„A szabadpiaci gazdaságpolitika bajnoka”. Így jellemezte még 2004-ben a Wall Street Journal Izlandot. Sok elemzőhöz hasonlóan az amerikai pénzügyi lap Oddsson miniszterelnök liberális kísérletét „a világ legnagyobb sikertörténetként” értékelte. Az északi szigetország tiszavirágéletű diadalmenete három évvel korábban kezdődött, mikor a kormány liberalizálta a bankszektort és lemondott a pénzintézetek ellenőrzésének jogáról. 2003-ra az ország bankjai helyi üzletemberek kezébe kerültek. Az intézetek nemzetközi piacokon kibocsátott kötvényei rövid időn belül kapóssá váltak. Az Icesave-betétet magas bizalom övezte Nyugat-Európa-szerte, a zömében brit és holland befektetők pénze így ömleni kezdett az országba, a gazdaság pedig robbanásszerűen nőtt.

A bankárszakma hirtelen divatágazattá vált, izlandiaknak ezrei képezték át magukat gyorstalpalón pénzügyi szakértőkké, illetve online-managerekké úgy, hogy többségüknek előtte egyáltalán nem, vagy csak alig volt tapasztalata a nemzetközi befektetések világában.

A korábban halászatból élő szigetországra a midaszi gazdagság kora köszöntött. A tőzsdemutatók 2002 és 2008 között közel tízszeresére nőttek, a GDP 5,5 százalékos növekedést mutatott, az átlagjövedelem pedig a világ ötödik legmagasabbika volt. Egy 2006-os felmérés szerint az izlandiak a világ legboldogabb emberei voltak. A hirtelen jött gazdagsággal megnőtt a kereslet a korábban alig fogyó luxuscikkek iránt, miközben az izlandiak külföldi befektetései is megugrottak.

A külföldi pénzen vásárolt boldogság azonban nem tarthatott sokáig. A külföldi befektetők betétei hamar meghaladták az izlandi állam által elkülönített garanciaalapot, 2007-re pedig az ország kintlévőségei már a GDP kilencszeresére rúgtak. A 2008-as gazdasági válság így egy csapásra véget vetett az északi álomnak. Az amerikai Lehman Brothers napok alatt magával rántotta a szakadékba a kicsiny országot. A tőzsde összeomlott, a korona 85 százalékot veszített értékéből az euróval szemben. A pénzintézetek fizetésképtelensége miatt a nyugat-európai országok az izlandi államon kezdték követelni befektetőik pénzét.

Úgy tűnt, mindennek vége. Egyes újságírók egyenesen a viking mitológiában megénekelt világvégéhez a Ragnarokhoz hasonlították a kialakult helyzetet. Ami azonban ezután történt, az minden előzetes várakozásra rácáfolt. Reykjavíkban soha nem látott tüntetések kezdődtek, amit váratlan politikai lépések követtek.

Izlandon a világ számos országában bevett gyakorlattal ellentétben nem a polgárok fizettek vezetőik hibáiért. Míg a többi kormány adófizetői rovására segítette ki bajba jutott pénzintézeteit, addig Reykjavík hagyta bedőlni a bankokat, majd államosította őket, meglévő forrásait pedig a munkájukat és pénzüket elvesztő polgárainak megsegítésére csoportosította át.

A brit és holland állam követeléseire válaszul Olafur Ragnar Grimsson államfő népszavazást hirdetett a tartozások visszafizetéséről. A 2010 márciusában tartott referendumon az izlandi nép 93 százalékkal 4 ellenében leszavazta a visszafizetést. Ezzel egy időben a kormány az Interpol segítségével körözést adott ki a válságért felelősnek tartott, időközben külföldre menekülő bankárok ellen. London nem hagyta annyiban a dolgot, és a terror elleni törvényeket felhasználva befagyasztotta az izlandi betéteket. Mikor azonban már úgy tűnt, Reykjavík alulmarad befektetőivel szemben, a szigetország ügye hirtelen lekerült a főcímekről.

A hirtelen jött csend oka csak pár évvel később derült ki. Egy 2011 januárjában kiszivárogtatott WikiLeaks-dokumentum szerint a dologban az Egyesült Államok keze is benne volt. Az izlandi államcsőd idején ugyanis Oroszország elsőként ajánlotta fel gazdasági segítségét az izlandi kormánynak, ezért elkerülendő, hogy Moszkva növelje befolyását a stratégiailag fontos NATO-országban Washington nyomást gyakorolt az illetékes európai kormányokra az izlandiak megmentése érdekében. Az amerikai állam emellett közvetett módon az IMF-en keresztül 2,1 milliárd dolláros kölcsönt folyósított Izlandnak. Ezzel egy időben Reykjavík megállapodást kötött hitelezőivel, melyben vállalta, hogy 2017–2023-as határidővel visszafizeti kintlévőségeit, de csakis olyan feltétellel, hogy az évi törlesztőrészlet összege nem haladhatja meg az aktuális GDP 6 százalékát.

