Háborús készülődés és menekülthullám a Délvidéken

Genocídium fenyegeti a délvidéki magyarságot. Nem túlzás ez a kifejezés, az ide vonatkozó ENSZ-egyezmények ugyanis a népirtás egyik formájaként jelölik meg az etnikai arányok erőszakos megváltoztatását, illetve egy közösség természetes létfeltételeinek tudatos lerombolását, erőszakos átalakítását. Az egyik kulcsszó Koszovó, ahonnan hatalmas szerb menekülttömeg érkezhet Délvidékre. És ahogy megint kiéleződött a feszültség az albán függetlenség körül, sok magyar férfi kapta meg a szerb hadsereg behívóját. A másik kulcsszó az EU, amelyik egy hatalmas szerb származású roma tömeget toloncol vissza az országba. A koszovói menekültekkel együtt a Délvidékre kerül ez a két tömeg. Hogy hová, nem tudni.

Összesen 4-5 ezer katonai behívót kézbesített ki a szerb posta az elmúlt hónapban a tartalékosoknak. Nyugat-Bácskából kellett bevonulnia a legtöbb férfinak, s a már kiképzett, 30-40 éves tartalékosok húztak most újra egyenruhát. És megint feltűnően sok közöttük a magyar.

– Ráadásul nem országos szintű akcióról van szó, a behívások ugyanis csak az újvidéki katonai körzet területén történtek – mondta Dévavári Zoltán, a Vajdasági Magyar Szövetség nevű párt alelnöke. – Tudni kell, 1999 óta – ez a koszovói válság kirobbanásának ideje – most először hív be újra tartalékosokat a szerb hadsereg.

A VMSZ kérdést tette fel az ügyben a hatóságoknak. A belgrádi hadügyminisztérium azt válaszolta, hogy a behívások a szerb hadsereg éppen most folyó átszervezésével állnak kapcsolatban. A VMSZ viszont gyanúsnak tartja, hogy semmiféle nyilvánosságot sem kaptak a behívások, semmilyen hivatalos szerv sem tájékoztatja erről a szélesebb értelemben vett közvéleményt. Egy sima átszervezés esetén nem kellene ennyire titkolózni.

Természetesen a Vajdasági Magyar Demokrata Párt is azonnal felfigyelt az eseményekre.

– A délvidéki magyaroknak nagyon rosszak a tapasztalatai a polgárháborús katonai behívások után – mondta Sepsey Csaba, a párt alelnöke. – Számarányukhoz képest akkor is messze a magyarok kapták a legtöbb behívót, s most is a magyar többségű falvakba viszik a legtöbb katonai küldeményt. Gombosra, Bezdánra, Bácskertesre, s általában is a Nyugat-Bácskába.

Kimondva-kimondatlanul is attól félnek a délvidéki magyar politikusok, hogy egy koszovói fegyveres konfliktusban Belgrád megint csak a magyarokat küldi előre. Hadd fogyjanak. De vajon tényleg lesz-e háború?

– Minden a politikai szituáción múlik – folytatta Dévavári Zoltán. – Ha az albánok kikiáltják Koszovó függetlenségét, akkor lehet, hogy ugyanezt teszik az ott élő szerbek is. Csakhogy a két koszovói függetlenség nem ugyanaz. Ez pedig sok mindent szül, csak békét nem.

Sepsey Csaba, a VMDP alelnöke szerint figyelmeztető jel, hogy a behívásokkal egy időben már páncélos oszlopok kígyóznak Dél-Szerbia felé az utakon, és a kormányzati szervek is mozgásba lendültek.

– A belgrádi kormány felszólította az összes minisztériumot, hogy készítsen válságtervet arra a helyzetre, ha az albánok kikiáltják Koszovó függetlenségét – mondta a VMDP alelnöke. – Én személy szerint nem gondolok háborúra, de nyilvánvaló, hogy Belgrád meg akarja mutatni, komolyan beszélt, amikor bejelentette: nem adja Koszovót. Ez egyelőre csak erődemonstráció. A figyelmeztetés azonban nem csak a Nyugatnak, illetve a koszovói albánoknak szól, a magyaroknak is. Mondván, adja a vérét, vagy költözzön el örökre!

