Kadirov, a lojális csecsen – golyószóróval

Az orosz nemzeti gárda (Roszgvargyija) vezérőrnagyává nevezte ki a közelmúltban Ramzan Kadirovot Vlagyimir Putyin. Az orosz elnökhöz közel állónak tartott csecsen vezető erről az egyik orosz közösségi portálon számolt be. Mint lojalitását nyomatékosan kiemelve eldicsekedett vele, vigyázzállásban hallgatta, ahogy Putyin személyesen olvassa fel neki a kinevezési parancsot. Kadirov az elnök hűséges katonájának nevezte magát, és kifejezte készségét arra, hogy a legnehezebb parancsot is végrehajtsa, méghozzá bármelyik kontinensen. Ez az utolsó megjegyzés azért érdemel figyelmet, mert sokan Ramzan Kadirovot látják amögött, hogy az elmúlt hónapokban több csecsen ellenzékit gyilkoltak meg Európában. A csecsen vezető egyébként még 2009-ben kapott rendőr vezérőrnagyi rangot, és most a belügyminisztérium kötelékéből vette át a 2016-ban a belföldi rendfenntartásra létrehozott, az orosz biztonsági tanács közvetlen alárendeltségébe tartozó, mintegy 340 ezer fős Roszgvargyija.

Az éremnek viszont van egy másik oldala is. A volt belügyi egységeket, valamint különleges és őralakulatokat magába tömörítő nemzeti gárda felállításával a Kreml lényegében megfosztotta Kadirovot a csecsenföldi belügyi magánhadseregétől. Ezeknek az alakulatoknak az összetételében pedig döntő szempont volt a Ramzan Kadirov iránti személyes lojalitás. A Roszgvargyija egységeit ugyanis nem nemzetiségi alapon állították fel, és azok egy másfél évig tartó szervezeti átalakulás eredményeképpen a belügyminisztérium helyi szerveinek fennhatósága alól kikerülve a katonai körzetekbe tagozódtak be. A reform Csecsenföld esetében lehetővé teszi a legütőképesebb egységek civilizált megtisztítását.

A nemzetiségi alapon felállított helyi rendfenntartó erők kötelékében szép számmal szolgálnak ugyanis amnesztiában részesített egykori fegyveres lázadók is. A 90-es évek háborúi után a csecsenföldi erőszakszervezetekben kényszerűen kialakult helyzet további pacifikálása jegyében ezeknek a „harcosoknak” egy része minden bizonnyal tisztes nyugdíj mellett leszerel. Mások a hivatásos katonai karriert választják, amellyel azonban lazul a kötődésük Csecsenföldhöz, hiszen bárhová vezényelhetők lesznek, bűncselekmény elkövetése esetén pedig immár nem számíthatnak arra, hogy a helyi bíróság elnéző lesz velük szemben.

De hogy értsük, ez miért is fontos, azt mutatja Ramzan Ciculajev ügye. A csecsen vezető egykori különleges megbízottját emberrablás miatt tartóztatták le, majd miután az év elején feltételesen szabadlábra helyezték, az idézésekre már csak a „betegségéről” szóló igazolásokat kapják a nyomozó hatóságok. Ramzan Ciculajev pedig éli világát Csecsenföldön, akárcsak Kadirov több merénylettel meggyanúsított egykori tanácsadója, egyébként Ciculajev jó barátja, Saa Turlajev vagy a már feloszlatott Észak nevű egység volt tisztje, Ruszlan Geremejev, akit Borisz Nyemcov ellenzéki orosz politikus meggyilkolásának ügyében szeretnének kihallgatni a hatóságok. A sort még folytathatnánk.

Ramzan Kadirov a mostani kinevezéssel mintegy kétezrednyi emberét vesztette el, a Putyin elnök iránti, többször kinyilatkoztatott feltétlen lojalitás jegyében azonban mindehhez jó képet vág, és támogatja a nemzeti gárdát. Már csak azért is, mert közben mellette is kiáll szükség esetén a Kreml. Így például legutóbb pár hete, amikor a csecsen vezetőt az emberi jogok durva megsértése miatt feleségével és két legidősebb lányával egyetemben kitiltották az Egyesült Államokból. Mint a határozat indoklásában közölték, Ramzan Kadirov már több mint tíz év óta felelős az emberi jogok lábbal tiprásáért, köztük kínzásokért és törvénytelen kivégzésekért. Kadirov maga is alapot ad ezeknek a vádaknak, amikor a közösségi portálokon nyelvkitépéssel fenyegeti meg a kritikusait, lelövéssel a koronavírus miatt elrendelt karantén megsértőit, vagy a melegekkel szemben kel ki. A kitiltásra válaszul egyébként Ramzan Kadirov közzétett egy a világsajtót bejárt golyószórós felvételt, majd nyomatékosan meghívta a szülőfalujába Mike Pompeo amerikai külügyminisztert. Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő közben az oroszellenes amerikai politika folytatásának nevezte a csecsen vezetővel szemben bevezetett szankciót.

