Az elbizonytalanítás, a tények látszatát keltő „titok” megfejtése, megfűszerezve egy kis izgalommal, biztos módja annak, hogy bizonyos kérdésekben járatlan embereket eltántorítsanak addigi meggyőződésüktől, különösen, ha az utóbbi gyenge lábakon áll. Mi sem természetesebb, hogy ezt a módszert a kereszténység ellen is bevetették, miután jól érzékelhető frontális támadás indult ellenük az egész világon. A szélsőséges liberalizmus elérkezettnek látta az időt arra, hogy magát Jézus Krisztust próbálják hitelteleníteni, ezzel végső csapást mérve a kereszténységre és teret nyitni a fogyasztói társadalmak értéktelen világának egyedüli hatalomként való érvényesüléséhez. A „beetetést” a Dan Brown tollából megszületett A Da Vinci-kód indította el még 2003-ban, amiből filmet készítettek és május vége óta játszanak Magyarországon is. Hogy semmit se bízzanak a véletlenre, 43 kópiával (!) forgalmazzák az igencsak gyengécskén sikerült opust. A szerző egyik legnagyobb húzása az volt, hogy a történetbe beleszőtte az Opus Dei (Isten műve) befolyásos katolikus szervezetet, természetesen negatív kicsengéssel, mint valami gyilkosságoktól sem visszariadó gátlástalan bűnszövetkezetet.

film, amelyet a cannes-i filmfesztiválon mutattak be, 125 millió dolláros rekordköltséggel készült. A világpremier előtti sajtóvetítésen a kritikusok többsége is fanyalogva fogadta a művet, többször füttykoncert szólalt meg, máskor nevetésbe tört ki az értő közönség. Itáliában Gerald O’Collin, a Pápai Gergely Egyetem jezsuita teológusa szerint a Szentírás történetével kapcsolatban óriási a tudatlanság és ezt részben saját hibájuknak tudja be. Úgy látszik – jegyezte meg -, hogy nem tudták eléggé átadni az ismereteket az egyház igazi történetéről és a kánoni evangéliumok kialakulásáról. A Da Vinci-kód szerzője emberek millióinak hiszékenységét és tudatlanságát használta ki. Mi is a lényege a történetnek? A regény és a film főszereplői azt állítják, hogy a kereszténység egy szervezett átverés, amit azért találtak ki, hogy eltereljék a figyelmet Jézusról, aki „vizet prédikált és bort ivott”, mivel házasságban élt Mária Magdolnával, gyermekeik születtek, akiknek leszármazottai ma is élnek Franciaországban. Mária Magdolna Jézus kereszthalála után testvérével, Lázárral oda menekült az apostolok dühe elől. Ezt a „titkot” egy állítólagos titkos társaság, a Sion-rend őrizte meg és a Grál-legendában maradt fenn. Az Opus Dei úgy kerül a történetbe, hogy a bíborosok testülete kényszeríti a katolikus szervezet tagjainak egyikét, egy hivatásos bérgyilkost (?) arra, hogy Jézus utolsó leszármazottait meggyilkolja.

Miért éppen az Opus Dei szervezetet célozta meg kitalációjával a Biblia-hamisító szerző? A válasz: az Opus Dei az egész világra kiterjedő katolikus szervezet, amelynek tagjai elsősorban civilek és a társadalmakban elfoglalt helyükön végzik napi munkájukat, így könnyen kapcsolatot teremthetnek környezetükkel. Reklámot nem csinálnak maguknak, így egyesek azt a látszatot kelthetik, hogy valami titkos társaságról van szó. Az Opus Deinek ugyanakkor nincs semmi takargatnivalója, inkább egy „nagy titkot” szeretne megosztani másokkal: az életszentség keresését a mindennapi életben. Az Opus Dei kommunikációs irodája a fim premierje előtt azzal a kéréssel fordult a gyártóhoz – a Sony Pictureshöz -, hogy a katolikus egyház és az Opus Dei iránti tiszteletből a film elején közöljék a nézőkkel: a film csak fikció. Ezt nem tették meg, hiszen nem ez volt a céljuk, hanem a megtévesztés.

