Jevgenyij Sztanyiszlavov: Moszkva ragaszkodik Ukrajna semlegességéhez

– Nagykövet úr, 10 éve, 2013. november végén kezdődtek a tüntetések Kijev központjában. A kezdetbe békés, a hatalom elleni civil tiltakozásokra hamar rátelepedett az ellenzék, a helyzet gyorsan radikalizálódott, és a történet februárban a Nyugat asszisztálása mellett Viktor Janukovics államfő megbuktatásával végződött. Mondhatjuk azt, hogy az ukrán olvasatban a „Méltóság forradalmaként”, míg az orosz narratívában puccsba torkolló „színes forradalomként” emlegetett események vezettek végül 8 évvel később a jelenleg is dúló háborúhoz, avagy a gyökerekhez még korábbra kell visszanyúlnunk?

– Ez az interjú az ünnepi időszakra esik, ezért mindenek előtt hadd köszöntsem a #Moszkvatér portál olvasóit a karácsony és az újév alkalmával. Mindenkinek jó egészséget, boldogságot és sikereket kívánok. Biztos vagyok benne, hogy az új esztendő az egyéni kiteljesedéshez, a sikerekhez új lehetőségeket hoz. Köszöntöm az ünnepek alkalmából a portál szerzőit, szerkesztőit is, kiemelten Stier Gábort, aki a személyes beszélgetések és a nyilvános interjúk révén is segít több oldalról megmutatni a problémákat, és rávilágítva az aktuális események hátterére, elgondolkodtat bennünket az azokat kiváltó okokról. Úgy gondolom, hogy a portálon megjelenő publikációkat éppen ezért jellemzi a nemzetközi problémák objektív, elfogulatlan megközelítése, a történések kritikus, de őszinte elemzése. Az újságírás eme klasszikus jegyeinek megőrzésére manapság, az információs háború közepette különösen nagy igény van. Ezt a háborút ugyanis nemcsak a hazám, Oroszország, hanem mindazok ellen vívják, akik – legyenek azok országok vagy egyének – a függetlenségre törekednek, védik a szuverenitásukat, a saját érdekeiket és értékeiket. Áttérve a konkrét kérdésre, határozottan kijelenthetem, hogy a tíz éve Kijevben kezdődött, végül államcsínyhez, Ukrajna akkori vezetésének törvénytelen eltávolításához vezető úgynevezett Euromajdan az egyik kulcsfontosságú láncszeme volt annak az eseménysorozatnak, amely kiváltotta azt, ami ma Ukrajnában történik. Ezért is nagyon fontos a jelenlegi helyzet megértéséhez visszatérni a 2014-es eseményekhez. Enélkül ugyanis nehezen érthető, hogy miként alakult ilyen negatívan Ukrajna helyzete. Az Egyesült Államok nem rejtette véka alá azon szándékát, hogy a Szovjetunió összeomlása után azonnal maga alá gyűrje, befolyási övezetévé tegye Ukrajnát, geopolitikai céljait követve elszakítsa Oroszországtól, amellyel az élet szinte minden területén nagyon szoros kapcsolatban állt. A Majdan idején, 2013-2014-ben a belügyekbe való beavatkozás soha nem látott méreteket öltött. Victoria Nuland még 2013 végén, akkor helyettes külügyi államtitkárként azzal büszkélkedett, hogy Washington 5 milliárd dollárt költött Kijevben politikusok befolyásolására, az Egyesült Államok ukrajnai nagykövetével pedig megbeszélték a puccsisták által megalakítandó kormány összetételét. Az amerikaiak által kiválasztott politikusok 2014 februárjában a véres hatalomátvétel kulcsszereplőivé váltak. Ezt a puccsot egy nappal azután szervezték meg, hogy megállapodás született a törvényesen megválasztott elnök, Viktor Janukovics és az ellenzéki vezetők között. A hatalomátvétel során számos alkalommal megsértették az ENSZ Alapokmányának a belügyekbe beavatkozást tiltó elvét. Közvetlenül a puccs után az új hatalom kinyilvánította, hogy abszolút prioritást élvez az oroszajkú ukrajnai állampolgárok jogainak megnyirbálása. A Krím és az ország délkeleti részének az alkotmányellenes puccsba beletörődni nem hajlandó lakosait terroristának nyilvánították, és büntetőakciót indítottak ellenük. Ennek az időszaknak a szörnyűséges eseményeit ma