Karavánok kora

Két metafora a fél évszázados hazai múltra, kettő pedig napjaink akut globalizációs problémáinak értékszempontú értelmezésére vonatkozott. Az első metafora: Herkules, a kígyóölő csecsemő, arra utalt, hogy az 1960-as években az értékszociológia már első hónapjaiban a kommunista Magyarországon milyen mitikus erő­bravúrt: ideológiai tabutörést volt képes végrehajtani, ahogy erre az eszmetörténész Kulin Ferenc újabb tanulmányában rámutatott. A második: csábítás a legvidámabb barakkban, annak szintén Kulin általi leleplezése volt, ahogyan a szovjet blokk országai közül – katasztrofális eladósodásból – nálunk virágzott a nemzeti eszmei tartásból az elvtelen hedonizmusba való átcsábítás, amin csak az alkotó humán értelmiség látott át.

A szélesebb olvasóközönség számára jelen cikkünkben szemelvényezett írás viszont a két további metafora kifejtésével próbálja igazolni alcímünk sugallatát, hogy a migrációs karavánok itteni és tengerentúli megállításának „elkövetésében fővétkes” két államférfi, Trump és Orbán nem „magányos kezdeményező” – amint ezt a balliberális világmédia szeretné elhitetni –, hanem politikai irányuk a két társadalom értékrendszerének kifejeződése.

Vigyázat! Ez nem publicisztikai vélekedés, hanem kutatási eredmény, éspedig egyszerre két összefüggő alapkérdésben: a segélyezés helyetti munkakultúra és a más kultúrák helybeni segítése témájában.

A munkakultúra metaforája, a védőháló vagy függőágy azt vizualizálja, hogy a segélyezési rendszer preferálása helyett a munkaalapú társadalom kiépítése milyen frappáns karikírozással ábrázolhatja az öngondoskodásra való motiváltság gyengülését. A migránskaravánok megállításáé pedig a gyümölcsöstál vagy turmixolt gyümölcslé, a földrészek egyenlőtlen gazdasági fejlődésének XXI. századi kiegyenlítődésére utal, és a megoldást abban látja, hogy a gazdagabb civilizáció az eredeti helyükön maradó kultúráknak nyújtson segítséget.

A Trump-győzelem utáni sokkhatás alatt gyötrődő Obama elnök szavai jól érzékeltetik az amerikai értékrendszerben végbement konzervatív változást és ennek balliberális félreértését. „Néha azt gondolom, talán tíz-húsz évvel korábban érkeztem […] Talán az emberek vissza akarnak térni törzseikhez.” Nos, mintha itt a nyugati balliberális elit évtizedek óta szövögetett messianisztikus narratívája foszlott volna szét, amely szerint „az emberek felszámolnak minden elnyomó struktúrát, amit a heteroszexuális-keresztény-fehér férfiak hoztak létre”.

Az Egyesült Államokban e politikát a Demokrata Párt képviseli. Az első színes bőrű, a politikai spektrum bal széléhez húzó Obama két ciklusra nyúló elnöksége e messianisztikus időket volt hivatott bevezetni. Trump győzelmét „történelmi anomáliának” tekintik, amire a Lakoff nyelvészprofesszor, az amerikai baloldal teoretikus kampánygéniusza által kidolgozott politikai metaforaelmélet próbált magyarázatot adni. Eszerint a politikai élet szereplői és résztvevői metaforákban értelmezik a világot. Például az amerikai konzervatívoké az „erkölcsi erő”, amely keretét adja azon attitűdjeiknek, amelyeket a gondoskodó állam szociális programjai­val szemben alakítanak ki. Így például a munkanélküli-segély, ingyenes ételjegyek osztogatása immorális, mivel az erkölcsi erőből fakadó képességeket ássa alá, mint az öngondoskodást, a szorgalmat vagy az önfegyelmet. Ezzel szemben a liberálisok kulcsmetaforája a „moralitás mint gondoskodás”, amely az együttérzést és a szükséget szenvedők segítését hangsúlyozza. Beleértve e körbe újabban a migránsokat is.

