Járvány a háborúk földjén

„Vessenek véget a háború szörnyűségének, és lépjenek fel a világunkat sújtó kórral szemben. Ennek első lépése, hogy most azonnal beszüntetjük a harcokat mindenhol” – szólt a világ háborgó nemzeteihez António Guterres márciusban, miután minden kétség eloszlott afelől, hogy a koronavírus világméretű járvánnyá vált. Az ENSZ-főtitkár szavai csak Jemenben találtak értő fülekre. Szaúd-Arábia, amelynek költségvetését immár ötödik éve terheli a húszik elleni koalíció finanszírozása, kapott az alkalmon, és április elején a koronavírusra hivatkozva kéthetes tűzszünetet hirdetett. Máshol azonban nem hallgattak el a fegyverek.

Úgy tűnik, hogy az olyan országokban, ahol már hosszú évek, évtizedek óta arat az erőszakos halál, sem a civilek, sem pedig a konfliktusok résztvevői nem ijednek meg a szabad szemel nem látható ellenségtől. Különösen, hogy a legtöbb ilyen ország lakossága alapvetően fiatal, így kevésbé szenvedi meg a betegséget, mint az idősödő, jóléthez szokott nyugati társadalom. A korfa tekintetében kivételt Kelet-Ukrajnának Doneck és Luhanszk megyéi képeznek, ezek hárommillió lakójának 36 százaléka nyugdíjas. Ha a járvány igazán beüt, ők igen nehéz helyzetbe kerülnek, mivel a harcok 2014-es kezdete óta több mint 1500 egészségügyi dolgozó menekült el a régióból.

Hogy a baj valójában mekkora, afelől csak találgatni lehet. A háborús vidékek uralkodó frakciói vagy hírzárlatot rendeltek el, vagy pedig egyszerűen nem vezetnek nyilvántartást az esetekről. A Jemenben szemben álló erők egyetlen megbetegedést sem jelentettek saját területükről, és hasonló a helyzet Kelet-Ukrajnában is. Szíriában lapzártánkkor mindössze 43 koronavírusos esetet regisztráltak, amiből négyen hunytak el. Noha a közel tízszázalékos halálozási ráta az ország egészségügyi helyzetét ismerve nem hihetetlen, sokkal valószínűbb, hogy a hatóságok egyszerűen nem vesznek tudomást a vírusról. Afganisztánban, ahova a járvány kezdete óta százezrek tértek haza a nagy regionális gócpontból, Iránból, összesen 2335 esetet tartanak nyilván.

A szemben álló felek jellemzően eszközként tekintenek a járványra, amelynek segítségével saját pozíciójukat próbálják megerősíteni. Az egyoldalú szaúdi tűzszünetre fittyet hányó jemeni húszi lázadók például a harci kedv fokozására használják fel a betegséget: „Jobb mártírként meghalni a csatatéren, mint otthon koronavírusban” – hirdetik a médiájukban, hangsúlyozva azt is, hogy a csatatereken nincs akkora zsúfoltság, mint a városokban, így ott a vírus is kevésbé terjed. Szomáliában az as-Sabáb milícia, csatlakozva az afrikai országokban egyre hangosabb kórushoz, Európát, pontosabban a „kereszteseket” okolja a vírus elterjedéséért, ezzel közvetve a nyugati támogatást elfogadó mogadishui kormányt támadva. Afganisztánban a tálibok kizárólag a saját maguk által uralt területeken hirdettek tűzszünetet a járvány apropóján, ami arra utal, hogy számukra nem a betegség elleni küzdelem, hanem hatalmuk konszolidációja a cél. Líbiában a szemben álló frakciók – pontosabban azoknak a rendőri tevékenységet önkényesen ellátó milíciái – tekintélyük megerősítését remélik a járványtól. Abban bízva, hogy ha az emberekre rá tudják kényszeríteni az egészségügyi szabályokat és a mozgáskorlátozást, onnantól egyenes út vezet ahhoz, hogy általában is elfogadják a hatalmukat.

Kihasználják a lehetőséget a harcoló felek támogatói is. Március végén a Bassár al-Aszad mögött álló Kína és Oroszország a koronavírus elleni harcra hivatkozva kérte levélben az ENSZ főtitkárától a Szíria elleni szankciók feloldását. A külső támogatók máshol is megerősíthetik pozícióikat. Jó példa erre a járványt maga mögött tudó Kína, amely az egészségügyi gyorssegélyeken keresztül megerősítette barátságát Észak-Koreával, vagy Izrael, amely a palesztin hatóságnak nyújtott egészségügyi támogatáson keresztül – ahogy a Carnegie Endowment egyik kutatója fogalmazott – „egészségügyileg annektálja” Ciszjordániát, és lehetetleníti el a számára kedvezőtlen kétállamos békemegállapodást.

