Izmosodó Kelet, felzárkózó Nyugat

A jólétbe belefeledkezett európai társadalmak magától értetődően természetesnek vették a biztonságot. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint azonban Krím elcsatolása óta részben a feszültség fokozódása, részben pedig a NATO európai tagjaira nehezedő amerikai nyomás miatt nőni kezdtek a katonai kiadások. Ezt a trendet gyorsította fel az Ukrajnában kitört háború. A kormányokat gyors lépésekre késztette a felismerés, hogy miután Ukrajnának fegyvereket adtak át, raktáraik szinte kiürültek. Sokan megdöbbentek azon is, hogy egy háborúban mennyi fegyver fogy. Az oroszok csendesebb időszakban napi 20 ezer, a harcok intenzívebb szakaszában 50 ezer tüzérségi lőszert is ellőttek. Az ukránok jelenleg úgy 5 ezret használnak el napjában. Annyit, amennyi egy kisebb európai ország éves rendelése.

A legtöbb ország ezért megnövelte a védelmi és haderőfejlesztési kiadásokat. Tavaly összesen 214 milliárd eurót fordítottak erre, ami 6 százalékkal több az egy évvel korábbinál. Ugyancsak nagy lépés lehet, ha Németország betartja az ígéretét, és további 100 milliárd eurót csoportosít át hadseregére. Az Európai Unió tagállamai 2025 végéig akár 70 milliárd euróval is növelhetik a katonai költségvetésüket, ám az Európai Védelmi Ügynökség ennek kapcsán arra figyelmeztet, hogy az unión kívüli vásárlások, valamint a projektek együttműködésének hiánya miatt mindez a vártnál kevésbé lehet hatékony. Németország izraeli rakétavédelmi rendszert vásárolna, Lengyelország Dél-Koreával üzletel, és több tagállam is versenyez az amerikai fegyverekért. Ráadásul a beruházásokat továbbra is elszigetelten tervezik: az eddigi kiadások mindössze 18 százalékában működtek együtt a tagállamok, nem egyeztetnek és nem állítanak össze közös stratégiát.

Nem az együttműködés felé tereli az európai államokat annak a felismerése sem, hogy a katonai erő az átalakuló és egyre bizonytalanabb világban nemcsak a szuverenitás záloga, de meghatározza egy adott ország geopolitikai pozícióit is. Így a most felerősödött fegyverkezés és annak egyéb iparágakra gyakorolt hatásai némiképp átírják az európai erőviszonyokat. Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, a lengyel hadsereg néhány éven belül Európa legerősebbje lehet. Ne felejtsük el, hogy egyrészt a NATO tagállamai közül Lengyelország volt azon kevesek egyike, amely rendre teljesítette a még a 2014-es walesi NATO-csúcson elfogadott, a GDP két százalékában meghatározott védelmi költségvetési keretet, másrészt ezzel egy időben jelentős haderőfejlesztési programot indított. A 2016–2029 közti haderőfejlesztési csomag részeként a lengyelek összesen 43,2 milliárd eurónyi összeget kívánnak költeni a hadsereg modernizálására, amely összeg 39 százalékát új rendszerek beszerzése teszi ki.

Ha a folyamatban lévő nagy fegyverbeszerzési projekteket nézzük, akkor Lengyelország valószínűleg a NATO legerősebb szárazföldi haderőnemeinek egyikét fogja kiállítani. Darabszám és minőség alapján erősebb lesz, mint a német, a brit vagy a francia. Csupán a tavalyi év folyamán több mint ezer dél-koreai K2 Black Panther harckocsit, 672 darab K9 Thunder önjáró löveget, 288 darab modern, 2015 óta gyártásban lévő, szintén dél-koreai K239 Csunmu rakéta-sorozatvetőt rendelt. És akkor még nem beszéltünk a Patriotokról és a légierő modernizálásáról, a már beszerzett F–16-osokról és a gyártás alatt lévő F–35-ösökről sem. Varsó egyébként az elmúlt húsz évben több mint 200 Leopard 2-t vásárolt, és vesz még 250 új és 116 használt M1 Abrams harckocsit is. Közben a napokban jelentették be, hogy az amerikai külügyminisztérium jóváhagyta Lengyelország számára rakétarendszerek eladását legfeljebb 10 milliárd dollár értékben. A Pentagon közlése szerint a terv magában foglal 18 HIMARS mozgékony tüzérségi rakétarendszert, nagy hatótávolságú taktikai rakéta rendszerhez (ATACMS) való rakétákat, valamint több mint 1000, irányított rendszerbe illeszkedő rakétát. Csak összehasonlítás végett, Németországnak nagyjából 300 Leopard 2-es, Franciaországnak 222 Leclerc, Nagy-Britanniának pedig mintegy 200 Challenger 2-es harckocsija áll jelenleg hadrendben. A franciák kapcsán azért jegyezzük meg, hogy atomhatalomról van szó.

