A viszonylag homogén távol-keleti országokban korántsem olyan megbélyegzett dolog a hazafias érzelem, mint az állandó bűntudattal táplált Európában. Koreában, Kínában, Vietnámban és a többi országban nemzeti ünnepek alkalmával az emberek büszkén lengetik hazájuk zászlaját és büszkén hangoztatják hovatartozásukat. Ázsiában ezen a téren talán csak Japántól várnak el némi önmérsékletet, mivel imperialista múltja ürügyén ugrásra készen állnak ellenségei, ha a túlzott önbizalom jeleit vélnék felfedezni.

Jelek pedig bőven voltak az elmúlt években. 2004-ben Tokió lakossága elsöprő többséggel választotta újra polgármesternek a nacionalista nézeteiről ismert Shintaro Ishiharát, az 1989-es A Japán, amely tud nemet mondani című nemzeti utat kijelölő sikerkönyv szerzőjét. További indulatokat vált ki a Távol-Keleten, hogy Januchiro Koizumi japán miniszterelnök rendszeresen teszi tiszteletét a tokiói Yasukuni katonai emlékműnél, amely hazája történelmének megannyi hőse mellett az 1948-ban háborús bűnök miatt elítélt katonai vezetőknek is emléket állít. Vezető helyi üzletemberek egy csoportja fel is szólította Koizumit a gyakorlat felfüggesztésére, amely állításuk szerint rosszat tesz kínai üzleti érdekeltségeiknek. A miniszterelnök azonban sorra utasította el a kéréseket, mondván, nem tisztje különbséget tenni a hősi halottak között. Emellett a Yasukuni-emlékmű vallási kegyhely is egyben, így Koizumi csupán lelkiismeretének tartozik elszámolással. De honfitársai többsége nem is ítéli el tettét, hiszen a tradíciókat igen komolyan vevő, és felmenőiket mindennél jobban tisztelő japán társadalom fiai nem hajlandóak parancsra nagyapáik sírjára vizelni. Hagyományaik és értékrendjük szerint az utódnak nincs joga bírálni ősei tetteit.

Látni és láttatni

Egyöntetű rosszallással fogadta több távol-keleti ország, hogy 1999-ben a japán kormány Hinomaru felkelő napját tette az ország hivatalos emblémájává, himnuszként pedig a Kimigayo-dalt jelölte meg, amelynek a császárt dicsérő kitételei sokakban a háborús rezsim képét elevenítette fel. Az intézkedések országon belül sem váltottak ki osztatlan sikert. Egy Tokióban tartott iskolai ünnepség alkalmával közel kétszáz tanár maradt ülve a nemzeti dal felcsendülésekor. Az állam fizetés megvonással büntette a lázadókat. A dal megítélése során élesen ütköznek a nézőpontok. A Kimigayót leginkább a német "Deutschland, Deutschland über alles" (Németország, Németország mindenek felett) himnuszhoz lehetne hasonlítani, amelynek sorai bár pusztán arra utalnak, hogy a német emberek szívében hazájuknak minden más földi dolog felett állónak illene lennie, betiltói mégis más népeket lenéző sovinizmust vizionálnak mögötte. Holott pusztán a "Haza mindenekelőtt" gondolatáról van szó, ami többek között a fasizmussal cseppet sem vádolható Magyar Nemzetbiztonsági Hivatalnak is címeres jelmondata.

A japán iskolákat más botrány is zavarta az elmúlt időben. 2001-ben japán történészek egy magukat beszédesen "Japán Történelemkönyv Reformer Társaság"-nak nevező csoportja úgy döntött, hogy a nemzeti öntudat megerősítéséhez elengedhetetlen a történelemkönyvek megreformálása. Ennek megfelelően munkához láttak, aminek eredménye egy minden mazochizmustól mentes, a múltba büszkén tekintő kötet lett, amely azonban éles kritikákat váltott ki külföldön. A leghevesebb vitát a második világháborús hadműveletek elemzése váltotta ki.

A könyv szerint Korea megszállása nem gerjesztett egyöntetű tiltakozást a koreai népből, akadtak, akik szimpatizáltak a japán csapatokkal. A gondolat kísértetiesen emlékeztet Jean-Marie Le Pen nagy vihart kiváltó kijelentésére, amely szerint "Franciaország német megszállása nem volt különösebben embertelen". Egy másik vitát is keltett a tankönyv, ahogy a szerkesztők a szexuális rabszolgaságra kényszerített koreai nők kérdését vitatták, úgy állítva be a dolgot, hogy "fiatal nőket gyűjtöttek össze Koreából és Ázsia más országaiból, és a fronton harcoló japán katonákhoz küldték őket". A bírálók innen a vérszagot és a szenvedést aprólékosan ecsetelő leírásokat hiányolták, amelyek hatására a japán fiatalok rögtön fognák magukat és indulnának kiásni nagyapáik sírjait.

