Jönnek a keresztények!

Miközben az identitását kereső Európa egyre inkább az iszlám viszonylatában határozza meg önmagát, aránylag kevés szó esik az Európán kívülről érkező keresztényekről. Pedig az Afrikából, Ázsiából, Latin-Amerikából özönlő bevándorlók lassan az európai kereszténységet is átformálják. Míg valaha Európa küldött misszionáriusokat a harmadik világba, mára a harmadik világ papjai és lelkipásztorai evangelizálják újra az öreg kontinenst. A migráció nyomán pedig Európától idegen keresztény irányzatok is megjelentek, ezek mára a legdinamikusabban fejlődő közösségeket adják.

Fotó: shutterstock.com

„A világ spirituális forrása Afrika lesz” – jósolta meg 1880-ban egy fekete prédikátor, Edward Blyden, aki afrikai rabszolgák karibi leszármazottjaként tért vissza igét hirdetni ősei kontinensére. Noha a jóslat beteljesülése egyelőre még várat magára, az már most látszik, hogy a kereszténység globális demográfiájának súlypontja egyre délebbre tolódik. Míg 1950-ben a keresztényeknek 80 százaléka a „nyugati világban”, vagyis Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában élt, addig mára már lassan a fele a globális délről származik. 2018-ban Afrikában 599 millió, Latin-Amerikában 597 millió keresztény élt, miközben Európának 550 millió lélekkel csak a harmadik hely jutott.

A XIX. és XX. század során az európai keresztény hittérítők Ghánától Kongón és Indián át egészen a Fülöp-szigetekig hirdették az igét. A távolról érkezett fehér papok iskolákat, kórházakat, templomokat alapítottak, és noha állításuk szerint egyedül a vadak lelki üdve lebegett a szemük előtt, a gyakorlatban munkásságuk az imperializmus egyik eszköze volt.

A keresztény misszionáriusok eltávolították az afrikai és ázsiai embereket hagyományaiktól és hitviláguktól, ezzel a kolonialista hatalmak igájába terelve őket. Ahogy Kenya első szabadon választott elnöke, Jomo Kenyatta fogalmazott: „amikor a hittérítők megérkeztek, a mi kezünkben volt a föld, az övékében pedig a Biblia. Aztán megtanítottak minket behunyt szemmel imádkozni, és mire kinyitottuk a szemünket, már az ő kezükben volt a föld, a miénkben pedig a Biblia.”

Noha a gyarmatbirodalmak felbomlása után számos felszabadult ország kitiltotta a nyugati hittérítőket – ettől remélve, hogy a helyi közösségek a saját lábukra állnak –, az evangelizálás továbbra is a nyugati soft power egyik eszköze maradt. A változás szele viszont már a levegőben lógott. A kereszténység nemzetközi trendjeit kutató amerikai Center for the Study of Global Christianity adatai szerint az 1970-es években 240 ezer misszionárius terjesztette az igét világszerte, akiknek száma 2000-re 440 ezerre nőtt.

A hittérítők demográfiája azonban drámai változáson ment át: megindult a „fordított misszió”. A szekularizált Európában a papi hivatás egyre kevésbé vonzó a fiatalok számára, az emberek pedig milliószámra fordulnak el a történelmi egyházaktól. Ezzel szemben a harmadik világ országaiban a kereszténység erősebb, mint valaha, az egyház pedig fontos karrierlehetőséget kínál a tehetséges fiatalok számára. Nem meglepő hát, hogy 2010-re a húsz, legtöbb missziót indító országnak már a fele a globális délről került ki. És ami talán ennél is meglepőbb, hogy Brazília, India, a Fülöp-szigetek, Nigéria és a többi harmadik világbeli ország hittérítői már az egykor őket keresztény hitre térítő Európát is missziós terepnek tekintik.

Noha a munkaerőhiánnyal küzdő tradicionális európai keresztény egyházaknál sem ritka már, hogy a harmadik világból hoznak be munkaerőt gyülekezeteik kiszolgálására, az Európán kívüli keresztény irányzatok európai térnyerése leginkább mégis a migrációnak köszönhető. A XX. század során ugyanis az egykori gyarmatokról a muszlimokkal azonos arányban érkeztek Európába keresztények is. Az első afrikai gyülekezetet egy nigériai tengerész, Daniel Ekarte alapította meg az 1900-as évek elején Liverpoolban, amivel szinte egy időben egy ghánai üzletember, Kwame Brem-Wilson is létrehozta pünkösdi közösségét Londonban.

Mivel az 1970-es évektől Európába tömegével érkező karibi, ázsiai és afrikai keresztények nem érezték magukat otthonosan a fehér európaiak gyülekezeteiben, sorra alakultak a különféle színes egyházi közösségek. Az Európán kívüli gyülekezeteknek általános jellemzőjük, hogy nevükben nemzetközi és keresztény jellegüket hangsúlyozzák. Ennek ellenére a valóságban erősen etnikai határok körül szerveződnek, a fehér betérők aránya pedig ugyanannyira elenyésző, mint az iszlám esetében.

