Ha a Hamászt kívülről megbuktatnák, az alternatíva az al-Kaida lenne

Gázában háború dúl. Az izraeli tankok kivonulásuk után alig egy évvel visszatértek. A világ hallgat. A futball-világbajnokság ovációi elnyomták a fegyverek zaját. Hogy mi vitte Ehud Olmert izraeli miniszterelnököt arra, hogy pattanásig feszítse a húrt, két lehetséges válasz van. Az első, hogy a világ – legalábbis annak izraeli része – valóban megbolondult. Olmert ámokfutásba kezdett, ami nagy léptekkel sodorja a Közel-Keletet a teljes pusztulás felé. A világ pedig hallgat. A másik, némileg optimistább forgatókönyv szerint az események nem ok nélkül történnek, és az izraeliek által naponta meggyilkolt palesztinok egy nagy és bölcs terv járulékos veszteségét képezik.

A gázai válság közvetlen előzményei az elmúlt hónapra nyúlnak vissza, amikor egy békés palesztin család piknikezni indult a gázai tengerpartra. Az idilli képet az izraeli haditengerészet zavarta meg. Egy torpedó becsapódása után a tengerparti fövenyt emberi vér és leszakadt végtagok borították be. A támadást csak egy tízéves kislány élte túl, akinek képe bejárta a világot. Az izraeli vezetés balesetnek minősítette a történteket. A bocsánatkérés azonban nem bizonyult elegendőnek. Az indulatok fokozódtak. Izrael úgy döntött, nem nézi tétlenül a palesztinok hőbörgését, és csapatöszszevonásokat hajtott végre a gázai határon. Az egyik javító-nevelő büntetőakció azonban balul sült el. Ismeretlen palesztin fegyveresek foglyul ejtették Gilad Salit izraeli tizedest. Az események pörögni kezdtek. Hamarosan a kissé hóka, szellős fogazatú, jóképűnek a legjobb indulattal sem nevezhető Salit tizedes képe díszítette az összes izraeli újság címlapját. Az izraeli vezetés a fogoly szabadon bocsátását követelte. A palesztin fél azonban fogolycserét ajánlott fel, mondván, ha kell Olmertnek a tizedes, akkor cserébe engedjen el párat a közel tízezer, vád nélkül fogva tartott palesztin közül. A merész ajánlat azonban nem volt Tel-Aviv ínyére, és az amerikai filmekből ismert „embert hátra nem hagyunk” elvet ötvözve a szélsőséges rabbik által propagált „ezer arab sem ér annyit, mint egy zsidó körme hegye” alapelvvel, brutális támadást indítottak a Gázai övezet ellen. A repülők bombazáport zúdítottak a palesztinokra és porig rombolták a Hamász-miniszterelnök, Iszmail Hanijje irodáját. Az izraeli kommandósok elraboltak több hamászos minisztert. A hadi események ártatlan emberáldozatainak száma napról napra növekedett. A gázai események láttán találgatni kezdtek, hogy vajon mi készteti Olmertet a legszélsőségesebb cionista fejjel is kissé aránytalannak tűnő reakciókra. Akadtak, akik úgy vélték, hogy az izraeli vezetés példát kíván statuálni a szerencsétlen Salit tizedes ürügyén, hiszen ha engedne a palesztinok kérésének, a Hamász esetleg elkanászodna, és naponta portyázna túszokért. Mások szerint a cél nem is a tizedes kiszabadítása, hanem a Hamász-kormány megdöntése, amely komoly szálka a szabad és demokratikus világ – vagyis Izrael – szemében. A harmadik vélekedés szerint az első két magyarázat nagy naivitásra vall. Hiszen az első világháború sem Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös meggyilkolása miatt robbant ki. A történelmi eseményeket mindig történelmi kontextusukban kell szemlélni. Azok pedig jelen esetben arra utalnak, hogy Olmert esze mégsem ment el teljesen, és bár amit tesz, az