Tény, hogy erről a hatalmas katolikus szervezetről nem sokat tudnak még a hívő emberek sem, hát még azok, akik az egész kereszténységet sem ismerik, mert Szentírást talán csak könyvesbolt polcán láttak. Magyarországon egészen biztos, hogy az emberek többsége a filmben találkozik először a szervezet nevével, de Spanyolországban, ahonnan az Opus Dei elindult, mindenkinek van valami fogalma arról, hogy mit csinál, mik a céljai a szervezetnek. A Spanyolországban alapított mozgalom a Vatikán után a világ második legnagyobb katolikus szervezete. Nem véletlen tehát, hogy Dan Brown ezt vette célba, hiszen aki az Opus Deiről negatívan szól, sőt még gyilkossággal is vádolja, az tudja, kivel áll szemben. Az időzítés sem volt véletlen, mivel a regény – amiből a filmet készítették – a 2000-es jubileumi szentév után 2003-ban jelent meg. A Da Vinci-kód II. János Pál pápa és az egész egyház népszerűségét akarta megtörni, azt állítva, hogy Jézus csak egy ember volt, nem pedig isten és ember egy személyben. A teljes néven Szent Kereszt és Opus Dei Prelatúra, ismertebb nevén az Opus Dei VI. Pál pápa szerint „korunkban az Egyház örök igazságának élő bizonyítékaként jött létre, mely teljes megértéssel nyit kaput a modern apostolkodás követelményei előtt”. Ez a megnyilatkozás azt igazolja, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben VI. Pál tisztelte és nagyra tartotta a viszonylag fiatal mozgalom munkáját. Az egyházon belüli nézeteltéréseket szítók szerint sem XXIII. János, sem VI. Pál nem szimpatizált az Opus Deijel, de ezt későbbi megnyilvánulásaik jobbára cáfolták.

Az Opus Dei Prelatúra alkotórésze a katolikus egyház hierarchikus szervezetének. Megalakulása, 1928. október 2-a óta hirdeti, hogy a keresztség révén minden kereszténynek, a világiaknak is, elhivatottságuk van az életszentségre és apostolkodásra anélkül, hogy a világban betöltött helyüket el kellene hagyniuk, tehát a mindennapi életben, a családban, a szakmában, a társadalomban maradva hatnak. Mind teológiai, mind egyházjogi szempontból a II. Vatikáni Zsinat (1962) tanítása alapján áll, sőt annak lényeges tantételét évtizedekkel megelőzte. Igaz, eleinte az újszerű pasztorális alakulat az egyházon belül is sok értetlenségbe ütközött. Félremagyarázások az Opus Dei működéséről ma is előfordulnak, ami zavart kelt a köztudatban. A kereszténység ezen új szervezetét sok esetben igyekeznek még a mai napig is különböző gyanúsítgatásokkal ellehetetleníteni, elhivatottságukat megkérdőjelezni. Noha hivatalosan is a katolikus egyház része, többen szektasággal vádolják őket. A spanyol hadsereg számos magas rangú vezetőjéről úgy tartják, hogy Opus Dei-tag, mivel „otthon érezhetik magukat a brutális hatékonysággal működtetett szervezetben, melyben senki sem pótolhatatlan és a parancsokat kérdések nélkül kell végrehajtani” (Martin Lunn). Az Opus Deit a körülötte kialakult titokzatos légkörnek köszönhetően gyakran „szent maffiának” is nevezik.