megpróbálják elhallgatni, vagy eltorzítani. Máig nem vizsgálták ki megnyugtatóan a „mesterlövészek ügyét” a Majdanon, az embertelen leszámolást az odesszai Szakszervezetek Házában, valamint a 2014-es mészárlást Mariupolban. Nem is beszélve a donbasszi büntető neonáci zászlóaljak atrocitásairól. Nem is értem, hogyan lehet ezek után a „méltóság forradalmáról” beszélni. Minderre válaszul a Krím-félszigeten és a Donbasszban az ENSZ Alapokmánya 1. cikkének második bekezdésében rögzített népek egyenlőségének és önrendelkezésének elvével teljes összhangban népszavazást tartottak. A nyugati diplomaták és politikusok Ukrajnával kapcsolatban következetesen negligálják ezt a legfontosabb nemzetközi jogi normát, és a történteket teljes egészében a területi integritás megsértésének elfogadhatatlanságára szűkítik. Ugyanakkor ravaszul megfeledkeznek arról, hogy ez a norma kizárólag azokra az államokra vonatkozik, „amelyek tevékenységükben betartják a népek egyenlőségének és önrendelkezésének elvét, az adott területen élő összes népet képviselő kormánnyal bírnak”. Az, hogy a fenti szöveget idézőjelben tüntettük fel, nem véletlen, hiszen az ENSZ-nek a nemzetközi jog alapelveit meghatározó nyilatkozatából származik. Ebből az következik, hogy a területi integritás elve ebben az esetben nem lehet abszolút prioritás, hiszen a Kijevben a hatalmat megragadó nacionalisták nemcsak a Krím és a Donbassz lakosságát nem képviselték, hanem aktívan akadályozták az önrendelkezéshez való joguk érvényesülését is. A jelenlegi ukrajnai eseményekhez emellett az államcsíny után Petro Porosenko, majd Volodimir Zelenszkij elnöksége alatt elfogadott, lényegében rasszista törvények is vezettek, amelyek tiltanak mindent, ami orosz, így az oktatást, a médiát, a kultúrát, megsemmisítik a könyveket és a műemlékeket, betiltják az ukrán ortodox egyházat, és lefoglalják annak a vagyonát. Arról nem is beszélve, hogy ezek a tettek szöges ellentétben állnak Ukrajna alkotmányával, amely rögzíti az állam azon kötelezettségét, hogy tiszteletben tartsa az oroszok és más nemzeti kisebbségek jogait. Emellett Kijev köteles volt teljesíteni a 2015. február 12-én kelt „Intézkedési csomag a minszki megállapodások végrehajtására” című dokumentumban foglalt nemzetközi kötelezettségeit. Tavaly azonban a minszki megállapodások aláírói, Angela Merkel, Francois Hollande és Petro Porosenko nyilvánosan elismerték, hogy a szerződéseket egyáltalán nem akarták végrehajtani, azokkal csupán csak időt akartak nyerni arra, hogy megerősítsék Ukrajna katonai potenciálját, és felpumpálják fegyverekkel Oroszország ellen. Az elmúlt években az Európai Unió és a NATO közvetlenül támogatta a minszki megállapodások szabotálását, és arra késztette a kijevi rezsimet, hogy katonai erővel oldja meg a „Donbassz problémáját”. Ezt az egész eseménysort jól ismerik a portál olvasói. Ezek, ahogy mondani szokták, a felszínen hevernek, és csupán a „jéghegy csúcsát” jelentik, amely mögött a „kollektív Nyugatnak” azon vágya rejtőzik, hogy stratégiai vereséget mérjen Oroszországra, és Oroszországot mint független hatalmat eltüntesse a világ politikai térképéről. Ezért hamis és képmutató a nyugati propagandisták minden olyan kísérlete, amely a jelenlegi válságot pusztán Oroszország és Ukrajna közötti, 2022 februárjában kezdődött kétoldalú konfliktusként kívánja bemutatni.

– Ez a háború valójában a Nyugat és Oroszország, más vélemények szerint még szélesebb kontextusban, a Nyugat és a Kelet között zajlik, amelynek csupán terepe Ukrajna. Ennek az összecsapásnak az előjátéka volt már 2018-ban az ötnapos grúz-orosz háború, de előre jelezte valahol Vlagyimir Putyin 2007-es müncheni beszéde is. Elkerülhetetlen volt ennek a szembenállásnak a kiéleződése?