messzemenően embertelen, de van benne ráció. Az izraeli miniszterelnök ugyanis megválasztása előtt ígéretet tett arra, hogy 2010-ig megrajzolja a zsidó állam végleges határait. Ez azonban nem megy csak úgy. Hogy az ígéret beteljesüljön, elsőként meg kell teremteni a kellő biztonsági feltételeket. Ráadásul az eseményeknek lelki oldaluk is van, és mivel Izraelben – csakúgy ,mint a palesztinoknál – a kormányt a nép választja, igen fontos, hogy a hosszú távra szóló, akár történelminek is mondható döntéseknek meglegyen a kellő társadalmi támogatottságuk. Ahhoz pedig, hogy a fél évszázad óta ilyen vagy olyan formában, de háborúban élő emberek értékelni tudják a békét, szükség van a feszültség európai mértekkel mérve végletes felfokozására. Nem kizárt, hogy most ez folyik. Olmert csak ilyen pattanásig feszült helyzetben fogja tudni letuszkolni népe torkán a 2010-re kitűzött cél alapfeltételét, a ciszjordániai zsidó telepek felszámolását. Emlékszünk arra, mekkora dráma zajlott, és milyen indulatokat váltott ki a múlt évben, amikor Ariel Saron miniszterelnök felszámoltatta a Gázai övezetben lévő telepeket. Mindez semmiség ahhoz képest, ami Ciszjordániában várható. Ahhoz, hogy Olmert maga mellett tudhassa népét, elő kell készítenie a terepet. Így populista módon hazafiasságát demonstrálja. Gáza elleni offenzívájával kifogja a szelet a radikalizmusukról híres ortodox zsidók vitorlájából, akik majd hazafiatlansággal fogják vádolni, amikor megindulnak a kitelepítések. A nagy játszmában – ahogy lenni szokott – az izraeli politikusok mit sem törődnek az emberi áldozatokkal és a tönkretett palesztin életekkel. A gázai események tehát nagy valószínűséggel arról szólnak, hogy lelkileg megdolgozzák az izraeli és palesztin népet. Az időzítés nem véletlen. Bár szomorú a tény, de a világon jelenleg a kutyát sem érdeklik a gázai események. A televíziók által sugárzott humanitárius katasztrófa nézettségben nem versenyképes a németországi futball-világbajnoksággal. Izrael nemzetközi megítélése így a világbajnokság okán alig csökken. Persze nem mintha sokat lehetne már rontani rajta. A fenti verziót támasztja alá az is, hogy bár Gázában a helyzet pattanásig feszült, totális háborúnak nyoma sincs. Erre utal, hogy a felek sorra szabják egymásnak a 24 órás határidőket. Ezek aztán szépen le is telnek, de nem történik semmi. Árulkodó az is, hogy egy héttel korábban Olmert engedélyezte az élelmiszert szállító teherautók beengedését a Gázai övezetbe. De a legbeszédesebb tény talán az, hogy az izraeli rakéták „elvétették” Iszmail Hanijjét, amikor lebombáztak a palesztin miniszterelnök irodáját. Nem képezheti vita tárgyát, hogy az izraeli haderő – figyelembe véve a Moszad kapacitásait, illetve hogy a múltban már több Hamász-vezetőt is likvidáltak -, ha akarja, könnyedén zúdíthatott volna bombaesőt a palesztin miniszterelnöki hivatalra, amikor maga Hanijje is bent van, ők azonban inkább megvárták, amíg távozik. Hogy Gázában nem készül háború, az bizonyítja leginkább, hogy a palesztin ügy legradikálisabb támogatói sem viselkednek úgy, mintha háború lenne. Irán ugyan nyilatkozatban ítélte el az izraeli agressziót, de tényleges reakcióra nem szánta el magát. A libanoni Hezbollah szintén csak szóban ítélte el az akciót. Pedig ha akarta volna, bármiféle komolyabb következmény nélkül kilőhetett volna pár RPG-rakétát az észak-izraeli katonai