Ki volt ennek a tekintélyesre nőtt szervezetnek az alapítója? Josemaría Escrivá de Balanger y Albás 1902. január 9-én született a spanyolországi Barbastróban (Aragónia). A szülők otthon életerős, egyszerű vallásos légkört alakítottak ki és azt az emberi erények iskolájává fejlesztették. Még tizenhat éves sem volt Josemaría, amikor egy esemény mély benyomást tett rá: télen, a frissen leesett hóban egy sarutlan karmelita szerzetes lábnyomait pillantotta meg. Megérezte, hogy Isten szeretetére neki is válaszolni kell, hogy Isten őtőle is vár valamit, csak azt nem tudta még, hogy mit. Eredetileg építésznek készült, de szándékáról lemondott, hogy pap lehessen. Teológiai tanulmányait 1918-ban a logronói szemináriumban kezdte meg, majd 1920-ban Saragossában folytatta. 1925. március 28-án szentelték pappá. Először helyettesítést vállalt egy vidéki plébánián, majd visszatért Saragossába; hittant tanított, szegényeket látogatott, pasztorizációs feladatokat látott el. Közben jogot tanult és az egyetemen apostolkodott társai között. Huszonhat évesen megvilágosodik előtte, hogy mit is akar tőle Isten: azt akarja, hogy min-den erejét annak a szolgálatába állítsa, amiből majd később az Opus Dei lesz. A társadalom valamennyi rétegébe tartozó emberek számára különleges elhivatottságot kell feltárnia. Éppen írásba foglalta, hogy az Opus Deiben nők sohasem lesznek, amikor néhány nappal később – 1930. február 14-én – újabb isteni sugallatra rádöbben, hogy a világban való megszentelődésre vonatkozó üzenet a nőknek is szól. Azóta az Opus Deinek két részlege van, mindkettő ugyanabban a szellemben él és dolgozik. Létrehozza első testületi művét a DYA-akadémiát (Derecho y Architectura – Jog és Építészet). Jönnek az első hivatások is, de ő az Opus Dei egyetlen papja. A polgárháború alatti vallásüldözés elől 1937-ben a Pireneusokon keresztül elhagyja a köztársasági zónát, majd társaival együtt Lourdes-on keresztül ismét visszatér Spanyolországba, majd Madridba költözik. Rengeteget dolgozik, hogy az Opus Dei terjedjen hazájában. Az 1940-es években munkáját nehezíti, hogy rágalmak és besúgások között kell dolgoznia. A rágalmakat klerikusok terjesztik róla, akik úgy vélik, hogy eretnekség életszentségre való elhivatottságot hirdetni a világban. Madrid püspöke – ismerve célját – az Opus Dei védelmére kelt és 1944. június 25-én ő maga szenteli fel a szervezet három legelső papját.

A második világháború után a mozgalom kezd az egész világon elterjedni. Az Opus Dei-társulat tagjai elmennek Portugáliába (1945), Angliába és Olaszországba (1946), Franciaországba és Írországba (1947), az USA-ba és Mexikóba (1949), Chilébe és Argentínába (1950), Kolumbiába és Venezuelába (1951), Németországba (1952), Peruba és Guatemalába (1953), Uruguayba és Svájcba (1956), Brazíliába, Ausztriába és Kanadába (1957), El Salvadorba, Kenyába és Japánba (1958), Costa Ricába (1959), Hollandiába (1960), Paraguayba (1962), Ausztráliába (1963), a Fülöp-szigetekre (1964), Nigériába és Belgiumba (1965) és Puerto Ricóba (1969). Az időrendi felsorolást azért közöltük, hogy érzékelhető legyen az a hatalmas dinamizmus, ahogy Isten Műve szétterjedt a világban.

Művének központját a kereszténység szívében, Krisztus helytartójának közelében akarta tudni, ezzel az Opus Dei egyetemes küldetését akarta hangsúlyozni: 1946 végén Rómában telepedik le, és 1948-ban megkezdi a Szent Kereszt Római Kollégiumnak építését, amely férfiak kiképzésére szolgál, majd 1953-ban a Santa Maria Római Kollégium felépítése következik, a női tagozat részére. Közben az alapítót 1947-ben pápai prelátussá nevezik ki, Rómából irányítja és támogatja az apostoli tevékenységet, melyet a társulat tagjai fejtenek ki.

Közben Katalóniában rágalomhadjárat indul az Opus Dei ellen, amelyet Madrid püspöke egy levéllel igyekszik leállítani, melyet 1941-ben küldött a montserrati kolostor akkori apátjához. A levélben a püspök ezeket írja az alapítóról: „Példás életű pap ez, akit Isten sokak megszentelésére választott ki. Alázatos, okos, teljes önmegtagadást gyakorol, püspöke iránt a végsőkig engedelmes, ritka értelmi képességű, alapos teológiai és papi felkészültségű, hallatlan buzgóság emészti.”