Rácz-Szabó László, az Magyar Polgári Szövetség vezetője pszichikai hadviselésnek nevezte a behívók kiküldését. Szerinte egyértelmű, hogy az ijesztgetések és fenyegetések legfőbb célpontjai azok az észak-bácskai tömbmagyar területek, amelyek Belgrád szemében veszélyes és szétzúzhatatlan etnikai zárványoknak tűnnek.

– A legjobb, ha az érintettek egyáltalán nem veszik át a behívót – tette hozzá Rácz-Szabó László, MPSZ-elnök. – Ezzel a módszerrel sokan a mostaninál durvább milosevicsi időkben is megúszták valahogy az idegen érdekekért való katonáskodást. Zárójelben meg kell jegyezni, nem csak a magyar kisebbséget érintik a behívások. Egy Sonta nevű horvát községbe például ötszáz behívót kézbesítettek ki szinte egy azon időben.

Hogy Zágráb mit tett, nem tudni, de a magyar kormány fellépett diplomáciai úton a délvidéki katonai behívások ügyében. Persze kevés eredménnyel. Belgrád túlontúl kemény ellenfél Gyurcsány Ferencnek és Göncz Kingának. Amúgy ma sincs válasz arra a kérdésre, hogyan lehet eleve megakadályozni azt, hogy a délvidéki magyarság újra a fronton vérezzen. A polgárháború idején elbujkáltak, vagy átszöktek a határon a magyar behívottak, illetve önkéntes civilek és segítők lopkodták viszsza őket, nemegyszer saját életüket kockáztatva, az első vonalból.

Maurer Oszkár, az Egyesült Magyar Ifjúság civil szervezet délvidéki elnökségi tagja szerint van azért recept, de ahhoz keménynek kell lenni. Kőkeménynek. Budapestnek is.

– Jogos a behívók miatti felháborodás, csakhogy tíz-egynéhány évet késett. Sajnos azok az emberek, akik jó irányba befolyásolhatnák a történéseket, bizonyos alkuk foglyai, a nép pedig csak rövid távon tervez és csak önmagára gondol – szögezte le az EMI elnökségi tagja. – Nem működnek a mikroközösségek, a falvak a politikusoktól függetlenül sem tudnak közösen fellépni, a titoista pangás által meghatározott társadalmi gondolkodásban még mindig nem történt elmozdulás. Mindmáig hiányzik az a karizmatikus nemzetvezető értelmiségi réteg, amelyet 1944-ben mészároltak le – fejtette ki Maurer Oszkár.

Az EMI elnökségi tagja szerint Szerbiában azok az eszközök, amelyeket a magyar politikusok használnak – memorandumok, határozatok, nyilatkozatok – egyszerűen nem eszközök.

– A szerbség csak az erőből ért – folytatta Maurer Oszkár. – Az itteni magyarságnak ki kellene nyilvánítania, hogy mindaddig megtagad bármilyen együttműködést Belgráddal, például a sorkötelezettség ügyében, amíg nincsenek biztos garanciák arra nézve, hogy a magyar fiatalokat katonai szolgálatuk során végig a szülőföldjükön, azaz a Délvidéken tartják. Itt lenne Budapest erős diplomáciai fellépésének a helye is. Másfelől pedig haza kell hívni azokat a magyar katona fiatalokat, akiket Szerbia különböző területeire vittek. Mindez nem volna egyedi példa, hiszen a szerb állampolgárságú szandzsáki muzulmánok vagy a dél-szerbiai, ugyancsak szerb állampolgárságú presevói albánok sem katonáskodnak szerb egyenruhában. Példa tehát van, már csak bátorság kell!

Férőhelyek kellenek

Délvidéken jól ismert, de mégis különös akció folyik napjainkban. A rendőrség összeírja a házakat, különösen az üres, vagy elhagyott épületekre, portákra összpontosít. Ami a minőséget illeti, nem válogat a hatóság, listára kerül a rozoga, málló falu régi polgárház éppen úgy, mint a jó karban levő, kétszintes kockaház.

Nemcsak a behívókról, de erről az öszszeírásról is tett fel kérdéseket a VMSZ a szerb illetékeseknek. A belgrádi kormány arra hivatkozott, hogy átszervezi a rendőrséget is, méghozzá az úgynevezett brit „bobby-rendszer” mintájára. Ehhez pedig tudnia kell, kik és hányan laknak egy-egy házban, hiszen a „bobby” szisztéma éppen a jól kiépített lakossági kapcsolatokon alapul.