Ezekből a példákból is látszik, hogy a 2004-ben egy bombamerényletben életét vesztő apja, Ahmad Kadirov elnöki posztját megöröklő 43 éves Ramzan Kadirov és Moszkva viszonya meglehetősen bonyolult. A csecsen vezető a 90-es évek közepén apjával együtt még a szakadárok oldalán harcolt, most pedig mind otthon, mind pedig külföldön keményen fellép a dzsihadisták és a csecsen függetlenségpártiak ellen. De Ramzan Kadirov emberei járőröznek Damaszkuszban és Aleppóban is, a duma csecsen képviselői pedig az elrabolt orosz tengerészek kiszabadítása ügyében tárgyaltak Líbiában. Közben a csecsen vezető hatékony kijáróként érvényesíti az orosz és nem mellesleg a csecsen érdekeket a muzulmán világban. Az egykor Groznijt szétlövető Moszkva ugyanakkor nemcsak újjáépítette a csecsen fővárost, de gálánsan támogatja is a köztársaságot. Ami pedig a legfontosabb, teljhatalmat adott otthon Ramzan Kadirovnak.

Eddig úgy tűnik, hogy Csecsenföld pacifikálásának ez az útja járható. A 90-es évek két háborúja után egyértelmű a siker. Annak ellenére, hogy az észak-kaukázusi szeparatizmus az Oroszország biztonságát, területi egységét fenyegető egyik legnagyobb veszély. Olyan probléma, amely megoldhatatlan a jogállam helyreállítása nélkül. Ugyanakkor bármiféle jogrend – legyen az akár a saria – fejlődést hoz a régiónak. Mint ahogy hozott is. Ehhez járulnak a komoly támogatások. Meg kell azonban jegyezni, hogy mindez egyelőre nem nagyon szól másról, mint a helyi elitek lojalitásának megvásárlásáról. Ez pedig szinte kizárólag a status quo fenntartását célzó megközelítés, amelyen lassan túl kell lépni. A konszolidáció harmadik fontos bástyája, hogy a rendezést a helyiek kezébe adták. Kívülről erre – a 90-es évekből kiindulva – nincs esély.

Az orosz elnök azonban tanult a történelmi hibákból, és nem félt az amnesztiától, sőt még attól sem, hogy a hegyekből lejött harcosok beálljanak rendőrnek. A mostani kiigazítás ezen nem változtat, hiszen a beavatkozás finom, szinte észrevétlen. Persze, a helyzet stabilizálódása természetes folyamat is. Eleinte sok háború célja a függetlenség kivívása vagy megőrzése. A történelem során azonban több olyan függetlenségi harc is zajlott, amelynek lecsengésével a szeparatista fél megbékélt a birodalmi keretekkel. Elsősorban azért, mert ez felelt meg az érdekeinek. Ne menjünk messze. Petőfiék 1848-as hősies szabadságharca után két évtizeddel az országnak az Osztrák–Magyar Monarchia hozta el a felvirágzást, a polgári fejlődést. Ez az Észak-Kaukázus esetében is működhet, hiszen ezek a népek a szörnyű háborúk, a káosz évei után az Oroszországi Föderációban, ha úgy tetszik, birodalmi keretek között találják meg az újabb fellendülés lehetőségét.

A megoldás kulcsa, hogy a Kaukázust nem kell mindenáron „russzifikálni”. De egy ilyen soknemzetiségű állam jóval inkább stabilizálható akkor is, ha nem a multi-, hanem az interkulturalizmus, a nacionalizmusok szövetségének elvén épül fel. Így a meglévő szembenállás is könnyebben feloldható. Ennek megértéséhez lapozzunk vissza a történelemben. A Kaukázus egyébként bátor és mély kulturális hagyományokkal bíró népei meglehetősen archaikus szociális állapotban kerültek az orosz birodalom kereteibe. Az első csecsen háború után bölcs politikusként, a cár nagy tiszteletben álló foglyaként azonban maga a függetlenségért folyó harcot vezető Samil imám is elismerte az orosz birodalomhoz tartozás előnyeit. Az oktatás vagy az egészségügy terén tapasztalt előrelépést, az új technika érkezését. A fő problémája a módszerekkel, a rájuk erőltetett jogrenddel volt. Ahogy fogalmazott, a kaukázusiakkal meg lehet egyezni, e népek gerincét azonban nem szabad megtörni. Ezt nem értette meg Jermolov tábornok – majd később mások sem –, aki azért ment a Kaukázusba, hogy leigázza az ott élőket. Nem véletlen, hogy ez a háború akkor ért véget, amikor II. Sándor megegyezett a kaukázusiakkal, legalábbis Dagesztán népeivel és a csecsenekkel. Elismerte jogrendjükként a sariát, a helyi önrendelkezést, s nem avatkozott be a vallási életükbe. Cserébe a kaukázusiak fizetőeszközként elfogadták az orosz pénzt és a cár fennhatóságát.