támaszpontokra. Ők azonban mérlegeltek, és úgy döntöttek, hogy nem lépnek. De nemcsak ők, hanem az ügyben leginkább érintettek, a palesztinok sem tesznek semmit az agresszió ellen. A Hamász, bár kilátásba helyezte, mégsem indított támadásokat izraeli területek ellen. Szegény Salit tizedes, talán maga sem tudja, mekkora politikai játszmában kapott epizódszerepet. Hiszen a történet nem róla szól. A foglyul ejtett tizedes kapcsán az arab médiumokban az izraeli börtönökben sínylődő, közel tízezer palesztin rab kérdése került középpontba. Izrael persze kategorikusan elzárkózott az elől, hogy palesztin foglyokat engedjen szabadon Salitért cserébe. A dolgok azonban nem mindig azok, aminek látszanak. A fogolykérdés sokkal messzebbre mutat, mint gondolnánk. A rabok túlnyomó többsége soha nem vett reszt Izrael-ellenes támadásokban. Az izraeliek pusztán saját erőpozíciójuk demonstrálására fogták el őket. Tel-Aviv számá-ra így teljesen értéktelenek. A Hamász-kormány számára viszont komoly győzelemként hatna népe előtt, ha kiszabadítaná őket. Különösen azért, mert az ügy mindenkit érint. Alig akad olyan palesztin család, amelynek ne lenne valamely rokona vagy ismerőse rácsok mögött. A rabok ügye, mint fentebb írtuk, túlmutat önmagán. A fogolykérdés, illetve annak esetleges megoldása ugyanis elterelné a figyelmet a palesztin-izraeli konfliktus egy sokkal sarkalatosabb kérdéséről. Nevezetesen a menekültek visszatérésének ügyéről. A palesztin fél mind ez idáig békefeltételként szabta meg, hogy az egykor elűzött palesztinok egytől egyig visszatérhessenek otthonaikba. Ezek az otthonok ma izraeli területeken vannak, és sokukba zsidó családok telepedtek be, akik sajátjukként tekintenek az ingatlanokra. A kérdés azért is érzékeny, mert az egykor százezres tömeg mára a bő gyermekáldásnak hála többmilliósra duzzadt. Ekkora embertömegnek pedig aligha lehetne helyet szorítani a már így is a föld legzsúfoltabb régiójaként számon tartott Gázai övezetben, vagy a súlyos infrastrukturális problémákkal küzdő nyugati parton. Izrael pedig – bár úgy lenne etikus – aligha engedi be a palesztinok millióit, hiszen azzal az ország megszűnne zsidó többségűnek lenni, és a cionista álom szertefoszlana. A fogolykérdés megoldása, a széles társadalmi érintettség miatt olyan mértékben növelné meg a Hamász így is elsöprő támogatottságát, hogy az hallgatólagosan lemondhatna a visszatérés jogáról. Egy mindenesetre bizonyos. A palesztin színtéren tisztázódtak az erőviszonyok. Állandó fenyegetőzése ellenére Olmert sem gondolhatja komolyan, hogy a Hamász erővel való megbuktatása célravezető lehet. Hanijje és csapata a történelem legelfogadottabb és legszélesebb társadalmi támogatottságának örvendő palesztin kormánya. A korrupt Fatah aligha jelenthetne alternatívát. Ráadásul a Hamász jó partner a békéhez. Kompromisszumkészségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy felhagyott az Izrael elleni támadásokkal. A szervezet legutoljára tavaly szeptemberben lőtt ki rakétát izraeli területekre. A támadások azonban akkor sem követeltek emberéletet. Ha a Hamászt kívülről megbuktatnák, az a palesztin nép radikalizálódásához vezetne. Az alternatíva akkorra már nem a Hamásztól kissé jobbra eső, társadalmi támogatottságában viszont gyenge Iszlám Dzsihád, hanem az al-Kaida lenne. Ez pedig Izrael végét jelentené. Olmert számára a megoldás egyedül a béke lehet. Sayfo Omar