Észak-Korea 1992 óta minden újonnan hatalomra lépő dél-koreai elnököt próbára tesz. Az aktuális szöuli államfő beiktatását követően már nem okoz meglepetést a soron következő északi provokáció, hol rakétateszt, hol a határvizek megsértése, hol pedig konkrét fegyveres akció formájában.

Most Dél-Korea első női államfője, a 2012-ben beiktatott Park Geun-hye kényszerül szembenézni a menetrendszerű fenyegetéssel. A helyzet azonban ezúttal minden korábbinál súlyosabb. Az elmúlt években ugyanis Észak olyan provokációkat hajtott végre és olyan katonai vívmányokat ért el, melyeknek köszönhetően már nem lehet félvállról venni fenyegetéseit.

2010-ben az északi hadsereg 46 déli katona halálát okozva felrobbantotta a Cheonan hadihajót egy vitatott hovatartozású szigetnél. 2011 decemberében Phenjan fellőtte első katonai műholdját, 2012 februárjában pedig végrehajtotta harmadik, a korábbi kettőnél sikeresebb kísérleti atomrobbantását. A fejlemények fölött már az Egyesült Államok sem hunyhat szemet. Noha jelenleg még a legnagyobb hatótávolságú Taepodong–2-es rakéták is csak Hawaiig vagy Guamig érnek el, reális esélye van annak, hogy Phenjan még Barack Obama elnöksége alatt, Oroszország és Kína után a harmadik olyan országgá váljon, mely nukleáris töltetű ballisztikus rakétával el tudja érni Amerikát. Nem beszélve arról, hogy Phenjan könnyen úgy dönthet, hogy kifejlesztett fegyvereit eladja Iránnak vagy Pakisztánnak.

Egy Észak-Korea elleni esetleges háború katasztrofális következménnyel járna. Furcsamód, a helyzet nem Dél-Korea és szövetségese, az Egyesült Államok gyengesége, hanem éppen erejük miatt kockázatos. Noha az északi haderő több mint egymillió főt számlál, és Phenjan egy háború első órájában félmillió tüzérségi lövedéket tudna a határtól ötven kilométerre lévő, húszmilliós Szöulra zúdítani, Északnak nincs esélye a győzelemre. Az alulképzett és technológiailag gyenge északi hadsereg minden kétséget kizáróan hamar alulmaradna a déli-amerikai erőkkel (US-South Korean Combined Force Command) szemben. A déli csapatok pár nap leforgása alatt már Phenjan felé tartanának, s ha szorulna a hurok, Kim Dzsong Un előtt három lehetőség állna: tétlenül várni, hogy Szaddám Huszein és Moammer Kadhafi sorsára jusson, álruhában Kínába menekülni, vagy pedig kijátszva utolsó aduját, atomcsapást intézni Dél-Korea, Japán vagy valamely regionális amerikai bázis ellen.

Az elmúlt évtizedek amerikai beavatkozásai során – elég itt Szerbia, Irak és Líbia példájára gondolni – az amerikai légierő első körben nem az ellenség hadereje, hanem vezetőinek bunkerei és kommunikációs központjai ellen intézett támadást, ezzel elejét véve a válaszcsapásnak. Reális esélye van annak, hogy egy efféle támadás esetén Kim Dzsong Un megnyomná a piros gombot. Persze az élő túsz mindig többet ér, mint a halott.

Egy háború esetén Kim Dzsong Un számára az atomcsapás rémképének lebegtetése jó stratégia lehet arra, hogy az ellenséges országok vezetői a korlátozott hadviselésnél maradjanak, és ne törekedjenek totális győzelemre. Kérdés azonban, hogy az Egyesült Államok stratégái készek-e egy efféle presztízsveszteséggel járó háborúra, éppen abban a régióban, amely mára a világgazdaság ütőerévé vált, és amely feletti befolyás megszerzése Washington globális pozíciója megőrzésének egyik kulcsa.