A megbékélést mindenesetre aligha hozza el önmagában a betegség. Sőt, a mozgáskorlátozások miatt a korábban Szomáliában, Afganisztánban és Jemenben meginduló békefolyamat kifejezetten akadozik. Pedig a kölcsönös bizalomhoz, a tűzszünet vagy béke részleteinek egyeztetéséhez nem elegendő telefonon vagy Skype-on beszélgetni: személyes találkozók kellenek, azoknak minden rítusával és aprólékosságával együtt.

A konfliktusokkal terhelt országok egészségügyi rendszere jellemzően romokban hever, így a fertőzöttek ellátása reménytelen. Ráadásul az önkéntes karantén sem jön szóba mint lehetőség, hiszen családok halnának éhen, ha a kenyérkeresők otthon maradnak. És ez nem csak a messzi Afganisztánban vagy Szíriában van így. A szomszédos Ukrajna keleti részén 2014-ben kikiáltott Donyecki Népköztársaság vezetője, Gyenyisz Pusilin március végén népéhez intézett beszédében így fogalmazott: „Számos okból, köztük gazdasági megfontolásokból nem engedhetjük meg magunknak, hogy bezárjuk a boltot és felfüggesszük a munkát.”

A leginkább kiszolgáltatottak persze a háborús övezetekben élő menekültek. Afganisztánban, Líbiában, Szomáliában és Szíriában belföldi menekültek milliói élnek zsúfolt táborokban, a legrosszabb higiéniai körülmények között. Ha a járvány hatásaként csökken a külföldi szponzorok költekezési hajlandósága, mellette továbbra is akadozik a szakemberek utazása és a segélyszállítmányok célba juttatása, hamar humanitárius katasztrófa alakulhat ki ezeken a helyeken. Kelet-Ukrajnában már most nagyon aggasztó a helyzet: Kijev ugyanis a járvány ürügyén lezárta a szakadár régiók határát, amelyen eddig havonta 550 ezer nyugdíjas járt át a többségi országrészbe, hogy felvegye havi járandóságát. Ezzel az ukrán vezetés mintegy havi ötvenmillió dollárral rövidítette meg a régió bevételeit.

Ennél is nagyobb fenyegetés, hogy a gazdasági válság nyomán teljes államok omolhatnak össze. Irak költségvetésének 95 százaléka olajbevételekből származik, és ha a nyersolaj hordónkénti ára stabilan 40 dollár alatt marad, tíz-tizenöt hónapon belül hétmillió iraki közalkalmazott nem kapja meg a fizetését. De a baj már hamarabb beüthet, mivel az ügyvezető kormány tekintélye igen csekély, egyre nő az elégedetlenség, és a nemzetközi koalíció visszavonulásával az Iszlám Állam újra elkezdte rendezni sorait.

Iraknál is rosszabbak a kilátásai a polgárháború szélén tántorgó Venezuelának. A mélyben rejlő olajkészletek feltárása lassan már nem is lesz kifizetődő, így az állam elesik legfőbb bevételi forrásától, amelyből eddig a hozzá hű bürokrácia és fegyveres erők fizetését gazdálkodta ki.

A járvány, illetve a nyomában járó gazdasági nehézségek a viszonylag stabil konfliktusos zónákban is gondokhoz vezethetnek. A Palesztin Hatóság hosszú ideje küzd költségvetési hiánnyal. Noha a járványra adott határozott válasz növelte valamelyest Mahmúd Abbász elnök támogatottságát, ez rögtön semmivé lesz, amint a hatóságok nem tudják átutalni a fizetéseket.

Gond lehet Kasmírban is. India regionális viszonylatban eddig sikeresen kormányozta a Pakisztánnal vitatott hovatartozású régiót, így annak lakói 2019-ben a vártnál kevésbé tiltakoztak, amikor Delhi eltörölte a tartomány különleges státusát. A koronavírus nem megfelelő menedzselése azonban megnövelheti a feszültségeket. Csakúgy, mint a világ többi forrongó pontján, ahol a járvány miatt tovább húzódhatnak az eddig is véres konfliktusok.