De erőteljesen fegyverkezik Románia is. Az utóbbi időben rendelt HIMARS és Patriot rendszereket, érkeznek a használt F–16-os vadászgépek, és felmerült Abrams harckocsik beszerzése is. A minap jelentették be, hogy 674 millió euró értékben újabb 150 Piranha 5 típusú, nyolckerék-meghajtású páncélozott csapatszállító járművet vásárol az amerikaiaktól. A román legfelsőbb védelmi tanács (CSAT) 2017-ben hagyta jóvá a hadsereg felszerelésének tízéves fejlesztési tervét, amelynek értelmében az ország 9,8 milliárd euró értékben vásárol fegyvereket és katonai eszközöket. A román hadsereg nyolc nagyszabású beruházási programot indított, ezek mindegyikének értéke meghaladja a százmillió eurót. Románia 2017-ben vállalta, hogy a GDP 2 százalékának megfelelő összeget fordít évente védelmi kiadásokra, de az ukrajnai háború kitörése után úgy döntött, hogy ezt 2023-tól 2,5 százalékra emeli.

Eközben a hidegháború idején még Európa egyik legerősebbjének számító német hadsereg siralmas állapotban van. A Szovjetunió felbomlása után a Bundeswehr fokozatosan jelentéktelenedett el. Ennek egyik oka, hogy a német egyesítés egyik feltételeként nyugati szövetségesei elvárták Berlintől a visszafogott haderőfejlesztést. Németország azonban ezt az elvárást is túlteljesítette. Egyrészt úgy gondolták, hogy eljött a történelem vége, másrészt a jóléti rendszer fenntartását is segítette, hogy nem költöttek eleget a hadseregre. A 2000-es évek közepére aztán egyre többen ismerték fel, hogy valamit tenni kéne, a reformokról azonban leginkább csak beszéltek, a védelmi költségvetés pedig a GDP 1 százalékára zsugorodott. Ezért aztán a németeket sokkolta az Ukrajnában kirobbant háború, a kormány pedig drasztikus, 100 milliárd eurós haderőfejlesztésre szánta el magát. A döntés révén a német hadsereg lehet a legnagyobb konvencionális haderő a NATO-n belül Európában. Németország így a NATO-tagállamoktól elvárt – a hazai össztermékhez mért 2 százalékos – szint fölé emeli védelmi kiadásait.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a franciák azért ennél jobban odafigyeltek a hadseregre, és az olaszoktól a spanyolokon át a svédekig a legtöbb ország nem a német utat követte, most pedig a régi technika Ukrajnának átadása után modernizál, akkor éles versenyre számíthatunk a kontinens keleti és nyugati fele között. A katonai erőviszonyok legalábbis kiegyenlítődnek, közben pedig a háború következtében a politikai kezdeményezést fokozatosan átveszik a baltiakkal, a románokkal és magával Ukrajnával megerősített lengyelek. Ráadásul mögöttük áll az Egyesült Államok, amelynek stratégiai célja Európa megosztása, kezelhetővé tétele és e piac minél nagyobb szeleteinek megszerzése. Ez pedig nem érhető el a nyugat-európaiak, mindenekelőtt a németek gyengítése nélkül. Ebben találkoznak a lengyel és az amerikai érdekek, és úgy tűnik, mindkét fél megpróbálja a saját érdekében használni a másikat. Az erő azonban itt is érvényesül, és végső soron az említett közép- és kelet-európai országok Washington eszközeivé válnak előbb Oroszország, majd az Európai Unió gyengítésében.