Ugyancsak bizonytalan Kína szerepe egy esetleges fegyveres konfliktusban. Azt kategorikusan ki lehet jelenteni, hogy Kína jelenleg nem érdekelt egy Korea kapcsán kirobbanó nagyhatalmi konfliktusban. Peking ugyanakkor a kommunista ország első számú kereskedelmi partnere és energiaellátója. Mint ilyen, bármely más országnál nagyobb befolyása van Phenjanra. Mióta azonban Peking két évtizede normalizálta viszonyát Dél-Koreával, Phenjan fenntartással áll patrónusához. Kína évek óta gazdasági nyitásra biztatja Észak-Koreát, Phenjan azonban következetesen figyelmen kívül hagyja a kérést. Ennek is betudható, hogy Kína az elmúlt hónapokban kétszer is támogatta a keményebb ENSZ-szankciókat Észak-Korea ellen a Biztonsági Tanácsban.

Peking azonban nincs abban a helyzetben, hogy hátat fordítson szövetségesének, hiszen ha így tenne, a phenjani rezsim hamar összeomlana. A káoszban menekültek milliói indulnának meg Dél-Korea és Kína irányába, és ami talán még ennél is kevésbé van ínyére Pekingnek, az az, hogy egy amerikai beavatkozás esetén az amerikai csapatok Kína határán lennének.

Az észak-koreai helyzet körüli aggodalmak java Kim Dzsong Un kiszámíthatatlanságából fakad. Irracionálisnak tűnő viselkedése ellenére azonban hiba lenne őrültként tekinteni a fiatal vezérre. Kim Dzsong Un nem őrült, csak túlzottan vakmerő. A kockázat elsősorban tapasztalatlanságában rejlik, és abban, hogy a nemzetközi közvélemény egyelőre még nem tudja, mire számíthat a fiatal vezértől.

Apja, Kim Dzsongil öltözködésével, frizurájával, különös szokásaival mindent megtett azért, hogy a nemzetközi közvélemény „őrült diktátorként” tekintsen rá. Az új vezér sok szempontból szakított ezekkel a hagyományokkal. Míg a Kedves Vezér kerülte a nyilvános szereplést, addig fia az ifjak exhibicionizmusával sütkérezik a kamerák kereszttüzében. Gyakran jelenik meg fiatal feleségével, vidámparkokba látogat, szereti a sportot, szívesen tart beszédeket, nemrég pedig a botrányairól híres amerikai kosárlabdasztárral, Dennis Rodmannal parolázott.

Kim Dzsong Un azonban az ország irányításával súlyos terhet visel a vállán. Különösen, hogy apja életében nem volt lehetősége megalapozni belföldi tekintélyét. Egy sikeres diktátornak azonban meg kell harcolnia az elismerésért. Kim Dzsongilnek például ellenségeinek likvidálása után 1994-től 2011-es haláláig nem kellett komoly belföldi kihívóval szembenéznie. A jelenlegi konfliktus sikeres lebonyolítása nagyban segíthet Kim Dzsong Unnak megerősíteni hadvezéri imázsát népe előtt. Különösen, hogy idén júliusban lesz a 60. évfordulója a koreai háborút lezáró tűzszünetnek. Ha a jeles alkalomra közvetlen tárgyalást tud kiharcolni az Egyesült Államoktól, azzal bizonyítani tudja, hogy méltó apja örökségére. Ha háború lesz, és túléli, Kim Dzsong Un, mint autoriter vezető megnöveli támogatottságát. Ez azonban az olyan fejlett gazdaságok, mint Dél-Korea vagy Japán kormányai esetében korántsem egyértelmű.

Egy azonban biztos: Észak-Koreának nem érdeke egy hosszan elhúzódó konfliktus. A külföldi támogatások elmaradásával ugyanis veszélybe kerülnének azok a gazdasági projektek, amelyek egyébként a rezsim stabilitását is adják. A keszongi ipari park bezárása Phenjannak sokkal nagyobb érvágás, mint Szöulnak. Bárhogy is dönt végül Kim Dzsong Un, jobban teszi, ha siet.

Sayfo Omar