Káosz vagy rend?

A világ talán soha nem volt olyan békés, mint napjainkban. Noha a híradásokban sokat hallani a Szíriában, Jemenben, Ukrajnában és Kongóban zajló harcokról, az országok közötti és országokon belüli fegyveres konfliktusok száma az emberiség történelme során soha nem volt még olyan alacsony, mint ma. A tavaly feljegyzett erőszakos halálesetek 83 százaléka nem háborúkban, hanem a konfliktuszónákon kívül történt. Bizonyos „békés” országok már a háborús zónáknál is veszélyesebbek.

Fotó: MTI/EPA

2007 és 2014 között Mexikóban 164 ezer embert öltek meg, miközben a háborús Irakban és Afganisztánban összesen 103 ezren vesztették életüket. A 2015-ös évben Szíriában a bombázások és tűzharcok ellenére sem volt sokkal nagyobb esélye az erőszakos halálnak, mint Brazíliában vagy Dél-Afrikában. A legveszélyesebb országok kevés kivétellel Afrikában és Latin-Amerikában találhatók. Utóbbi, noha a Föld lakosságának csupán 8 százalékát adja, a gyilkosságok közel negyven százalékáért felelős. Eközben a migránsválság és a nyugati emberek romló biztonságérzete ellenére Európa még mindig a világ legbiztonságosabb kontinense.

De mitől lesz egy ország veszélyes vagy biztonságos? Noha az etnikailag homogén országokban általában kevés a gyilkosság, az etnikai összetétel önmagában nem ad választ a kérdésre. A soknemzetiségű Szingapúr ugyanolyan biztonságos, mint az etnikailag homogén Japán. A multikulturális Anglia a nem multikulturális Marokkóval, az erősen homogén Finnország pedig a soknemzetiségű Szerbiával játszik egy ligában. Nem ad magyarázatot a gazdasági helyzet sem. A létminimum szintjén tengődő palesztin területeken az emberölés esélye ugyanolyan alacsony, mint a gazdag Dél-Koreában.

A felületes elemzések az erőszak fő okaként a fegyverek elérhetőségét, a háborúkból hazatérő harcosokat, a felbomló családokat, a drogkereskedelmet, a szervezett bűnözést, a nagy munkanélküliséget szokták megnevezni. Mindez azonban csak tünet. Noha a fenti tényezők különféle kombinációja valóban jellemzője a magas gyilkossági rátájú országoknak, a fő ok másban keresendő.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a tradicionális, strukturálisan szilárd társadalmak a legbékésebbek. Mikor az 1970-es években Ghána kormánya széthullott, az emberek szó szerint füvet ettek, hogy elkerüljék az éhezést. Noha a feszültség a vagyonos keresztény dél és a szegény muszlim észak között egyre nőtt, a helyi társadalmakba jól beágyazott vezetők és egyházi emberek féken tudták tartani az indulatokat. A példa ma is igaz. Háborúk ide vagy oda, a tradicionális berendezkedésű közel-keleti vagy afrikai társadalmak alapvetően békések és konfliktuskerülők. A stabil társadalmak kivetik magukból és súlyosan megbüntetik a deviáns elemeket. Burkina Fasóban vagy Bahreinben kisebb az emberölések aránya, mint a kiemelkedően biztonságos Luxemburgban vagy Tajvanon.

És ezzel el is érkeztünk a válaszhoz. A világ különböző pontjain lévő veszélyes országok és városok általában egy dologban hasonlítanak: mindegyikben gyors és ellenőrizetlen urbanizáció ment végbe. Amikor emberek tömegei – általában gazdasági, klimatikus okokból vagy másik konfliktus miatt – otthonuk elhagyására kényszerülnek, a hagyományos struktúrák felbomlanak. Ha az állam – ahogy ezt például Kína is teszi – nem képes várostervezéssel, infrastrukturális fejlesztésekkel és munkahelyteremtéssel fogadni a tömeget, a tervezetlen negyedekben hamar párhuzamos társadalmak jöhetnek létre. Ha pedig a rendőrség nem tartja kezében a szálakat, az erőszakos bűnbandák is elszaporodnak.

Jó példa erre a Dél- és Észak-Amerika közti drogfolyosóként számontartott El Salvador, ahol az 1992-es polgárháború nyomán százezrek érkeztek a városok peremvidékén felhúzott bádogvárosokba. Mára a köztereket olyan erőszakos utcai bandák uralják, mint az MS-13 vagy a Barrio 18, a hatóságok pedig sokszor maguk sem tudják, hogy éppen ki ki ellen harcol.