Az már most szembeötlő, hogy az orosz–ukrán háború nemcsak katonai, hanem politikai értelemben is meghozta a lengyelek és a baltiak önbizalmát. Miután úgy látják, hogy az orosz veszélyt illetően nekik volt igazuk, ezt lépten-nyomon a nyugat-európaiak képébe vágják, és ezzel a lendülettel megpróbálják a saját érdekeiknek megfelelően – most éppen az orosz–ukrán háború élezését erőltetve – alakítani az európai kül- és biztonságpolitikát. Jó példa erre a Leopardok átadása körüli huzavona, ahogy a lengyelek zsarolták meg Berlint, hogy az engedélye nélkül is adnak Ukrajnának harckocsikat. De még azok a litvánok is felszólították a németeket Leo­pardok szállítására, akiknek egyébként egyetlen darab harckocsijuk sincs.

Románia egyelőre nem ilyen hangos, ám a Moldova körüli helyzet várható kiéleződése esetén ez is megváltozhat, és olyan lépésekre késztethetik Európát, amelyeket a nyugati országok nem igazán akarnának. Ahogy ugyanis Varsó Ukrajnára, úgy Bukarest Moldovára terjeszti ki folyamatosan a befolyását. Ez a törekvés az ukrajnai háború alakulásától függően egészen odáig mehet, hogy valamilyen formában beszippantják keleti protezsáltjaikat. Vagy csak beerőltetik őket az Európai Unióba, amely így gyengül, és elmélyülnek a belső törésvonalai.

Akkor még nem beszéltünk Ukrajnáról, amely a lengyelekkel és a baltiakkal összefogva komoly fejtörést okozhat a most Kijevet rózsaszínben látó brüsszeli politikusoknak. Kijev ugyanis éppen a nyugati országok jóvoltából a lengyelekhez és a románokhoz hasonlóan Európa egyik legnagyobb haderejével is rendelkezhet. Az áldozati szerep „tőkésítése” és az agresszív, követelőző stílus mellett ezzel az erővel a háta mögött Kijev – erre Dmitro Kuleba külügyminiszter már utalgatott – a saját képére igyekszik majd formálni az Európai Uniót is.

Az Ukrajnában dúló háború és hatásai tehát keletre tolják el az európai politika súlypontját, amit csak megerősít, hogy a NATO is erre a térségre fókuszál és itt koncentrálja az erőit. A nyugat-európai elitek gyengeségével és a már említett amerikai beavatkozással kiegészítve ez új helyzetet hoz, az erőviszonyok kiegyenlítődését, ezzel a verseny, vele a feszültség növekedését. Háttérbe szorulnak az észak és dél közötti ellentétek, és elmélyül kelet és nyugat szembenállása. Ennek a geopolitikai erőátrendeződésnek a legnagyobb nyertese Lengyelország – amennyiben nem játssza túl a szerepét, ahogy egyébként szokta –, míg az első számú vesztese Németország lehet. A két ország között már most érezhetően megnövekedett a feszültség, és ez a későbbiekben csak fokozódhat. A franciák igyekeznek kihasználni a németek gyengülését, és megpróbálják átvenni a vezető szerepet Európában. A 100 milliárdos haderőfejlesztés és a Varsónak címzett üzenetek is jelzik azonban, hogy Berlin sem fogja hagyni magát. Igaz, a tekintélyen esett csorba kiköszörüléséhez arra is szükség lenne, hogy a német politikai elit észhez térjen és a német, valamint az európai érdekeket követve politizáljon.

Ami biztosnak tűnik, a szuverenitást és a geopolitikai súlyt megalapozó katonai erő nélkül az Európán belül is kiéleződő versenyben csak az rúghat labdába, aki meghallja az új idők szavát, és erősíti védelmi képességeit. Hogy közben mi lesz az európai egységgel és magával az Európai Unió­val az átalakuló globális és kontinentális erőviszonyok következtében feszültté váló helyzetben, az csak az uniós nemzeti elitek józanságától, felelősségteljes magatartásától függ. Mondjuk ennek első jeleit megmutathatnák az európai stratégiai szuverenitás megerősítésével.