George Lakoff szerint a konzervatívok bátrabban alkalmazzák saját metaforáikat. Phil Gramm republikánus szenátor például egy egyszerű metaforával ásta alá a demokraták által ünnepelt „szociális védőháló” reputációját. Gramm a védőhálóra mint „függőágyra” utalt, amely szerinte megfosztja Amerikát erényeitől: aki a függőágyban hever, vagyis állami segélyben részesül, lusta, nem áll szándékában dolgozni, nincs erkölcsi tartása. A konzervatív érvek és kampányüzenetek erősebben rezonálnak a választók értékeivel, mint az értékkomponenst ritkábban tartalmazó liberális üzenetek. A Lakoff instrukcióit láthatóan megfogadó Obama a kultúrharc frontján ugyan sikereket ért el (például az egyneműek házasságának legalizálása, az egészségügyi védőháló kiterjesztése), ám Trump győzelme véget vetett a Demokrata Párt messianisztikus regnálásának.

Már e rövid vázlat is sejteti a párhuzamot a korábbi magyar munkanélküli-segélyrendszert felváltó munkaalapú társadalom és a szociális „védőháló” Phil Gramm szenátor által „függőággyá” karikírozása között. Ám itt leplezhetjük le Lakoff tévedését is. Az amerikai baloldal problémája voltaképp nem az, hogy nem alkalmazzák értékalapú metaforáikat, hanem az értékszociológia adatai szerint az, hogy a nyugati világban tapasztalt balratolódás nem feltétlenül lesz képes felülkerekedni az eredeti keresztény Nyugat narratíváján.

Az értékek mélystruktúráját feltáró gyermeknevelési adatok szerint ugyanis 1995 és 2011 között az amerikai társadalmat kétirányú mozgás jellemezte a tolerancia (mint elsődleges „gondoskodó szülő” érték) és a kemény munka (mint alapvető „szigorú apa” érték) alkotta kétdimenziós értéktérben. Míg az amerikai társadalom egésze elmozdulást mutatott a kemény munka fontosságának irányában, feltűnő polarizációs trend jelent meg a Demokrata és Republikánus párt támogatóinak körében. Míg a demokraták a tolerancia hangsúlyozása felé mozdultak el, addig a republikánusok körében a toleranciát mint fontos értéket választók aránya határozottan megcsappant (60% alá esett), és a kemény munkát választók aránya 53-ról 76%-ra (!) nőtt. (Lásd az ábrát, ahol világosan látszik, hogy a vizsgált másfél évtized alatt a demokraták [D] kis elmozdulásokkal nagyjából egy és ugyanazon tolerancia-érték térfelén „topogtak”, addig a republikánusok [R] innen szinte „nyílegyenesen” távolodtak a kemény munka-érték irányába.)

A „Trump-anomália” tehát, szemben Lakoff elképzelésével, nem magyarázható kampánykommunikációs melléfogással. Liberális szempontból a probléma inkább az lehet, hogy a túlélést a gonosz erők által uralt világban lehetővé tevő szigorú apa típusú értékek a baloldali történelmi narratíva ívét megtörő vitalitást mutatnak. A felvilágosult Nyugat polgárainak legalábbis egy jelentős része, Obama szavait idézve, talán valóban vissza akar térni „törzseihez”, értsd: meg akarja védeni nemzeti közösségeit, ahelyett hogy feloldódna a balliberális elit által rájuk kényszerített globális neomarxista-posztmodern utópiában.

A migránsbehatolásra először egy szintén (legalább félig) mitikus metafora kínálkozott: a trójai faló, tekintettel arra a már Homérosznál is feltűnő körülményre, hogy a várvédők egyenesen lebontották a kaput körülvevő falrészeket, hogy belülre tudják vontatni végzetük eszközét, amihez látványosan passzolhat a Willkommenskultur társadalmi közérzettel szembeni erőltetése. Ez azonban nem illeszkedett eszmélődésünkhöz, amely a harcos képek helyett a közös problémamegoldás ambíciójával próbál érvelni, ezért adtunk elsőbbséget e békésebb gyümölcs metaforának.

Tévedés ne essék, az értékszociológiai közelítés is valósnak tartja azt a korértelmezést, hogy a földrészek történelmileg kialakult gazdasági különbségeinek a globalizációs egymásra hatás és ennek kommunikációs szupertechnológiája (műholdak) révén épp a XXI. században érik be a kiegyenlítődési dinamikája. Ám az sem kerüli el a figyelmét, hogy ez a dinamika olyan ideológiával került szövetségbe, amely ama valláskritikus történelmi eszmeáramlatok örököse, amelyek pozitívumnak tartják a hagyományos eszme- és intézményrendszerek gyengülését (legalábbis a kereszténység vonatkozásában).