Noha a folyamat elsősorban Latin-Ame­rikában és Afrikában jellemző, kisebb méretekben Európában sem ismeretlen. A világ legbiztonságosabbjának tekintett skandináv jóléti államokban a gyilkosságok száma rövid idő leforgása alatt emelkedett meg a bevándorlók lakta külvárosokban. Londonban, az elmúlt évek során drámaian megnőtt a késes gyilkosságok száma a karibi és ázsiai bandák körében. Fontos ugyanakkor, hogy a romló statisztikák ellenére az erőszakos cselekmények szigorúan bizonyos városrészekre korlátozódnak, a szélesebb társadalmi csoportok biztonsága nem romlik. Így van ez a világ legveszélyesebb országaiban Latin-Amerikában is, ahol a gyilkosságok nyolcvan százaléka az utcák két százalékán történik.

Az erőszak által sújtott latin-amerikai és afrikai országokban a politikai és gazdasági elit legfontosabb célja általában nem a leszakadt néptömegek képviselete, hanem hatalmuk és pozíciójuk megtartása. Ennek érdekében sokszor maguk is informális alkut kötnek a bűnözőkkel, akik aztán az immunitást a politikai ellenfelek megfélemlítésével és a szavazatvásárlások megszervezésével hálálják meg. Ez történik Dél-Amerika legveszélyesebb országában, Venezuelában is. Tudható, hogy a választások előtt ismeretlen bandák rendszeresen bántalmazták a politikai ellenzék képviselőit és aktivistáit. Idén májusban pedig dokumentumok kerültek nyilvánosságra arról, hogy Nicolas Maduro igazságügy-miniszter személyesen érintett a drogkereskedelemben. A zabolátlan erőszak elől pedig már két és fél millió venezuelai menekült külföldre.

A tapasztalat ráadásul azt mutatja, hogy ha az állam szemet huny a gyilkosságok felett, az hamar erőszakspirálhoz vezet, hiszen a gyilkosság a bűnszervezetekhez nem kötődő emberek számára is alternatívát jelenthet a bajos ügyek rendezésére. Mexikóban, ahol napjainkban a gyilkosságok 95 százaléka megoldatlan marad, becslések szerint az emberölések harmada-fele köthető a bűnbandákhoz. A többi egyszerű polgári ügy.

Mi lehet az orvosság az erőszakspirálra? A tapasztalat azt mutatja, hogy a megoldás kulcsa szinte mindig az emberek, pontosabban a középosztály és a fegyveres szervek kezében van. A népakarat ugyanis mindig rendpárti politikát eredményez. Miután New York lakóinak elegük lett az évtizedes erőszakból, 1993-ban a bűnözéssel szemben zéró toleranciát hirdető Rudy Giulianit szavazták meg polgármesternek. Az emberölések száma öt év leforgása alatt hatvan százalékkal csökkent.

Az 1990-es évek elején Kolumbiában százezer emberre évi több mint százhúsz gyilkosság jutott, a drogkartellek három elnökjelöltet és sok száz rendőrt gyilkoltak meg. A külvárosokból a gazdagabb környékekre is begyűrűző bűnözést megelégelve 1994-ben polgárok milliói vonultak az utcára új alkotmányt követelve. Ennek eredményeként olyan politikusok is színre léphettek, akik nem tartoztak a drogkartellek által behálózott régi politikai elithez. 2002-ben Álvaro Uribe nyerte a választásokat, aki a rendőrség hatáskörét kiterjesztve kíméletlenül lépett fel a bűnözés ellen, szigorításokat vezetett be a fegyver- és alkoholfogyasztás terén, valamint megindította a nyomornegyedek rehabilitációját. 2017-re a százezer emberre jutó gyilkosságok száma 24-re csökkent.

Hasonló volt a Fülöp-szigeteki forgatókönyv is. Ferdinand Marcos 1986-ig tartó diktatúrája után a munkanélküliség széles körűvé vált, a népességrobbanás miatt pedig vidékiek milliói áramlottak be a nagyvárosok peremterületeire. A gyökerüket vesztett tömegek körében elterjedt a drogfogyasztás, a közbiztonság megromlott, a gyilkosságok száma az egekbe szökött. 2016-ban ezért a középosztály Rodrigo Dutertét választotta elnöknek, aki korábban polgármesterként Davao városában drákói szigorral vetett véget az erőszakhullámnak. Duterte elnök aztán a rendőrség és a hadsereg támogatásával rögtönítélő drogellenes kivégzőosztagokat alapított, a nagyvárosok rendje pedig egy év alatt helyreállt.

A világ ma nagy kihívások előtt áll. Az elkövetkező években az urbanizáció kilencven százaléka a forráshiánnyal küzdő fejlődő világban zajlik majd le. Emberek tízmilliói áramlanak majd a városokba, a gettók felduzzadnak, az erőszak pedig nőni fog. Ez a tapasztalat szerint két dologhoz vezethet: vagy káoszhoz, vagy a rendpárti kormányok megerősödéséhez.