Az egykor a nyugati gyarmatosítók által országhatárok közé zárt népcsoportok és felekezetek egyre inkább egymás ellen fordulnak. Szudán hivatalosan is kettévált, Irak, Líbia, Szíria és Jemen pedig karnyújtásnyira áll a széthullástól. Noha a helyzet kaotikusnak látszik, valójában történelmi átrendeződés zajlik a térségben.

Távolról húzott határok

Érdekes írást közölt 2013 szeptemberében a New York Times. A cikket jegyző Robin Wright térképen mutatja be, miként szakadhat szét a belátható jövőben öt mai közel-keleti és észak-afrikai ország tizennégy részre. A szerző a szeparatista folyamatok fő okát elsősorban a közös országhatárok közé kényszerített népcsoportok eltérő identitásában véli felfedezni. Valóban tagadhatatlan: az egykori nyugati gyarmatosítók kulturális törésvonalakat figyelmen kívül hagyva, vagy sokszor éppen azok ellenében szabták ki a mai országhatárokat. A modern arab államok most ezen törésvonalak mentén repedeznek. A közös határok közé kényszerített, egymástól eltérő identitású csoportok – legalábbis azok, amelyek történetesen nyersanyagokban gazdag alrégiókban élnek – egyre inkább fel akarják mondani a kényszerbérletet. Szudán a muszlim arab észak és a fekete keresztény dél metszésvonalnál szakadt ketté 2011-ben. Szíriában az alavita tengerpart válik egyre inkább külön a szunnita arab régióktól, illetve a 2012-ben már kvázi autonómiát kikiáltott kurd területektől. Irakban a szunnita nyugat, elsősorban Anbar tartomány idegenedik el a síita középtől és déltől, valamint az északi kurd régiótól. Líbiában – mely kulturálisan legalább három részre osztható – 2013 júniusában, az olajban gazdag kelet kiáltott ki autonómiát. Jemen, mely 1990-ben egyesült, ismét a szakadás szélére került.

Nemzeti vs. vallási identitás

A közel-keleti újrarendeződésnek azonban nemcsak identitásbeli, hanem globális okai is vannak. A Nyugat egykoron mértékadó pozíciója egyre halványodik. A 2013-as egyiptomi katonai puccs lefolyása, csakúgy, mint a harmadik évébe lépő szíriai polgárháború is bizonyítja, hogy a gazdasági és strukturális válsággal küzdő nyugati hatalmaknak sem kapacitásuk, sem pedig komoly szándékuk nincs aktív szerepet vállalni egykori befolyási területük további sorsának alakításában. A nyugati passzivitás azonban azzal jár, hogy az egykor éppen az ő szabályai szerint megalkotott közel-keleti rend egyre látványosabban repedezik. A Nyugat által hátrahagyott hatalmi űrt pedig korábban kevésbé fontos regionális középhatalmak (Irán, Törökország, Szaúd-Arábia) kezdik kitölteni, amelyek most aktív patrónusokként állnak a konfliktusokkal küzdő országok különböző népcsoportjai mögé. A nemzeti identitást így egyre inkább a patrónusok által is preferált vallási identitás veszi át. Az irakiak, szírek, jemeniek egyre inkább síiták vagy szunniták, nem pedig irakiak vagy szírek, Líbiában pedig a törzsi identitás erősödik a nemzeti identitással szemben.

Gyökerek nélkül

A „nemzetállam” koncepciójának bukása előre bele volt kódolva a Közel-Keletbe. Az idegen forma török közvetítéssel, a nyugati műveltségű helyi eliten keresztül jutott el a régióba a XIX. század végén. Országhoz mint földrajzi egységhez köthető identitásnak egyedül Egyiptomban volt hagyománya. Az új ideológia a többi országban nem tudta felülírni a hagyományosan törzsi, felekezeti, családhoz vagy klánhoz köthető identitást. A nyugati értelemben vett nacionalizmusnak sajátos hibridjei alakultak ki, melyek aztán a 1967-es háborúval politikailag el is buktak.