­- Az Egyesült Államok vezette Nyugat valójában közvetlenül a második világháború után a konfrontáció útjára lépett. Elég csak felidézni azt, hogy a szövetségeseink – Washington és London – már a náci Németország kapitulációja előtt előkészítették a Szovjetunió elleni „Elképzelhetetlen” néven futó hadművelet terveit, 1949-ben pedig az Egyesült Államok már nukleáris csapások terveit dolgozta ki a Szovjetunió ellen. Az ilyen jellegű csapást a Szovjetunió csak annak köszönhetően előzte meg, hogy Moszkva megalkotta nukleáris csapásmérő fegyvereit. Mint egy idő után kiderült, a második világháború után kialakult világrend valójában nem volt elfogadható Amerika számra, mivel nem tette lehetővé, hogy közvetlenül beavatkozzon más hatalmi központok ügyeibe. A hidegháború alatt a helyzet hol kiéleződött, mint a karibi válság idején, míg máskor – így például az „enyhülés” időszakában – sikerült ellenőrzés alatt tartani. A Szovjetunió összeomlásával az erőviszonyok megváltoztak, az Egyesült Államok pedig igyekezett teljes mértékben kihasználni a számukra kínálkozó lehetőséget. Washington azonban túlbecsülte a helyzetben rejlő lehetőséget, és nem volt kész az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásán alapuló, az oszthatatlan biztonságot garantáló partneri együttműködésre. Nem akarom ismételni magam, és részletesen elmesélni, hogy az ígéretek ellenére miként közeledett a NATO katonai infrastruktúrája Oroszország határaihoz. Hadd emlékeztessem Önöket csupán arra, hogy 2021 decemberében Oroszország ajánlatot tett a NATO tagországainak arra, hogy kössenek megállapodást egy az európai biztonságot kölcsönös garantáló rendszerről, ezt a felvetést azonban a Nyugat sajnos arrogánsan elutasítottak. Ha a nyugati országok, élükön az Egyesült Államokkal, akkor hallgatnak Oroszországre, nem kerülünk abba a helyzetbe, amelyben most vagyunk. Ma a nemzetközi katonai-politikai helyzet hidegháború vége óta példátlan eszkalálódásának lehetünk tanúi. Az Egyesült Államok és európai szövetségesei hadgyakorlatok sorát tartják, beleértve a nukleáris fegyverek orosz területen történő alkalmazására vonatkozó forgatókönyvek tesztelését is. Washington nemcsak kiépíti és modernizálja a támadó potenciálját, de a konfrontációt kiterjeszti a világűrbe és az információs térbe is. Új irányt jelent, hogy a nyugati blokk megpróbálja kiterjeszteni a befolyását a keleti féltekére is. Ennek következtében a globális konfliktusok kockázata nem csökken, hanem éppen ellenkezőleg, növekszik.

– Ma már ott tartunk, hogy Moszkva és Washington kapcsolatai a nullához közelítenek, és végképp megingott a stratégiai stabilitás is. Ezt a folyamatot az ezt garantáló egyezmények felmondásával az Egyesült Államok indította el, néhány hete pedig Oroszország hivatalosan is kilépett – ezt megelőzően 2007-ben előbb felfüggesztette, majd 2015-ben leállította aktív részvételét részvételét – az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződésből. A hidegháború végén tárgyalt és megkötött CFE szerződés célja a lehetséges kelet-nyugati konfliktusok enyhítése volt. Mit üzen Moszkva ezzel a lépéssel? Nem tart attól, hogy ez a folyamat újabb globális háborúba torkollhat?

– Az Oroszország CFE-szerződésből való kilépésére vonatkozó, a szerződésben megállapított eljárásrend alapján végrehajtott folyamat 2023. november 7-én lezárult. Így ezen nemzetközi jogi dokumentum, amelynek végrehajtását Moszkva – mint azt ön helyesen megjegyezte – még 2007-ben felfüggesztette, Oroszország számára végleg a történelem részévé vált. A CFE-szerződés megkötésére a hidegháború alkonyán került sor, amikor lehetségesnek tűnt egy új, együttműködésen alapuló globális és európai biztonsági struktúra kialakítása, és erre több kísérletet is tettek. Ebben az időszakban számos jelentős fegyverzetcsökkentési megállapodás született meg, amelyek közül nem mindegyik állta ki az idő próbáját, ám akkoriban mindenképp bizonyos szintű stabilizáló szerepet játszottak. Mindeközben az Egyesült Államok a hidegháborús „győzelmének” tudatában megindította a NATO bővítésének folyamatát, és ennek eredményeként a szövetség országai nyíltan elkezdték megkerülni a szerződés szövetségi rendszerekre vonatkozó korlátozásait. A CFE-szerződés eredeti formájában teljesen eltávolodott a valóságtól, így Oroszország igyekezett azt az új helyzethez igazítani. A vonatkozó megállapodás aláírására 1999-ben került sor, de sohasem lépett hatályba, mert az Egyesült Államok lényegében megtiltotta szövetségesei számára annak ratifikálását. Igyekezett ugyanis megőrizni a számukra kedvezőbb eredeti szerződés passzusait, és lehetőség szerint újabb engedményeket kicsikarni Oroszországtól a posztszovjet államokból történő csapatkivonás tekintetében. Azonban az amerikaiak túlbecsülték Oroszország „befolyásolásának” a képességét, és elszámolták magukat abban a tekintetben is, hogy Moszkva mennyire érdekelt a szerződés fenntartásában. Ami pedig, ahogyan ön fogalmazott, „a globális háború” kilátásait illeti, érdemes megjegyezni, hogy Oroszország soha nem zárkózott el az európai konvencionális fegyverzetre vonatkozó ellenőrző rezsimek működőképességének helyreállításáról szóló párbeszédtől. Azonban ellenfeleink nem az együttműködés elveire, hanem egy oroszellenes blokk logikáját alapul véve építették fel politikájukat. Mi a saját részünkről továbbra is kizárólag Oroszország nemzetbiztonsági érdekeit szem előtt tartva fogunk cselekedni.