Escrivá nagyon szenvedett attól a fogalmi zűrzavartól, amely a II. Vatikáni Zsinat kijelentéseinek hamis értelmezése folytán támadt az Egyházban, ezért vezeklésül sok Mária-kegyhelyre zarándokol el. Ilyen alkalmakkor a több ezernyi hallgatóság számára liturgiamagyarázó előadásokat tart. 1975. május 23-án a torrecindadi Szűzanya zarándoktemplomába látogat el, melyet Isten anyja iránti hálából építtetett. Az a vágy tölti el, hogy Istent színről színre lássa: 1975. június 26-án szívszélhűdésben római dolgozószobájában meghalt. Mrsg. Escrivá halálakor az Opus Dei már mind az öt kontinensen működött, nyolcvan országban, akkor még 70 ezer taggal.

Mint látjuk, már az alapító halála előtt – a hatvanas évek elején – az Opus Dei az egész világra kiterjedő szervezettel rendelkezett. Központi vezetőségét, melynek élén elnökként Escrivá állt, a Szentszék bírói joghatósághoz hasonló hatalommal ruházta fel. Hívők egész seregére támaszkodhattak, akik mint papok és világiak, férfiak és nők, házasok és házasságon kívül élők szerves és oszthatatlan pasztorális egységet képeztek. Ez a különleges, karizmatikus és szociális valóság azonban, amely példa nélkül állott az Egyház történetében, még nem volt kielégítő módon intézményesítve. Ezért röviddel a II. Vatikáni Zsinat előtt az alapító – 1960. március 5-én – kihallgatásra jelentkezett XXIII. János pápánál, aki titkárával, Alvaro del Portillóval együtt fogadta. Ezután beadták kérésüket Domenico Tardini bíboros államtitkárhoz, de a folyamodványra nem érkezett válasz. 1962. január 7-én újabb kérvényt adtak be XXIII. János pápához. Mindeközben erős belső ellenállással kellett megküzdenie, ugyanis kitűnő jogászként tisztában volt azzal, hogy az akkor érvényben lévő jogszabályokon erőszakot kell elkövetni, ha azok keretébe egy pusztán személyi (tehát nem területi, illetve püspökségi) jellegű prelatúrát akarnak bekényszeríteni. Éppen ez okból válaszolta neki a pápa, hogy kérelme teljesíthetetlen.

XXIII. János 1963 júniusában elhunyt, majd VI. Pál megválasztása után Escrivá újra tárgyalásokat kezdett a Szentszékkel. 1964-ben VI. Pál először fogadta hivatalosan Escrivát, bár már 1946 óta ismerte. Az alapító az Opus Deijel mint intézménnyel kapcsolatos megoldás szükségességét fejtegette. A pápa egy halasztó határozatot küldetett neki utalással arra, hogy a kérdés megoldása a zsinati okmányokban megtalálható. Így a II. Vatikáni Zsinatra várt a megfelelő jogi keret megteremtésének feladata. Végül az 1967. augusztus 15-i apostoli konstitúció úgy rendelkezett, hogy a Szentszéknek a személyi prelatúrák ügyeiben illetékes hatósága a Püspöki Kongregáció. A végleges döntés meghozatalához három évig tartó vizsgálatra volt szükség, amely azzal az eredménnyel végződött, hogy „a kérelem teljesítésének elvi feltételei, lehetőségei és konkrét módja felől támadt minden kétség eloszlatása után az Opus Deinek személyi prelatúrává való átalakítása egyértelműen és határozottan kívánatosnak és hasznosnak bizonyult.” 1982. augusztus 15-én II. János Pál pápa jóváhagyta a Püspöki Kongregáció nyilatkozatát, és az Opus Dei személyi prelatúrává alakult át. A hivatalos ünnepség a római Sant’ Eugenio-bazilikában zajlott le.

Azóta az Opus Dei személyi prelatúraként tartozik az egyházhoz. Ahhoz, hogy valaki az Opus Deit tagja legyen, személyes isteni hivatást kell kapnia arra, hogy a szervezet lelkiségének megfelelően egész életét Isten szolgálatába állítsa. A tagok között vannak papok, világiak, férfiak és nők, fiatalok és öregek, házasságban és házasságon kívül élők és özvegyek is. Jelenleg 85 ezer tagot számlálnak a világon. Közülük kevesebb mint kétezer a felszentelt pap. A tagság nagyobb része a szupernumeráriusokból áll, ők családi életük mellett vállalják az Opus Dei által támasztott követelmények betartását, a kisebb részt kitevő numeráriusok viszont egész életen át tartó nőtlenségre tesznek fogadalmat, valamint jövedelmükkel és vagyonukkal is támogatják a szervezetet. A tagként való felvételhez megkövetelt legalacsonyabb életkor 18 év, felső korhatár nincs. Ha valaki a végleges betagolódás után mégis arra a belátásra jut, hogy ez nem az ő útja, a kilépésnek nincs semmi akadálya. Utóbbi az Opus Dei egészséges szellemének a jele, az emberi szabadság tisztelete.