A nemzetállam arab koncepciója új identitást nem, csak egy új elit felemelkedését hozta el, mely legitimációjában és hatalomgyakorlásában erős kontinuitást mutatott a régi pre-koloniális elitével. A XX. századi közel-keleti diktátorok hatalomgyakorlása és legitimitása egy erőltetett történelmi analógiával leginkább az oszmán kor pasáiéra emlékeztet. Az egykori regionális uralkodók, noha pozíciójukat a szultántól kapták, annak megtartása elsősorban saját karizmájukon, képességeiken és nem utolsósorban katonai erejükön múlott. Közülük csak kevesen teremtettek általános jólétet. Többségük saját kliensrendszert épített. Nagy hatalmi távolságok miatt az uralkodók a legritkább esetben voltak tisztában az uralt népek problémáival. Éppen ezért sokszor ők is meglepődtek a lázadásokon. Hasonló hatalomgyakorlási logika jellemezte a posztkoloniális arab államok többségét Kadhafitól Szaddám Huszeinen át egészen az idősebb Aszadig: az egykor gyenge közösségből, felekezetből érkező ambiciózus fiatalok aktív részesei voltak a gyarmatosítók elleni harcnak, retorikájukban dominált az antiimperializmus, a nyugatról adoptált nacionalizmus. Az egyenlőséget, összefogást hirdető eszmék azonban nem vertek gyökeret sem az elit, sem pedig a nép gondolkodásmódjában. Noha retorikájukkal egyenlőséget hirdettek, a fiatal és a kezdetekben talán tényleg idealista vezetőknek hamar rá kellett jönniük, hogy valójában csakis szűk közösségükre számíthatnak. Régi, más népcsoportokba tartozó szövetségeseiket lassan félreállították, vagy névleges funkciókat adtak nekik, hogy elejét vegyék a lázadásoknak. A tényleges hatalom szinte mindig a belső köré volt. Huszein Irakja a tikríti klán játszótere, Aszad Szíriája pedig az alaviták és más kisebbségek uralma volt a többség felett. Érdekes színfolt volt Kadhafi Líbiája, mely, noha egy széles törzsszövetség volt, a belső magot valójában a Kaddafa és vele vérszövetséget kötött törzsek alkották. A különböző népcsoportok pedig nem kovácsolódtak egységes nemzetekké. A társadalmi mobilitás, a felekezetek közti házasságok száma rendszerint kritikai méréshatáron belül maradt. A nemzetépítésben persze fontos szerepe volt a nem arab országok, így Szíria esetében az Izrael, Iraknál az Irán elleni háborúnak, melyek időlegesen képzelt közösséget teremtettek a polgárok között. Nem meglepő tehát, hogy amint a megélhetéshez szükséges források elapadtak, vagy az uralkodó ereje megingott, a hatalomból kiszorított népcsoportok az uralkodó osztály ellen fordultak. A természetes identitások és szövetségi rendszerek – mint törzsiség vagy felekezetiség – pedig felértékelődtek. Szaddám Huszein bukását követően a különféle síita csoportok ideje jött el, Líbiában 2011-ben a Kadhafi által perifériára szorított szennuszi rend utódai lettek a forradalom eszmei lelkei, Szíriában pedig a tradicionális vidéki szunnita családok váltak az Aszad elleni forradalom magjává. Az új kormányok iránt azonban csakis szűkebb pátriárkájukban van bizalom. A homogénen más felekezetek és törzsek lakta területekre már nincs kapacitásuk – és legitimitásuk – kiterjeszteni hatalmukat. A Közel-Keleten a nemzetállam koncepciója elbukott. Az országok szétesése már csak idő kérdése.