Gyanús itt valami. Mindez ugyanis az 1990-es évek polgárháborús időire emlékeztet, akkor ugyanis szintén ilyen összeírások voltak a menekültáradat megindulása előtt. Aggasztónak tartja a helyzetet Rácz-Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke is. Ő azt nem érti, ha már olyan nagy, általános lajstromozásról beszélnek a hivatalos szervek, akkor miért kerülik ki az összeírást végző rendőrök a szerb házakat, s miért csak a magyar kapukon zörgetnek. Rácz-Szabó László szerint az a legokosabb, ha nem válaszolnak az összeírást végző rendőrök kérdéseire az emberek, még akkor sem, ha azok keményebben lépnek fel.

Márpedig elég arrogánsak. Egy neve elhallgatását kérő zentai férfi elmondta a Demokratának, hogy egy nap becsöngetett hozzá egy rendőr, és köszönés helyett azt kérdezte, kik laknak a házban. Persze szerbül. A magyar férfi azt válaszolta, hogy nem ő a tulajdonos, de a rendőr csak tovább erősködött, hogy kik és hányan laknak a házban. Ilyen adatokra kíváncsiak elsősorban, mintha a fölös férőhelyeket keresnék.

Emberünk azt mondta a rendőrnek, ha kíváncsi a lakókra, nézzen utánuk a nyilvántartásban. A rendőr erre dühösen fölírta informátorunk adatait, majd távozott. De előtte még fenyegetően odavetette: „Na, majd meglátjuk!”

Kisbajmokon is összeírták a házakat, de ezen a településen nemcsak rendőrök, hanem civil hivatalnokok is részt vettek az akcióban. Az összeírók ott azt a látszatot igyekeztek kelteni, mintha népszámlálás lenne, vagy legalábbis népszámlálásra készülődne az állam, mondta Sepsey Csaba VMDP-alelnök.

– Népszámlálás azonban 2002-ben volt legutóbb Szerbiában, s a törvények szerint csak tíz évvel később, azaz 2012-ben lehet legközelebb. Valami más forr itt a katlanban…

A bosszú áldozatai

Az összeírások oka, hogy kétféle nagyobb, nem magyar tömeg érkezhet hamarosan a Délvidékre. Az egyik az a 80-100 ezres koszovói szerb népesség, amelyik az albán függetlenség kikiáltása után elhagyja a térséget. Vagy azért, mert a függetlenség kikiáltása esetén az albán félkatonai alakulatok és a fél éve toborzott Szent Lázár Cár Gárdája elnevezésű szerb paramilitáris egységek megint véres hadszíntérré változtatják Koszovót, és a szerb civileknek nem lesz maradásuk. Vagy azért, mert a NATO védernyője alatt egyszerűen kiszorítják, kiüldözik a szerbeket a megalakuló albán hatóságok. Persze szintén nem kesztyűs kézzel.

És ezt a tömeget Belgrád a Délvidékre irányítja, felborítva vele a térség etnikai arányait. Immár másodszor, az 1990-es évek nagy menekülthulláma után.

– A Kninből elkergetett szerbek úgy érkeztek Szabadkára és környékére, hogy cím volt már a zsebükben. Az összeírások alapján kapták – állította Sepsey Csaba, VMDP alelnök.

Ebben a betelepítési folyamatban semmi sem számít Belgrádnak. Még a nemzetközi egyezmények szigorú betűi sem. Andrási Attila színházrendező, a Délvidéki Magyarok Közössége elnöke arra emlékeztetett, hogy az etnikai arányok megváltoztatását szigorúan tiltja a Helsinki Záróokmány, amit Szerbia jogelődje, Jugoszlávia is aláírt. Erre hivatkozva határozottan meg kell tagadni az idegen menekültek betelepítését, legyenek azok koszovói szerbek vagy kitoloncolt cigányok.

– Ki kell követelnünk az eddigi betelepítések felülvizsgálatát, a délszláv háború előtti arányok visszaállítását is – szögezte le Andrási Attila. – Európában olyan törvényi keretek között van etnikai béke, amely szavatolja az etnikai sérthetetlenséget. Svájcban például nem költözhetnek át úgy egyik kantonból a másikba az emberek, hogy ott szavazati jogot is szerezzenek.