– Az esetleges tűzszünetnek és a tárgyalásoknak a médiában az elmúlt hetekben egyre gyakrabban emlegetett közeli lehetősége ellenére nekem úgy tűnik, hogy sem Oroszország, sem Ukrajna, sem pedig a Nyugat nem siet a háború lezárásával. De az is lehet, hogy az ismert amerikai elemzőnek, George Friedmannak van igaza, aki szerint a háborúnak vége, de senki sem tudja, hogyan kell abbahagyni a harcot. Egy háborút tényleg könnyebb elkezdeni, mint befejezni. Ön szerint meddig tarthat még ez a háború, és Moszkva milyen feltételek mellett ülne le tárgyalni a befejezéséről?

– Hogy meddig húzódhat el ez a konfliktus, az elsősorban nem Moszkvától függ már csak azért sem, mert Ukrajna volt az, amelyik olyan rendeletet fogadott el, ami megtilt mindenféle tárgyalást Oroszországgal. Amikor tehát a tárgyalási folyamat lehetséges megindításáról beszélünk, akkor először az ukrán hatóságok vonatkozó határozatát kell hatályon kívül helyezni. Ami a jelenlegi ukrán vezetéssel folytatott tárgyalások lehetőségét illeti, az orosz félnek vannak ilyen jellegű tapasztalatai, és ezeket sajnos aligha lehet pozitívnak nevezni. A különleges katonai művelet kezdeti szakaszában voltak valódi próbálkozások arra, hogy megállapodás jöhessen létre Ukrajna semlegességéről. Akkoriban Erdogan török elnök közreműködésével Ankarában hosszú tárgyalás sorozat zajlott Oroszország és Ukrajna között utóbbi semlegességéről, és a vonatkozó biztonsági garanciákról szóló szerződésről. A szerződést az ukrán fél előzetes jóváhagyása mellett Kijev javaslatai alapján fogalmazták meg. A dokumentum rendelkezései Ukrajna semleges státuszán kívül tartalmazták a biztonsági garanciákra vonatkozó záradékot, a külföldi katonai támaszpontok létesítésének tilalmát, valamint azt, hogy Ukrajnában nem tarthatnak gyakorlatokat külföldi fegyveres erők részvételével. Ezek a garanciák természetesen nem vonatkoztak a Krímre és a Donbasszra. Nehéz tárgyalási folyamat zajlott, és szándékaink komolyságát és a jószándékunkat bizonyítandó felkértek bennünket arra, hogy vonjuk ki csapatainkat Kijev térségéből. Miután ezt megtettük, a kijevi hatóságok véres provokációt rendeztek Bucsa városában, megszakították a tárgyalásokat, és elálltak a megállapodástól. Később kiderült, hogy ez a kijevi rezsim támogatóinak közvetlen utasítása volt, méghozzá személyesen Boris Johnson akkori brit kormányfő által közvetítve. Ezért megismétlem, hogy ennek a konfliktusnak az időtartama elsősorban nem Oroszországtól, hanem a kijevi rezsimtől, és annak támogatóitól függ. Egyelőre egy dolog világos, nincs politikai szándék a fegyverszünetre, a Nyugat ugyanis nem békét akar, hanem Oroszország stratégiai vereségét.

A teljes interjú IDE KATTINTVA, a #Moszkvatér portálon olvasható.