliai elvének élharcosává vált. A kínai diplomácia, a nyugati kritikákra fittyet hányva kiváló kapcsolatot ápol olyan a hatalmakkal, mint Szudán, Észak-Korea vagy Irán. Nem kritizálja mások belügyeit, ezért rossz néven veszi, amikor külföldről bírálják tibeti vagy épp ujgur politikája miatt.

Minden jel arra utal tehát, hogy Kína elutasítja az amerikai típusú, missziós tudattal átitatott külpolitikát. Bár a látszat sok tekintetben nem csal, a világ egyik legősibb birodalmának erősödése okozhat még meglepetéseket. Több neves Kína-kutató, köztük Christopher Ford, Jacqueline Newmyer és Michael Pillsbury is egyetért abban, hogy a távol-keleti történelemben nincs példa egyenlő rangú országokkal való tartós együttélésre.

Az elsőbbségért folyó harc szerves része az ország történelmének. Peking logikája szerint a regionális stabilitás csakis akkor valósulhat meg, ha egyetlen hatalom irányítja a térbürokratikus vagy hűbéres módon. Peking számára – a konfucionista szemléletből és társadalmi rendből adódóan – a világ rendje is szükségszerűen hierarchikus felépítésű, az egymástól független, egyenrangú országok ideálképe számára elfogadhatatlan.

A kínai felfogás szerint a hatalmi piramisban mindenkinek megvan a maga helye, ami kötelességekkel jár, de egyben biztonságot is kínál. Ennek a felfogásnak volt köszönhető, hogy Peking sokáig látszólag belenyugodott az Egyesült Államok csendes-óceáni fölényébe.

Az erőviszonyok lassú változásával azonban a világhatalmi piramisban betöltött helyek is változnak. A kínai elit számos képviselője gondolja úgy, hogy a mostani időszak a XV. és XVII. századi Kínát idézi, amikor hét kisebb uradalom küzdött a mai Kína hanok lakta területeiért. A harcokból végül a Csin-dinasztia került ki győztesként, mely egyesítette az országot és megalapította azt a dinasztikus rendet, amely egészen a XX. századig uralta a birodalmat.

Nem lehet véletlen, hogy napjaink Kínájában a „hadakozó államok korszaka” utáni érdeklődés reneszánszát éli, nem csak a történészek vagy a hadsereg tisztjei körében, de a populáris kultúrában is. Az egymás belügyeibe való be nem avatkozás így leginkább olyan eszköz, amely segíti Pekinget a már megszerzett területek megőrzésében.

Nincs okunk kételkedni azonban abban, hogy Peking, ha eljön az idő, kőkeményen lép majd fel érdekeiért. Így volt ez tavaly is, amikor a kommunista vezetés saját érdekszférájának nyilvánította a Dél-kínai-tengert. Ez elsősorban Amerika gyengülése miatt következhetett be. Az afganisztáni fronttal és gazdasági válsággal küzdő hatalom ugyanis nem volt abban a helyzetben, hogy a pekingi logika szerint a hierarchiában Kína alatt álló távol-keleti szövetségesei segítségére siessen.

A kínai gondolatmenet szerint tehát Hillary Clinton volt az, aki hepciáskodásával támadást intézett Kína és a világ rendje ellen. Először is, mert a „hadakozó államok korában” a hatalmi helyezkedés legitim dolog. Másodszor pedig, mert a környező kisebb országoknak a dolgok természetes menete szerint önként el kell fogadniuk a náluk nagyobb és így a hierarchiában felettük álló hatalom lépéseit. Peking szerint ez a dolgok rendje.

Hasonló a logika a régi ellenség, Japán viszonylatában is. A fentebb már említett Szenkaku-szigetek körüli vita során a kommunista vezetés Tokiót mintegy megbüntetve, egyszerűen leállította a ritkaföldfémek exportját. A lépés Peking szemszögéből logikus és legitim. Először is, a kínai vezetés csak saját területeit védte. Másodszor pedig, Japán a XIX. és XX. században számos sérelmet követett el Kína rovására. Peking számára csakis az lehet elfogadható opció, ha a gazdaságilag immár gyengébb Japán elfogadja alávetettségét, és bocsánatot kér történelmi bűneiért. A megkövetés azonban nem történhet olyan partneri módon, ahogy Németország is tette. Japánnak úgy kell Kína elé járulnia, mint a kisgyermeknek, aki felbosszantotta szüleit és most mélyen bánja tettét.

