Jéghegyek közt lavírozni

– A közgazdászok évtizedek óta kongatják a vészharangot: azt találgatják, az USA megőrizheti-e a dollár alapú pénzügyi rendszer hegemóniáját a mára visszafizethetetlenné vált államadósság és a világkereskedelem átrendeződése közepette. Ön szerint valóban számolnunk kell a pénzügyi összeomlással?

– A dollár bezuhanása miatti pénzügyi apokalipszis víziója világszerte örökzöld téma. 2004-ben a The Economist hetilap minősítette tarthatatlannak az USA pénzügyi felelőtlenségét és a dollár hegemóniáját. A 2008-as pénzügyi válság idején a német Der Spiegel jelentette be címlapon a dollár bukását. 2020-ban, a Covid-lezárások idején pedig – amikor a Fed ismét és addig példátlan léptékű pénznyomtatásba kezdett, világszerte konszenzus jött létre a dollár bukását illetően. Én nem gondolom, hogy rövid és középtávon valóban fenyegetne ez a veszély. Azt azonban tudni kell, hogy a brit font globális fizetőeszközként való hanyatlása is több mint ötven évig tartott. Az is bizonyos, hogy a pénzügyi világban zajló folyamatoknak csak egy kis részét látjuk, a jéghegy csúcsát. A mélyben azonban óriási változások zajlanak. Annak ellenére, hogy az amerikai nagybankok átlagosan kéthetente jelentik be, hogy a dollárnak nincs kihívója. Ez olyan értelemben igaz, hogy Kína és Oroszország nem tudja és nem is akarja a dollárt lecserélni, egyiküknek sem érdeke, hogy átvegyék annak világpénzszerepét. Ők ki szeretnék váltani ezt a fizetőeszközt a nemzetközi kereskedelemben.

– De a jéghegy csúcsa még impozáns képet mutat…

– Természetesen. A nemzetközi devizatartalékok 60 százalékát még dollárban tartják a jegybankok és befektetési alapjaik. Világszerte az összes kötvény több mint felét szintén dollárban bocsátják ki a hitelt felvevő államok és vállalatok. A napi 7,5 ezer milliárd dollár forgalmú globális devizapiacon a tranzakciók 88 százaléka dollárban bonyolódik le. A nemzetközi kereskedelmi finanszírozás döntően így zajlik.

– Mi történik a mélyben?

– Valójában az történik, hogy felgyorsultak azok a folyamatok, amelyek az évtized elején elkezdődtek. Egyre inkább csökken Kína és a nyugati világ közötti kereskedelem, miközben a világkereskedelem negyede ma már Kína és a fejlődő országok között bonyolódik. Ez az arány a prognózisok szerint néhány év alatt elérheti az 50 százalékot. Nem kell jóstehetség hozzá, hogy kimondjuk, nem lesz tartható a dollár hegemóniája, ha a világkereskedelem zöme a nem dollárt használó országok között zajlik, vagyis a pénzátutalások elmennek az amerikai deviza mögül. Az új helyzet kibontakozására utal, hogy Amerika részéről felvetődött, büntetni kellene azokat az országokat, amelyek nem dollárban kereskednek. A dolláralapú pénzügyi szisztéma sebezhetőségét mutatja az is, hogy a 2015-ben létrehozott kínai bankközi fizetési rendszeren, a CIPS-en keresztül zajló forgalom értéke mára elérte a SWIFT-en keresztülinek a 20 százalékát.

– A BRICS- és a hozzájuk csatlakozó országok évek óta beszélnek egy független valuta- és elszámolási rendszer megalkotásáról. Hol tartanak ezek a tárgyalások?