Erős szaktudományos érvet nyújt ide a kultúrák Geert Hofstede-féle „digitális világtérképe”, ahol a „hosszúsági és szélességi körök” az „individualizmus kontra kollektivizmus”, illetve „maszkulin kontra feminin” kultúratípusok dimenziói találhatók. Hofstede már egy bő évtizeddel ezelőtt megállapította, hogy a migráció fő tendenciájában a kollektivista és maszkulin kultúrák felől áramlik az individualistább és femininebb nyugati kultúratípusba. Ez pedig olyan behatolási manővert jelenthet, amelynek eredménye a hanyatló keresztény hit és gyakorlat „lágy” közegében egy azonnali arrogáns helykövetelés, pár generáción belül pedig az uralom átvétele volna.

Ezért éreztük ide alkalmazhatónak a rendszerváltás kormányának oktatási államtitkára, Kálmán Attila által a keresztény felekezetek közötti viszonyra felállított gyümölcsöstál vagy turmixlé metaforát: a katonakultúrák katonakorú férfiainak milliós nagyságrendű és tartós beözönlése az európai és atlanti kultúratípusba – amely fejlődése során már jelentős individualista és feminin értékeket vívott ki magának – nem más, mint világnézeti és magatartási mintáik összeturmixolása egy zavaros gyümölcslévé; ezzel szemben az addig a saját földrészükön maradó kultúrák épségét és szépségét az étvágygerjesztő gyümölcsöstál képe illusztrálja. Tehát inkább oda kell vinni a gazdagabb civilizáció segítségét, ahol a szegénység és háborúság dúl, semmint a bajt a terrorizmus és antiszemitizmus, párhuzamos társadalmak és egyre kevésbé letagadható no-go zónák formájában importálni. Ez lenne bolygónk természettudományi-fizikai megmentésével azonos nagyságrendű társadalmi-humán mega-stratégia.

És itt még a turmixpárti nézetekkel való polemizálás helyett inkább egy baráti ad hominem érvnek adnánk hangot. Miután ugyanis a témában kompetens, menekülttábor- és lepratelep-alapító jezsuita Henri Boulad „honfitársunk” a párbeszéd szempontjából „hatféle iszlámot” különböztet meg, és ezek közül azt a liberális irányzatot tartja a legpozitívabbnak, amelyik kisebbségként áll szemben a politikai-vallási világ­uralomra törő domináns válfajokkal, ez a szakértői áttekintése azt sugallja, hogy a világ felvilágosult liberálisainak az itteni társadalom védekezési reflexeinek gyengítése helyett inkább ott kellene csillapítaniuk a támadókészséget, ahol a nyílt vagy rejtett (de nem kevésbé eltökélt) turmixolási indulat erjed.

A témához immár nemzetközileg érezhető tisztulási szakaszában kapcsolódik Szelényi Iván akadémikusnak szintén tanítványával, Mihályi Péterrel írt tanulmánya, amelyben a szerzők „a nemzetállamok ellenforradalmaként” aposztrofálták a nemzeti szuverenitások hanyatlásának ellenszegülő globalizációkritikát. Nos, a két dolgozat szenior szerzői egymás közötti folyamatos e-mail-háttérvitájukban e legújabb nézetütközésüket a következőképp könyvelték el.

Szelényi: „megtanultuk, hogyan kell egyetértenünk abban, hogy miben nem értünk egyet.” Varga viszont arra emlékeztetett, hogy hiszen már egyetértésre is jutottak abban, hogy ezt az emberiségléptékű transzformációt az ENSZ most hűbelebalázs módjára gondolja áterőszakolhatónak. Majd kompromisszumként kínálta fel: ilyen értelemben a „nemzetállami ellenforradalom” helyett talán beszélhetünk „fontolva haladásról” is. A turmixolt gyümölcslével szembeállított gyümölcsöstál metafora pedig mintha tényleg józanabb stratégiára utalna, mint a migránsköltségvetés megháromszorozását tervező EU-politika, amely a magyar történelmi tudatban Buda vára 1541-es békés elfoglalását idézi fel a muszlim katonakultúra által.

E rövidített szemelvény záró gondolataként arra mutathatunk rá, hogy az itt felvillantott két alapkérdésben közös amerikai és magyar platform szerves egysége képes lehet ellenállni a demokratikus meghatalmazás híján álcázott eszközökkel manőverező globális profit­érdekeknek.

Bodor Tamás a University of Wisconsin Stevens Point tanára, Varga Károly a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professor emeritusa