Illúzióra semmi ok. Ha Kína a világ vezető hatalma lesz, minden országtól megköveteli majd a tiszteletet. Szavának pedig súlya lesz. Kína a gazdasági fegyver mellett a klasszikus arzenál tekintetében is jól áll. Katonai költségvetése ma a harmadik legnagyobb a világon, a polgárőrökkel együtt pedig több mint 200 millió férfi és nő kapott katonai kiképzést.

A globalizált világfaluban a „Középső Birodalom” vezető szerepe nem korlátozódik majd a Távol-Keletre. Kína már tudja, hogy új világrend van születőben. Egy olyan világrend, ahol senki nem avatkozik mások belügyeibe, és mindenki megadja az erősebbnek kijáró tiszteletet.

Sayfo Omar

* * *

Kína lelke

Edmund Hillaryt, a Mount Everest meghódítóját megkérdezték, élete kockáztatásával miért mászott fel a csúcsra. Azért, mert ott volt, hangzott a válasz, és ezzel Hillary Európa lelkét fogalmazta meg. Az európai gondolkodás lényege: a probléma puszta léte elegendő ok arra, hogy megküzdjünk vele, és ha lehet, legyőzzük. Lehetőleg elsőként, mindenki mást megelőzve. Európa győzelemre törő versenyzőket nevel, és a győzteseket ünnepli. Kína lelke alapvetően más. Ma már persze vannak kínai hegymászók, de a kínai emberek óriási többsége szerint a hegymászás filozófiai értelemben értelmetlen és felesleges. Kína harmóniára törekvő embereket nevel, és a világot nem megváltoztató, hanem megértő és elfogadó bölcseket ünnepli.

Ezek a bölcsek pedig meg vannak róla győződve, hogy a Föld egyetlen igazán mély kultúrája a kínai. Az a kultúra, amelyik kereken négyezer évre tekint vissza (ekként a történelem legtovább fennálló kultúrája), és amelynek filozófiai alapjait akkor rakták le, amikor Róma még csak egy poros, jelentéktelen városka volt az etruszk és a görög világ peremvidékén. A kínai kultúra lényege a rend. A zűrzavart, a káoszt, a mindenki háborúját mindenki ellen a világnak ezen a részén is megtapasztalták, de a rend fegyverével úrrá lettek rajta, és bő kétezer éve létrehozták az egységes államot, amely minden alattvalója számára életlehetőséget kínált. Igaz, azon az áron, hogy – minden más civilizációtól eltérően – sem a papság, sem a katonai elit, sem a kereskedő réteg nem volt soha képes szert tenni politikai hatalomra. Kínában több mint kétezer éve a hivatalnokok kormányoznak, hűen követve Konfucius tanításait.

Ezek a tanítások, amelyek a tanítványok följegyzéseiben maradtak ránk, a világot nem elemeire bontják, hanem egymást kiegészítő szimbólumok egységébe foglalják. Konfucius a hatalom és az erkölcs között semmi szembenállást nem lát, ellenkezőleg. „A nemes ember erkölcse olyan, mint a szél, a közönséges embereké pedig akár a fű. Ha fölötte fúj a szél, a fűnek meg kell hajolnia.” Konfucius szerint a legnemesebb feladat önmagunk művelése, a tökéletesítés azonban nem önmagunkért, hanem a nép javáért kell hogy történjen. Hiszen ha a népet erőszakkal kormányozzák, akkor kijátssza a hatalmat, de ha erényesen és bölcsen kormányozzák, akkor követni fogja azt.

Konfuciussal nem vitázva, inkább polemizálva fogalmazott kortársa, Lao-ce (Öreg Mester), aki a tao eszméjével bővítette a kínai filozófiát. A tao a legfőbb princípium, az abszolút, változatlan, változtathatatlan valóság, lényegében az egyetlen valóság, minden más csupán illúzió. Az élet és a halál az örök változás egymásra következő szakaszai: a halottak a visszatértek, az élők az eltávozottak. Az én a taóval való egyesülést keresi, a szeretet és a gyűlölet annyit tesz, mint eltávolodni a taótól, a taóval való egyesülés útja a nem cselekvésen át vezet. „Az emberek ne tudjanak, ne vágyjanak, az okosak veszteg maradjanak. A nemsürgés ez, és rend és békesség lesz…”

Bölcs dolog tehát nem cselekedni, de erkölcsös dolog cselekedni is, ha az a jót és a rendet szolgálja. Az erkölcsös, nyugodt rend: ez Kína lelke, ezt állítja szembe a Nyugat sürgésével, győzelemre törésével, nyugtalanságával. Az elmúlt öt évszázad Európa elsöprő sikerét hozta. Kései utódaink majd meglátják, a következő évszázadokban melyik kultúra bizonyul eredményesebbnek.

Bencsik Gábor