– Erről gyakorlatilag tíz éve beszélnek, és három éve különböző tervezgetések is folynak. Eredményük azonban még nincs, mert a BRICS-országok nem bíznak egymásban, és nincs a láthatáron egy olyan semleges harmadik fél, amely garanciát nyújtana a pénzmozgásoknak. De megkockáztathatjuk, hogy a BRICS-országok addig is, amíg ki tudják váltani a dollárt, elkerülő megoldásokhoz folyamodnak, és ezek most is gyanúsan jól működnek. Például a kínai–orosz kereskedelemből teljesen kiszorították az amerikai devizát, és fokozatosan hasonlóan jár el a többi BRICS-tag is, kreatívan alkalmazzák a devizacsere-ügyleteket az elszámolásokban. Idővel elképzelhető, hogy létrehoznak egy közös devizát, aminek például az alapja az arany vagy valamilyen nyersanyag, akár digitális formában. Erre az is motiválja őket, hogy öt év alatt dollárban számolva 60 százalékkal drágult az arany, a réz 65-tel, az ezüst 72 százalékkal. Ugyanígy hasítanak a kőolaj-, az alumínium-, az urán-, a kávé-, de még a szénárak is. Mindezek tüneti jelenségek, még nem intézményesült a függetlenedési folyamat. Azért nem látjuk azt, ami valójában történik, mert mi itt, Európában és Magyarországon a dollárrendszerben élünk.

– A laikus számára is nyilvánvaló, hogy Kína nem törekszik konfrontációra, inkább a térfoglaláson alapuló globális gojátékot játszik. Ez hogyan hat a dollár hegemóniájára?

– Nagyon izgalmas, ahogyan Kína maga alá gyűri a kereskedelmi kapcsolatokat. Mindenütt kiépíti a helyi infrastruktúrát, az 5G-állomásoktól kezdve a vasúti vagy légi közlekedésig, a Huawei-tornyokig, majd létrehozza a gyártókapacitásokat is. Ezek az ellátási láncok pedig egyben fizetési láncok is; nagyon nehéz elképzelni, hogy eközben sértetlen maradna a dollárrendszer. Az érintett országok pedig idővel a kétoldalú elszámolások során átállnak valamilyen új, például digitális nyersanyag- vagy aranyalapú fedezetre. A nagy cégeknek persze szükségük lesz dollártartalékra, hogy részt tudjanak venne az atlanti kereskedelemben. De Eurázsiában egyáltalán nem lesz nélkülözhetetlen a dollár már a közeli jövőben sem.

– Gondolom, nem erősíti a pozícióit a hatalmas amerikai államadósság és a fedezet nélkül csúcsra járatott pénznyomtatás sem. Tévedek?

– Az amerikai eladósodottság mára felfoghatatlan léptékűvé vált. Az államadósság meghaladja a 33 ezer milliárd dollárt. Ez kiegészül a magánszektor által felvett hitelekkel, így a tartozás összességében meghaladja a 100 ezer milliárdot is. Ráadásul ennek a hitelállománynak a felhalmozása 2008 előtt, vagyis békeidőben, nulla közeli kamattal kezdődött el. Mára az amerikai államadósság éves kamatköltsége jóval magasabb, mint a teljes éves védelmi költségvetés! A megváltozott kamatkörnyezetben már azt sem lehet tudni pontosan, hogy a jövőben egyáltalán mennyit érnek majd az USA által kibocsátott államkötvények. Kína gyakorlatilag kiszáll ebből a papírpiacból, Japán mellett Európa vállalja a legnagyobb részt az amerikai államadósság finanszírozásából. Nagy kérdés, meddig lesz hajlandó és képes erre a mutatványra. Ám ha végül kipattan egy államadósság-válság, az Európát fogja leginkább sújtani.

– Ilyen körülmények között még érthetetlenebb, hogy az USA miért akarja teljesen lenullázni az Európai Uniót és az erősebb tagországokat. Hova vezethet ez?