Izland körül elcsitultak a kedélyek, az időközben továbbgyűrűző gazdasági válság pedig a szigetország odüsszeiájánál fontosabb eseményekre irányította rá a világ figyelmét. Izlandon közben alkotmányozás kezdődött. A munkát azonban nem hivatásos politikusok, hanem az emberek jelöltjei végezték. A nép huszonöt, korábban párthoz nem tartozó személyt bízott meg az új alkotmány megfogalmazásával, akik az internet nyilvánossága előtt a polgárok kommentjeit és javaslatait figyelembe véve dolgoztak.

Idén áprilisban újra népszavazást tartottak, amelyben 60 százalékuk utasította vissza a magánbankok külföldi tartozásának átvállalását. Az izlandi, a holland és a brit kormány által elfogadott sokadik Icesave egyezmény így kútba esett. A közben kibontakozó eurózónabeli válság miatt azonban Izland ügye már sokadlagossá vált. A holland és a brit kormány úgy döntött, a belső nyugalom megőrzése érdekében maga kárpótolja polgárait, Izlanddal szembeni követeléseit pedig jogi útra tereli. Közben a szigetország megindult a kilábalás útján. Olyannyira, hogy 2011 júniusában megkezdhette csatlakozási tárgyalásait az Európai Unióval.

A gyors talpra állás okainak megértése aligha lehetséges az izlandi társadalom sajátosságainak megismerése nélkül. Az ország politikai életében az, hogy sorsáról maga az izlandi nép dönthetett, egyértelmű következménye a helyi politikai hagyományoknak. Izlandon a politikai konszenzusnak mindig nagy szerepe volt. A hatalmi távolságok – már az ország 300 ezres lakossága miatt is – kicsik, így nem alakult ki egy zárt, a néptől eltávolodott politikai elit, mint a világ országainak jelentős részében. A képviselőség nincs iskolai végzetséghez kötve. Vigdís Finnbogadóttir elnök asszony, aki 1980 és 1996 közt irányította az országot, például egyszerű ápolónő volt. A válságot követően pedig a szocialista Johanna Sigurdardottir stewardessből lett miniszterelnök. Az izlandi nép tehát az alkotmányozás és népszavazás során nem visszaszerezte a hatalmat, hanem csupán élt jogaival.

Az sem meglepő, hogy az izlandiak ilyen hamar talpra álltak a hirtelen jött gazdagság elvesztése után. Az ő nemzetük ugyanis egyszerű farmerek és halászok nemzete, ahol egy évszázada a házak felét még tőzegből építették. A jólét a második világháború után köszöntött be, amikor az országba telepített NATO-bázisért cserébe az Egyesült Államok Izlandot is részesítette a Marshall-segélyből, a halexport és az alumíniumipar pedig felvirágzott. A gazdasági fellendülés azonban nem járt társadalmi struktúraváltással.

A tradicionális XIX. századi feudalizmus továbbra is nyomon követhető maradt néhány nagycsalád gazdasági uralmában. Ők lettek a NATO-bázis beszállítói, ők irányították a kormányzó jobboldali Függetlenségi Pártot és ők döntöttek a fontosabb posztok kinevezéséről. Mindezt úgy, hogy közben Skandináv típusú jóléti államot alakítottak ki, az embereknek pedig nagyfokú autonómiát garantáltak.

A 70-es években azonban liberális egyetemistákból kinőtt politikusok új generációja jelent meg. David Oddson először Reykjavík polgármestereként, majd 1991 és 2004 között miniszterelnökként propagálta a gazdasági liberalizációt. Többek közt az ő nevéhez is köthető a fent említett 2001-es bankliberalizáció. Az új gazdaságpolitika azonban nem ereszthetett mély gyökereket. A neoliberális rendszer és a korlátlan fogyasztás és költekezés időszaka, mely az Egyesült Államoknak és sok nyugati országnak már generációk óta sajátja, Izlandon csupán öt évig tartott. A csupán fél évtizedig növekvő gazdasági luftballon nem alakította át az emberek gondolkodásmódját.

A hirtelen jött vagyon – az arab olajországokkal ellentétben – nem vezetett társadalmi átalakuláshoz. A bankrendszer bukásával így a hirtelen jött bankárok könnyen visszatérhettek egykori szakmáikhoz. A hamari brókerekból és befektetési tanácsadókból újra halászok, gazdálkodók vagy bolti eladók lettek. Másokhoz képest igencsak alacsony árat fizetve a felelőtlen évekért.

Sayfo Omar