Téved, aki azt hiszi, csak úgy elfér, pontosabban megfér majd a többivel százezer szerb menekült a Délvidéken. Amint megérkeznek, mindjárt megváltozik a hétköznapok atmoszférája, az emberi kapcsolatok milyensége, a szokások és a kultúra világa. Sőt történhetnek ennél rosszabb dolgok is. Gulyás László történész, a Szegedi Tudományegyetem PhD docense. Egyik kutatási területe épp a Délvidék.

– A szerb állam, ha akarná, sem tudná máshová telepíteni a Koszovóból várhatóan elmenekülő szerbeket. Az egyetlen hely Délvidék – véli a történész, aki szerint ez katasztrofális következményekkel fog járni. – Nyilvánvaló, hogy ezáltal tovább romlanak az etnikai arányok, s a ma még magyar többségű területek könnyen és visszafordíthatatlanul szerb többségűvé válhatnak. További következmény, hogy a délről érkező szerbek a mélybalkáni kultúrát hozzák magukkal. Vérbosszút, asszonyok adás-vételét. Mindent, ami eddig ismeretlen volt Délvidéken. És a Koszovóból importált munkakultúra sem segíti majd a Délvidék fejlődését. Közismert tény a szociálpszichológiában, hogy a frusztráció agressziót szül, a földjüket, ingóságaikat, vagyonukat vesztett szerbek pedig frusztrált, megkeseredett emberek. A délvidéki magyar közösség sajnos védtelenségénél fogva könnyű áldozatává válhat a bosszúvágyuknak.

Az, hogy Belgrád mellőzi ebben a helyzetben a nemzetközi egyezményeket, egy dolog. De mellőzi saját törvényeit is, illetve eleve ellentmondásosak a jogszabályai.

– A szerb alkotmány egyik pontja tiltja az etnikai arányok megváltoztatását az ország minden területén – mondta Dévavári Zoltán, a VMSZ alelnöke. – Egy másik pont viszont biztosítja a szerb állampolgárok jogát a szabad költözködéshez és letelepedéshez. Hát ezt bogozza ki valaki!

Szociális nehézsúly

A másik nagy betelepítési hullám, amely a Délvidéket fenyegeti, ha lehet, még nagyobb, mint a koszovói menekültek tömege. Minden azzal kezdődött, hogy Szerbia nehezményezte azt a szigorúságot és azt a vízumrendszert, amelyet a schengeni rendelkezések életbelépése után kénytelen elviselni többek között a magyar határon. Belgrádnak csak úgy volt esélye a szigorúság enyhítésére, ha elfogadja azt a toloncszerződést, amelyet az EU kínált neki. Ráadásul Szerbia csak így kerülhet közelebb az uniós csatlakozási tárgyalásokhoz, így léphet át az unió fekete listájáról a fehér listára. A nemrég megkötött szerződés értelmében a Nyugat 150 ezer szerb illetőségű személyt toloncol vissza az országba.

– Olyan romákról van szó, akik nem tudtak beilleszkedni azokba a nyugati társadalmakba, ahová érkeztek annak idején – mondta Dévavári Zoltán VMSZalelnök. – Ezt a tömeget súlyos szociális problémák gyötrik. Persze a szerb állam sem tudja, hogy mit kezdjen ezekkel az emberekkel, semmiféle terv sem született a beilleszkedésükre. Belgrád mindenesetre a Délvidékre küldi őket, jóllehet egyikük sem beszéli a magyar nyelvet, de nagyon sokan még a szerbet sem.

Megtudtuk, hogy elsősorban Koszovóhoz kötik a gyökereik a visszatoloncolásra váró romákat. A fiatalabbak s a gyerekek már kint születtek, nekik még csak emlékeik sincsenek Jugoszláviáról, a Balkánról, pontosabban a szerbségről és persze a szerb nép szokásairól.

Amekkora teher ez Belgrádnak, akkora lehetőség is a Délvidék etnikai arányainak végleges megváltoztatására, a magyarság kiszorítására. A visszatoloncoltak és a koszovói szerb menekültek együtt közel 250 ezres tömeget jelentenek, betelepítésük megpecsételi a délvidéki magyarság sorsát. Itt, vagyis a szerbek szerinti Vajdaságban 2millió 32 ezer ember él. Ebből 290 ezer magyar, számarányuk a régió összlakosságának 14,3 százaléka. Tehát a menekültek és visszatoloncoltak majdnem annyian vannak együttesen, mint a magyarok.