– Az USA, miután nyilvánvaló számára, hogy gazdasági, szuperhatalmi szempontból Eurázsiát nagyrészt elvesztette, nagy erőkkel azon dolgozik, hogy legalább Európát, Japánt és Ausztráliát megtartsa az amerikai befolyási övezetben, és közben visszaépítse a saját iparát és versenyképességét. Ezt a célt szolgálja az a törekvés, hogy az Európai Uniót teljesen elvágja az orosz nyersanyagtól és lehetőleg a kínai kereskedelemtől. A kereskedelmi vasfüggöny lebocsátása természetesen fáj az uniós tagországoknak, különösen azoknak, amelyek a Kínával folytatott kereskedelemben érdekeltek. Annál is inkább, mert eközben az USA óriási támogatásokkal igyekszik elvonzani – sikerrel – az új technológiákhoz kötődő európai nagyvállalatokat, befektetéseket.

– Létezik valamiféle európai válasz ezekre a pusztító folyamatokra?

– Én nem látom, hogy Brüsszelben létezne valamiféle tudatos, végiggondolt terv, hogy miként lehetne akár csak ellensúlyozni az amerikai és a kínai törekvések hatásait. Hangzatos programok persze vannak, de úgy látom, hogy valójában legfeljebb egy héttel látnak előre a döntéshozók. Amikor Oroszország éppen megnyitotta az északi frontot, akkor az EU azzal volt elfoglalva, hogyan osszák el az újjáépítési pénzeket, és hogy mikor tudna a leghamarabb csatlakozni az unióhoz Ukrajna. A reálpolitika mint fogalom teljesen eltűnt Nyugat-Európából, a döntések valamiféle vallásos, ideológiai alapon születnek meg. Jól látszik ez azon is, ahogyan Kínával tárgyalnak, és ahogyan igyekeznek rákényszeríteni a vonakodókra az ideológiai elveik törvénybe iktatását. De azon is, hogy egyszerre hirdetik meg a zöldátállás politikáját és az erőltetett fegyverkezést, holott külön-külön sincs pénz egyikre sem. Mindeközben az Egyesült Államok úgy indította el a zöldátállását, hogy történelmi rekordot ért el az olaj- és gázexportja a világ többi részébe.

– Vagyis rohanunk a közös adósságon alapuló Európai Egyesült Államok felépítésébe vagy a világháborúba, hogy visszaállítható legyen a dollár hegemóniája?

– Miután megszűnt a nyugati világ elsőbbsége az ipari erő, a technika és a tudomány területén, úgy lassan átalakul a pénzrendszer is. Nem gondolom, hogy a dollár mint tartalékvaluta eltűnne, mint az európai telefongyártás. Ám ahogyan multipolárissá válik a világ, úgy lesz egyre sokszínűbb a világkereskedelem is. Lesznek államok, amelyek különféle devizaalapon kereskednek majd, mások valamilyen nyersanyag értékéhez igazítják az áruforgalmat. Néhányan az eurót fogják aranyra csereberélgetni, hiszen az arany az egyetlen értékmérő, amelyben mindenki megbízik. Lehet, hogy kialakul majd valamilyen új pénzügyi elszámolási rendszer, vagy a most formálódók intézményesülnek egy következő nagy háború kirobbanásakor. A mostani kardcsörtetések hallatán egyébként a kínaiak rendszerint felteszik a kérdést: vajon Amerikának megéri Los Angeles Tajvan függetlenségéért? A válasz nyilván csak „nem” lehet.

– Túl lehet élni egyáltalán ezt a gigantikus átalakulást?

– Azt gondolom, hogy a jelenlegi úton végighaladva, legalábbis a ma ismert formában, az Európai Unió és gazdaságai nem fogják túlélni a körvonalazódó krízist. Ez nem azt jelenti, hogy mindennek vége, lehet, hogy például Dániának sikerülni fog még a zöldátállás is: mindenki biciklizik, bővelkednek energiában, de gyakorlatilag nincs iparuk. Ott az a legrosszabb, ami történhet, hogy többet kell dolgozni a villanyszámla kifizetéséért. Németországgal kapcsolatban azonban nem vagyok optimista, ha nem hajtanak végre meredek irányváltást, akkor nagyon nagy bajok lesznek…

– Mi túlélhetünk?

– Csak akkor, ha okosan lavírozunk a globális jéghegyek között.