A témát vizsgáló holland szociológus, Gerrie Ter Haar kutatásai szerint ugyanis az afrikai, karibi és ázsiai – többségükben pünkösdi és karizmatikus – keresztény közösségek az európai ízléshez képest túlontúl nagy figyelmet fordítanak a spirituális élményekre, a jó és rossz erők vagy akár a szellemek létére, valamint az olyan, már-már transzcendens jelenségekre, amelyek a migránslét bizonytalanságaitól szenvedő embereknek fontos kapaszkodókat jelentenek.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagy egyházak különböző etnikumú közösségei között is jelentős eltérések lehetnek. Ezért a kulturális és lelki igényeket felismerve a római katolikus, az anglikán és a metodista központok sokszor döntenek úgy, hogy a bevándorló hátterű közösségek számára nem a helyiek közül jelölnek ki, hanem a migránsok anyaországaiból hívnak papokat és lelkipásztorokat, akik a közösség identitásának, nyelvének és otthon megszokott liturgiáinak megfelelően tartják meg a ceremóniákat. A keresztény gyülekezetek ily módon sokszor nemhogy segítenék, de egyenesen hátráltatják a tömegek integrációját. Sőt, egyes keresztény közösségek, mint például az iraki asszírok, az egyiptomi koptok vagy a nigériai anglikánok sokszor európai diaszpóráikon és a nemzetközi egyházi hálózataikon keresztül szervezik a migrációt.

Miközben a mecsetépítéseket a legtöbb európai országban hangos viták övezik, az Európán kívüli keresztény bevándorlók gyülekezeteire kevesen figyelnek. Pedig Németországban ma becslések szerint több mint kétezer afrikai és ázsiai bevándorlók által látogatott templom üzemel, ami nem sokkal marad el a mecsetek számától. Hollandiában, ahol az Európán kívülről érkező bevándorlók 45 százaléka keresztény, az 1980-as évektől ezer migráns hátterű templom alapult, ami duplája a mecsetek számának.

Az európai kereszténység egyre sokszínűbbé válik, és sok helyen már a bevándorlók adják a vallásgyakorlók jelentős részét. Nagy-Britanniában a hagyományos anglikán istentiszteleteket ma már csak feleannyian látogatják, mint az 1960-as években, pesszimista becslések szerint pedig 2030-ra az anglikánok teljesen eltűnnek a szigetországból, és az övékéhez hasonló arányban csökken a katolikusok száma is. Ezzel szemben a pünkösdi, evangélista és egyéb protestáns irányzatok az afrikai és karibi bevándorlóknak köszönhetően virágoznak. Miközben az Európán kívüli keresztény bevándorlók London lakosságának alig több mint tíz százalékát teszik ki, vasárnaponként ők töltik meg a templomok felét.

Párizsról a legtöbb embernek a szaporodó mecsetek jutnak eszébe. Kevesen tudják viszont, hogy a francia főváros egyik legkihasználtabb imahelye a Charisma Église Chrétienne gyárépületből átalakított csarnoka, ahol vasárnaponként hatezer, főképp az Antillákról és Afrikából származó hívő gyűlik össze. Franciaországban, ahol korábban a katolikus egyház tűzzel-vassal irtotta az eretneknek tartott irányzatokat, ma az iszlám mellett az evangéliumi kereszténység a legdinamikusabban növekvő vallás. A Francia Nemzeti Evangéliumi Tanács adatai szerint az 1970-estől a 2010-es évekig hozzávetőleg tíznaponta nyitotta meg kapuját egy újabb evangéliumi imaház Franciaországban, amelyek száma ez idő alatt 769-ről több mint 2100-ra nőtt, az akkor 55 ezres aktív gyülekezet száma pedig mára félmillióra duzzadt.

Noha a legtöbb Európán kívüli gyülekezet a bevándorlókra épít, akadnak olyanok, amelyek a helyi lakosság körében is népszerűekké válnak. Ilyen például a karizmatikus nigériai prédikátor, Sunday Adelaja által 1994-ben Kijevben alapított Isten Nagykövetsége gyülekezete, amelynek saját bevallása szerint százezer ukrán tagja van, a helyi ortodox és katolikus elöljárók legnagyobb bosszúságára.

Ahogy a muszlimok, úgy az Európán kívüli keresztények is magukkal hozzák hitüket, mely a névleges azonosság ellenére nem minden esetben kompatibilis az őshonos európai irányzatokkal. A közös vallási gyökerek ugyanis többnyire elégtelenek a kulturális különbségek áthidalásához.