A kiszolgáltatott nőket megerőszakoló japán katonákat természetesen semmi nem mentheti fel, de nyilvánvaló, hogy az utólagos megítélés súlyánál itt is a győztes igaza dominál. Hiszen például a kelet-európai asszonyok tízezreit megerőszakoló, nagyságrendekkel kegyetlenebb, de háborúból győztesen kikerülő Vörös Hadsereg bűneiről egyetlen iskolai történelemkönyv sem számol be.

Japánban tehát komoly dilemmát okoz egy imperialista nosztalgiától mentes, de mégis hazafias nemzeti öntudat kikísérletezése. Napjainkban gőzerővel folyik egy újfajta nemzeti büszkeségérzet keresése, amely egyensúlyban lenne a dicső múlt és az aktuálpolitikai szerepvállalás között. Ennek megfelelően a távol-keleti ország az elmúlt tizenkét évben rendszeresen vesz részt békefenntartó missziókban, és állandó harcot vív Kínával az ENSZ Biztonsági Tanács állandó tagságáért. A japánok döntő többsége támogatja is hazája nagyobb, de békés térnyerését a világban, amely egyben nagyobb szabadságot biztosítana nekik nemzeti büszkeségük kinyilvánításában, anélkül, hogy megkapják a militarista bélyeget. A szigetország szeptember 11-e óta az Egyesült Államok egyik legkiszámíthatóbb szövetségese. Napjainkban a japán csapatok jelen vannak Irak Samawa városában, a légierejük pedig országszerte erősíti a szövetségeseket. Afganisztánba japán hadihajók szállítják az amerikaiaknak az utánpótlást.

Bár európai és pacifista szemmel nézve ez cseppet sem pozitív tényező, Japán Amerika-barát attitűdje nehezen vehető egy kalap alá Nagy-Britannia, Olaszország vagy Lengyelország Egyesült Államok melletti lándzsatörésével, hiszen míg utóbbi két ország saját politikai és gazdasági tömbjüknek, az Európai Uniónak érdekeit elhanyagolva álltak Washington holdudvarába, addig Japán előtt viszonylag kevés választási lehetőség áll. A Távol-Kelet egyelőre korántsem képez egységes blokkot. Bár vannak törekvések a távol-keleti régió gazdasági övezetté alakítására, az odáig vezető út még igen hosszú. Jelenlegi állás szerint Japán célja az, hogy megerősítse befolyását a világban. Ez pedig nem sikerülhet a szuperhatalom nélkül, akinek a háború óta szoros kényszerpartnere lett, s e partnerségnek az országban békésen állomásozó 47 ezer amerikai katona ad nyomatékot.

Jen és jüan

Japánnak a térségben betöltött pozíciója megőrzése érdekében is szüksége van az Egyesült Államokra. A szigetország a második világháború utáni időszakban negyven évig volt a Távol-Kelet vezető hatalma. Gazdaságára az egész térségben példaként tekintettek. A elmúlt tizennégy évben azonban csillaga lassan halványodni látszik a feltörekvő Kína mellett, amely Hongkong annektálása óta egyre inkább kiterjeszti befolyását a régióban. Ennek megfelelően a történelmi rivalizálás ismét feléledt. Pedig a két hatalom együttműködése könnyen a világ vezető térségévé tehetné a Távol-Keletet. Ezzel ők is tisztában vannak, így mára az Egyesült Államok mellet Kína vált Japán legjelentősebb kereskedelmi partnerévé és a gazdasági kapcsolatok stabilizálására állandó váltóarányt kívánnak megállapítani a két ország valutája, a jen és a jüan között.

Gazdasági téren a két ország egyelőre nem riválisa egymásnak, hiszen a kínai exportcikkeknek alig egyötöde versenyképes a japán termékekkel. Kínának sokkal inkább riválisa az olcsó tömegtermékeket előállító India és Mexikó. Érdekeik a külpolitikában is közösek, például állandó egyeztetés folyik az állítólagos észak-koreai atomfegyverek leszerelése érdekében történő erőfeszítésekről. Mindezek ellenére nem egyeznek az álláspontok arról, hogy kinek is kellene valójában viselnie a kalapot a kettős kapcsolatban. A tekintélyelvű kínai rezsim nem hajlandó a másodhegedűs szerepét vállalni, rendszerük mindenhatóságához szokott népe előtt, Japán pedig nehezen ismeri be, hogy hosszú elsőbbség után második helyre szorulva egy kommunista ország diktálja számára a tempót.