Szerencsésebb monarchiák

Az egykori „világi” arab országok széthullásából – Robin Wright érvelésével szemben – azonban nem feltétlenül következik az, hogy hasonló sors vár a különféle arab monarchiákra is. És nem pusztán azért, mert az olajvagyon jólétet biztosít. Az arab monarchiák politikai struktúrája nem külföldi hatásra született, hanem erős kontinuitást mutat az állam előtti törzsi hagyományokkal. A különböző világi diktátorokkal szemben több arab uralkodó bizonyos mértékű szakrális legitimitással is bír. A jordán és a marokkói király Mohamed próféta állítólagos leszármazottja, a szaúdi uralkodó pedig a „szent helyek őrzője”. Emellett a kuvaiti, dubai, katari emír, ománi szultán vagy jordán, esetleg marokkói király – az elnökökkel szemben – nem a polgárok felett áll, hanem „első az egyenlők között”. Mint ilyen, legitimitásuk nem az erőalkalmazásban, hanem egy „békebíróhoz” hasonló közvetítő szerepben rejlik. Ahogy egykor a törzsi sejkek, úgy ma az arab uralkodók is személyes audienciákon fogadják a polgárokat, ha pedig az ügy nem jelentős, vagy nem érnek rá, intézményes úton kijelölnek egy békebírót. Ha tehát a különféle régióiban feszültségek keletkeznének, a törzsek hamarabb fordulnának egymás, semmint az adott uralkodó ellen. Ez pedig csak növelné az uralkodó autoritását. Az olajban gazdag arab monarchiáknak másik szerencséje, hogy a nagyszámú, állampolgársággal nem rendelkező külföldi munkások jelenléte újfajta kohéziót, ha úgy tetszik, „nemzettudatot” teremt a tősgyökeres, közös identitással hagyományosan nem rendelkező polgárokban. Ezt persze rendszerint a hivatalos propaganda is megtámogatja. Legitimitás terén egyedül a szaúdi uralkodóháznak van némi oka az aggodalomra. Miután Abdulaziz Bin Szaud hatalmát egykor fegyverrel, mi több nyugati segítséggel szerezte, időről időre vannak csoportok, akik megkérdőjelezik legitimitását. A fenti tényezők azonban továbbra is szilárdabbá teszik a sivatagi királyságot bármely arab elnöki rendszernél.

Vissza a gyökerekhez?

Nyugatról azt hihetnénk, hogy a polgárháborúkkal és a radikálisok térnyerésével a Közel-Kelet a káosz felé sodródik. Egyelőre Egyiptom látszik a legkiszámíthatóbb országnak: a hadsereg – ahogy a fáraók óta mindig – minden bizonnyal a jövőben is kezében tartja majd a szálakat. De valójában a többi országban sem káosz, hanem egy, a korábbinál természetesebb újraszerveződés korszaka jöhet el. Az idő kerekét persze nem lehet visszaforgatni. Nem tudni mi lett volna, ha az Oszmán Birodalom felbomlását követően nem következik be a nyugati kolonizáció. A múlt azonban számos tanulságot rejt. A Közel-Kelet történelmének két igazán sikeres időszaka volt: az Abbaszida Kalifátus (750–1258), illetve az Oszmán Birodalom (kb. 1516–1918). A szervező logika mindkét esetben hasonló volt: noha volt központi kormányzat, az egyes alrégiók mégis többé-kevésbé autonómiával rendelkeztek a birodalmon belül. Az arab világ, pláne Észak-Afrika efféle egységesítésére mára persze kevés esély van. Nem csupán az egyes régiók eltérő identitásai miatt – ez régen sem volt másként – hanem azért sem, mert jelenleg nincs olyan személy vagy csoport, mely az egykori kalifákéhoz, szultánokéhoz hasonló, általánosan elfogadott szakrális legitimitással bírna a különféle népcsoportok körében. A legoptimistább középtávú forgatókönyv így az marad, hogy a Közel-Kelet föderális alapokon szerveződő államok halmazává alakul, mely alrégiókat többé-kevésbé véres határok választják majd el. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a harcok végével a térség libanonizációja várható. Magyarán olyan államok jönnek létre, melyeken belül a harcokba belefáradt népcsoportok etnikailag/felekezetileg homogén földrajzi blokkokba vonulnak vissza, a központ pedig csak a lehető legégetőbb esetekben szól bele az ő belső ügyeikbe. Ezzel párhuzamosan várható a regionális középhatalmak, Törökország, Irán és Szaúd-Arábia további erősödése. Kérdés persze, hogy egy ilyen polarizált régió miként találja meg helyét a mai világban, melyben nagy gazdasági tömbök versenyeznek egymással. Válasz egyelőre nincs. Ami azonban valószínű: a Közel-Kelet stratégiai régióból visszavonhatatlanul a perifériára sodródik.

Sayfo Omar