Az Opus Dei tagjai tehát nem különböztetik meg magukat világi szaktársaiktól úgy, mint a szerzetesek. Az öltözködésben sem, melyben kerülnek minden különcködést, hóbortot. A szervezet semmilyen külső viselkedési módokat nem ír elő, de nem is rejtegetik tagságukat, viselkedésük természetes, mint minden hívőé.

A szervezet élén a prelátus áll. A tisztséget az 1975-ben elhunyt és kivételes gyorsasággal szentté avatott Josemaría Escrivá után szintén egy spanyol, Javier Echevaria püspök tölti be. Területileg régiókra oszlik, ezek élén vikáriusok állnak. Magyarország Ausztriával, Cseh-országgal és Szlovákiával együtt alkot egy „opusdeis” régiót. A rendszerváltozás után a térségben – Szlovénia mellett – elsőként Budapesten jött létre Opus Dei-központ, nyilvános székhelye Budán, a vatikáni nagykövetségtől mintegy 100 méterre van, az Orbánhegyi úton. A régió helynöke 2000 novembere óta a 36 éves Martin Schlag. Az Opus Dei magyarországi igazgatója – Kolina István – erről a különleges nemzetközi pasztorális intézményről közölte, hogy feladata az isteni elhivatottság terjesztése. Az Opus Deiről terjengő negatív vélekedésekről szólva elmondta, hogy az emberi természet olyan, hogy szereti a rejtélyes ügyeket, szervezeteket demonizálni.

A személyi prelatúrában a világiak és a papok együtt dolgoznak bizonyos apostoli terv érdekében. A személyi prelatúra mint jogi forma rendkívül dinamikussá teszi az Opus Dei működését, amely azt a szemléletet képviseli, hogy a katolikus egyház is haladjon a korral. Talán éppen ez az egyik ok, amiért A Da Vinci-kód szerzője és a mögötte állók igyekeztek hiteltelenné tenni a szervezetet.

Josemaría Escrivá születésének 100. évfordulóján – 2002-ben – konferenciát tartottak Budapesten, amelyen a házigazda – akkor még püspökként – Erdő Péter, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora is jelen volt.

Az Opus Dei magyarországi szervezője a brazíliai születésű Almay Pál elmondta, hogy a férfi és a női ág teljesen elkülönülve működik, ezért pontos számot a kettőről együtt nem tud mondani. Úgy tudja, hogy a női oldalon többen vannak, a férfiaknál numeráriusok heten, a családosokkal együtt tízen vannak. A magyar papsággal jó a viszonyuk, korábban Paskai László, majd Erdő Péter mostani bíboros érsek is ellátogatott a budapesti központba.

Az Opus Deit ért brutális támadás annak is betudható, hogy a szervezet vatikáni megítélése II. János Pál megválasztása után változott meg igazán. A lengyel pápa a mozgalom 12 személyiségét emelte püspökké. II. János Pál Escrivát páratlan gyorsasággal avatta boldoggá, majd 2002-ben szentté; a mindössze 27 éves „várakozás” túl rövidnek tűnt az egyházi és világi közvéleménynek. Az ellenzők attól tartottak, hogy a harcosan „fundamentalistának” tartott szervezet egyre nagyobb súlyt kap a katolikus egyházban. Nyilván ennek a „sikernek” tudható be az otromba támadás, a lejáratás méltatlan kísérlete. Ugyanakkor regényében Dan Brown azt is meglovagolta, hogy az egyházban sem ismerik eléggé ezt a dinamikusan fejlődő szervezetet, tartanak tőle, hogy „egyház az egyházon belül”. A dolog másik oldala, hogy a kereszténységet ma üldöző szélsőséges liberalizmus csak olyan szervezetekre támad rá, amelyeket nem érez könnyen „eltaposhatónak”. Ez pedig reményt jelent a jövő generációinak.

Hankó Ildikó