És ez már a betelepítések második fordulója lesz az elmúlt 15 évben. Az 1990-es években a délszláv háború nyomán 200 ezer, Horvátországból és Boszniából menekülő szerb érkezett a Délvidékre.

– Tíz évvel ezelőtt Szabadka lakosságának még fele magyar volt, most már csak 38 százaléka az – magyarázta Dévavári Zoltán, VMSZ-alelnök. – Ebben a városban már 8-10 ezres tömeg is jelentős hatással lenne az arányokra.

Tegyük hozzá, az akkori menekültek is idegen területekről érkeztek, soha nem is éltek magyarokkal, nem is láttak magyarokat. Többségük mindmáig nem tudta fölvenni azokat a szokásokat, amelyek mindig is jellemzőek voltak a Délvidékre. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek folyamatos magyarellenes támadásait is ők követték és követik el.

A két tömeg közül kétségtelenül a viszszatoloncoltak jelentik a nagyobb bajt. Elképzelhető, milyen lelkiállapotban lesznek a Nyugatról érkező roma családok, milyen indulatok feszítik majd őket, ha tudjuk, hogy odakint 800 euró segélyt kaptak havonta, itt viszont be kell érniük majd 100 euróval. És elképzelhető az is, hogy miként akarja majd legtöbbjük kiegészíteni ezt a sovány támogatást.

– Szerbiában eddig sem ment olajozottan a romák integrációja, és most még nehezebbé válik – tette hozzá Szabó Lajos, a VMDP oktatási szakértője.

– Teljesen felborulhat az iskolák rendje, ahol már így is nagyon rossz állapotok uralkodnak. Sztrájkolnak például a tordai kisdiákok szülei. Nem engedik iskolába a gyerekeiket az ott tanuló 14-15 éves roma gyerekek randalírozásai, erőszakoskodásai miatt. Pedig csak három roma család költözött korábban a településre.

Ami általában a menekülteket illeti, további gond, hogy a betelepítettek számára semmilyen munkalehetőség sincs a térségben. Szabadkán például 28 százalékos a munkanélküliség, hivatalosan. Már csak úgy teremthetnek munkalehetőséget a cégek és vállalatok a Délvidéken a koszovói szerb menekülteknek, illetve a roma visszatoloncoltaknak – ha munkából akarnak élni egyáltalán -, hogy kirostálják a magyarokat. Ez történt a polgárháborús menekülthullám idején is. Nem véletlen, hogy a munkanélküliek táborán belül már ma is 50 százalékos arányt képviselnek a magyarok, noha a lakosságarányuk csak 14,3 százalék.

A belgrádi kormány sem titkolózik a viszszatoloncoltakkal kapcsolatosan. Veliusz Ility infrastrukturális-miniszter nemrég levelet küldött a délvidéki önkormányzatoknak, amelyben roma telepek létesítésére szólítja fel őket… Az ország délebbre levő, tisztán szerb lakosságú települései nem kaptak ilyen levelet.

Összetépett zászló

Szabadkát említettük már, de vajon mit jelenthet egy kisebb településnek a menekültek és visszatoloncoltak hulláma?

Bácsgyulafalva egy 2500 lelket számláló község, ahol 1700 magyar él. A polgárháború menekülthullámában körülbelül 200-250 szerb család költözött Bácsgyulafalvára, nem ismerték a magyarok szokásait és hagyományait, az ott élő Horváth Gyula jogász szerint ma is napirenden vannak a súrlódások, torzsalkodások. Például a menekült szerbek egy augusztus 20-i ünnepségen összetépték a magyar zászlót. Máskor alvó magyarokra törték rá éjjel az ablakot.

A legsúlyosabb gondot az jelenti, hogy Bácsgyulafalván nincs munkalehetőség, hiába adott adókedvezményt a menekült szerbeknek Belgrád, ők főként segélyekből élnek. Mint ahogy a segély lesz az egyetlen megélhetési forrása a most érkező menekülteknek és visszatoloncoltaknak is. Ez persze pluszterhet jelentene Bácsgyulafalván az amúgy is pénztelen önkormányzatnak. Kérdés, hogy ezek után meg tudja-e tartani a település magyar kultúráját, a magyar hagyományokat ápoló tánccsoportját és képzőművészeti körét.