A felemás viszonyra jellemző, hogy kínai elnök legutóbb 1998-ban járt Japánban, japán miniszterelnök pedig 2001-ben tette lábát kínai földre, s a felek egyelőre nem is terveznek látogatásokat. Így az elmúlt években az 1972-es diplomáciai kapcsolatok visszaállítása óta a leghosszabb szünet zajlik. Így tehát nehéz tető alá hozni olyan látványos megbékélést, amelyet például Helmut Kohl és Francois Mitterand kötött 1984-ben jött létre, amikor szimbolikusan Verdunban rázták egymás kezét, és mondták ki a bűvös "Soha többét". Itt ugyanis a felek nem szűkölködnek konfliktusokban. Hosszú évek meddő vitája után máig nem tisztázott a Japán déli partjainál fekvő Senkaku-, kínai nevükön Diaoyu-szigetek sorsa, amelyeket mindkét hatalom saját országa elidegeníthetetlen részének tart. De vannak új keletű konfliktusok is. Tavaly novemberben egy kínai tengeralattjáró a szovjet hidegháborús tengeri gyakorlatra hajazva, megközelítette Japán déli partjait, tesztelve a rivális hatalom tengeri felderítőinek éberségét. A japán radarok persze bemérték a behatolót, majd rövid diplomáciai dermedtség után megtörtént a kínai bocsánatkérés.

Tizenhétszer

A két ország közötti feszültségekből egyértelműen következik, hogy leginkább a kínai diplomácia az, amely előszeretettel látná romokban heverni a japán önérzetet, és dobálózik a szigetország imperialista múltjával, annak reinkarnálódó jeleit vélve felfedezni minden ártatlan momentumban. Az egyébként objektív munkának teret adó Kínai Szociális Tudományok Akadémiájának egyik tudósa, Gao Heng nagy visszhangot kiváltó tanulmányt adott ki a Tajvan gyarmatosítására irányuló japán törekvésekről, illetve a tajvani hadvezetők e célból Japánban történő kiképzéséről. Hogy a kép tiszta legyen, meg kell említeni, hogy Heng világéletében bigott japángyűlölő volt, ami érthető, hiszen édesanyja 1939-ben egy csatornában hozta világra, ahova a japán támadások elől volt kénytelen menekülni.

A japánellenes hangulattól nem mentesek a tömegek sem. Augusztusban, miután a Pekingben játszó japán futball-válogatott legyőzte a helyiek legjobbjait, a dühös kínai drukkerek japán zászlókat égettek, és összetörtek néhány japán rendszámú diplomataautót.

A kínai bírálókat az sem hatja meg, hogy a japán vezetés 1972 óta tizenhét alkalommal kért bocsánatot Kínától a háborús bűnök miatt. Ez azonban nem bizonyult elegendőnek, és Peking, hatvan évvel az események után, kártérítést követel az áldozatok számára. Ami nem feltétlenül elvetélt ötlet, hiszen az európai gyakorlatból tudjuk, hogy a kártérítés soha nem késő, és még a károsultak unokáinak unokái is jogosan tartanak rá igényt. Akár több alkalommal, sőt életjáradék formájában is.

Azonban Peking szájából szarkasztikusan hangzik a dolog, hiszen a vérmesebb kínai becslések szerint az elveszített 200 ezer ember zöme háborúban, csatatéren esett el. De ez a szám még így is messze eltörpül azon hatvanmillió emberé mellett, akik a ma is működő kínai kommunista rezsim oltárán lelték halálukat. Hasonló állásponton vannak azok a japán elemzők is, akik rámutattak, hogy a kínaiak maguk sem tudják, mennyi áldozatuk van, hiszen az 1937-es nandzsingi események kapcsán, amikor japán katonák megtámadták a várost, egyesek párezer, míg mások több százezer civil áldozatról beszélnek. Szerintük mindez pusztán arra jó, hogy a kommunisták mészárlásait relativizálják a nép előtt.

Van azonban jó példa is. Dél-Korea beérte a bocsánatkéréssel és nem követel mazochista önmarcangolást a japán néptől. Ahogyan a japánok sem döngetik az asztalt Washingtonban a Hirosimában és Nagaszakiban elkövetett nukleáris holokausztért járó kártérítésért.