– Azelőtt ez egy tipikusan magyar falu volt, pusztán két szerb család élt itt – mondta Horváth Gula. – Természetesen alkalmazkodtak, olyannyira, hogy megtanultak magyarul is. A menekülteknek ez már eszük ágában sem volt. Úgy gondolják, alkalmazkodjanak a magyarok!

A községben most negyven ház áll üresen, a fele romos, de kis ráfordítással azokat is rendbe lehet hozni. Az, hogy Belgrád milyen szándékokkal vezényli a menekültek és a visszatoloncoltak letelepítését, jól mutatja, hogy a szomszédos, teljesen szerb lakosságú, 12-13 ezer lelket számláló Klajityevónak sohasem kellett menekülteket fogadnia…

– Tenni kell valamit! Az lenne a legjobb, ha a mi falunkban, de másutt is felvásárolnák a magyarok az üresen levő házakat – mondta Horváth Gyula. – Nem olyan nagy összegről van szó, 500-1000 eurónál kezdődnek a lakható porták, s a legjobbak sem kerülnek többe 4000 eurónál. Elsősorban az albérletekben élők, a fiatal házasok élhetnének ezzel a lehetőséggel. Tudom, hogy ez anyagi áldozatot igényel, de legalább megmenekülnénk a legrosszabbtól. Támogathatná ezt egy kis hitellel a magyar kormány is.

Zenta és Szabadka képviselő-testülete határozatot fogadott el, amelyben bejelenti, hogy semmilyen menekült és visszatoloncolt tömeget nem tud, de nem is akar befogadni. A nyilatkozathoz csatlakozott Topolya is. Szabadkán a határozati javaslatot a két rivális magyar párt, a VMSZ és a VMDP terjesztette elő. A szerb képviselők természetesen hevesen ellenezték, a horvátok azonban megszavazták.

A Délvidék, benne Szabadka város magyarjaival egyébként nemcsak az etikai arányok megváltoztatásától tart, de a várható villongásoktól, konfliktusoktól is. Eddig is kijutott nekik ebből.

– Úgy tűnik, megvalósulnak a szerb tervek, Belgrád sok évtizedes politikai célja ugyanis a magyarság eltüntetése a Délvidékről – állította Rácz-Szabó László, az MPSZ elnöke.

A zentai pártelnök meglátása pontos, ennek ellenére igaz, hogy szerb politikusok és politikai erők is tiltakoznak Délvidéken a visszatoloncoltak és a menekültek befogadása ellen. Méghozzá a tartományi képviselőtestület szintjén. Itt az a Nenad Canak-féle Vajdasági Szociáldemokrata Liga emelte fel a hangját, amely szerint a nagy beköltöztetés anyagilag végleg kivéreztetné a Délvidék településeit, s annyira elszegényedne a térség, hogy nem is gondolhatna már a gazdasági fellendülésre, pedig valaha ez volt Jugoszlávia egyik legfejlettebb régiója.

– Ez volt? Még ma is a Délvidék termeli meg a belgrádi költségvetés 43 százalékát, miközben a visszaosztáskor 7 százalékot kap csupán – tette hozzá Rácz-Szabó László, az MPSZ vezetője.

Nem a magyarféltés, hanem ez indokolja a Canak-féle Liga tiltakozását. Ők voltak azok is, akik paradox módon szerb autonómiát követeltek a Délvidék számára a szerb államtól.

Végveszély. Nem lőnek ugyan a Délvidéken, mint ahogy attól annyira féltek a magyarok a polgárháborúban, de a kialakult helyzetre ez a szó illik leginkább. Különösen akkor, ha a budapesti kormány továbbra is a félrenézés és a megalkuvás politikáját választja, Gulyás László történész szerint.

– Hatékony fellépés? Igazán nem tudom, mire számíthatunk akkor, amikor a szabadkai magyar konzulátuson hónapok óta nem lehet magyar nyelvű űrlaphoz jutni a nemzeti vízum igényléséhez – mondta Andrási Attila rendező. – Barátaim és a szüleim is csak német nyelvű papírokat kaptak. Ez a legteljesebb közöny jele.

Ágoston Balázs, Sinkovics Ferenc