Spanyolország tizenhét autonóm tartományából csak tizennégy tekinthető valóban spanyolnak. Katalóniában, valamint Baszkföldön helyi nyelveket, Galíciában pedig a portugál egy dialektusát beszélik.

Katalónia Spanyolország egyik leggazdagabb tartománya. Az ország területének 6,5 százalékát kitevő hétmilliós régió egy főre jutó GDP-je Nagy-Britanniáéval és Ausztriáéval vetekszik. A Spanyolországot a tönk szélére sodró gazdasági válság kiélezte a feszültségeket Barcelona és a központi kormányzat között. Katalónia az éves GDP-jének nyolc százalékát fizeti Madridnak, amivel gyakorlatilag nettó befizetőnek számít. Ez azt jelenti, hogy évente minden katalán több mint kétezer eurót ad a szegény tartományoknak. A gazdasági válság kirobbanása óta így az egyébként prosperáló Katalónia nemhogy az ország harmadik legeladósodottabb tartománya lett, de már Madridtól kellett segélyt kérnie. Korábban a katalán politikusok – főképp a Madridban gyakran koalíciós partnerként működő jobbközép Convergencia-unió – óvatosan viszonyultak a függetlenség kérdéséhez. A gazdaság romlása azonban elsöpörte az elmúlt évekre jellemző zérókonfliktus politikáját, Barcelona és Madrid viszonya az elmúlt években végképp elmérgesedett.

2006-ban a katalán pártok elfogadtak egy alaptörvényt, mely hitet tett a katalán nyelv fontossága, a katalán nemzet léte mellett, és a saját költségvetés fontosságát hangsúlyozta. Négy évvel később azonban a spanyol alkotmánybíróság ezt megsemmisítette.

A függetlenségi mozgalomnak Artur Mas, a 2011-ben hivatalba lépő katalán államfő állt az élére. Még ugyanazon év októberében a katalán parlament konzultációt indított Katalónia jövőjéről. A madridi nemzeti parlament azonban leszavazta a próbálkozást. Ironikus módon a javaslat leghangosabb ellenzője a galíciai származású Mariano Rajoy miniszterelnök volt, akinek a nagyapja az 1932-es galíciai autonómia egyik kikiáltója volt.

A legfrissebb felmérések szerint ma a katalán társadalom 51 százaléka támogatná az önálló államot, 30 százalékuk határozatlan, és csak 19 százalék utasítaná azt el. Ez év szeptemberében a lakosság negyede, másfél millió ember követelt függetlenséget Barcelona utcáin. Ugyancsak a hónap közepén a Barcelonától hatvan kilométerre fekvő negyvenezres Vic városa önálló katalán területnek nyilvánította ki magát.

Spanyolország társadalmát politikai ellentét is feszíti: míg Katalóniában a jobbközép pártok az erősek, addig Spanyolország többi részén a baloldalnak áll a zászló.

Arthur Mas bejelentette, hogy a november 25-én, azaz most vasárnap esedékes helyi választások eredményétől függően népszavazást rendeznek, ahol a katalánok maguk dönthetnek sorsukról. A bökkenő az, hogy az 1978-as spanyol alkotmány értelmében erre nincs lehetőség. Az alapokmány szerint a katalánok még nagyobb gazdasági függetlenségről sem dönthetnének. Ha tehát Mas ígéretét betartva mégis kiírja a referendumot, azzal alkotmányt sért, Madridnak pedig meg kell büntetnie őt. Kérdés azonban, hogy a központi kormányzat akarna-e egy ilyen nehéz időszakban mártírt csinálni a katalán elnökből.

A katalánok előtt a skót példa lebeg. A brit tartományt kormányzó Skót Nemzeti Párt bejelentette, hogy 2014-ben népszavazást rendeznek a brit unióból való kiválásról. A válság ugyanis Európa több országában is felerősítette a szeparatista hangokat. A spanyolországihoz hasonló folyamatok figyelhetők meg Belgium leggazdagabb régiójában, Flandriában is, ahol a mind népszerűbb Flamand nacionalista pártok egyre hangosabban emelik fel szavukat a francia nyelvű szocialista déli tartományoktól való leválás érdekében. Olaszországban az északi Padánia lakói érzik egyre nagyobb tehernek a szegény Dél istápolását.

Szembetűnő, hogy a függetlenedni kívánó régiók kivétel nélkül az Európai Unión belül képzelik el jövőjüket. Fejlett gazdaságaiknak köszönhetően mind nettó befizetők lennének, így Brüsszel valószínűleg hamar zöld utat adna nekik. Mivel az érintett régiókat egytől-egyig konzervatív (és így Amerika-barát) kormányok vezetik, a csatlakozást valószínűleg Washington is támogatná. Különösen, hogy Skóciát leszámítva mindegyikük tagja kívánna maradni a NATO-nak. Mivel azonban bármely uniós tagállam vétójoggal rendelkezik, nem kizárt hogy a spanyol, belga, brit és olasz kormányok akadályt gördítenének a szakadárok NATO-csatlakozása elé, ezzel gyakorolva nyomást rájuk.

A szellemet azonban aligha lehet egykönnyen visszakényszeríteni a palackba. Ugyanis minden bajok fő oka, a gazdasági válság várhatóan még hosszú évekig eltart. És ha a hangulat átmenetileg le is nyugszik, az indulatok ismét fellángolhatnak. A katalán, flamand és pandán válság messze túlmutat önmagán. Az egyes országokon belüli Észak–Dél ellentét ugyanis az Európai Unió hasonló feszültségeit modellezi. Azt jelesül, hogy a gazdag északi államok, a hollandoktól a németeken és dánokon át a finnekig egyre kevésbé értik, miért kell nekik fizetniük a görögök és a többi szerintük alacsony munkamorállal rendelkező déli nép adósságait, míg ugyanezek egyre idegesebben látják, hogy az úgynevezett támogatás ürügyén a gazdag északi országok egyre nagyobb gazdasági befolyásra tesznek szert.

Sayfo Omar

A KULTURÁLIS ELLENÁLLÁS DIADALA

A Katalán és Aragón királyság a XII. században alakult meg. Noha a történelem során négyszer (1641-ben, 1873-ban, 1931-ben és 1934-ben) is kikiáltották függetlenségét, teljes önállóságot gyakorlatilag soha nem élvezett, és a környező hatalmak sem ismerték el. A XIX. század nemzeti mozgalmai Katalóniát is elérték. A mozgalmat a régió gyors iparosodása is segítette, mely polgári identitást adott a katalánoknak a többségben mezőgazdaságból élő spanyolokkal szemben. Az 1873-as alkotmány az első spanyol köztársaságot föderatív államnak minősítette, a régiókat pedig önálló államként értelmezte. A katalán regionalizmus azonban az értelmiség és nagytőkés csoport kiszélesedésével tovább erősödött. 1906-ban megalakult a Katalán Szolidaritás nevű konzervatív nacionalista párt, mely önálló katalán állam megteremtését tűzte ki célul a spanyol föderatív államon belül. Katalónia csak a második köztársaság 1931-es megalakulását követően kapott autonómiát. Az öt évvel később kirobbanó polgárháborúban a régió a köztársaságpárti oldalhoz csatlakozott Francisco Franco tábornok nacionalista erőivel szemben. Vesztére.

A tábornok két évvel későbbi győzelmét követően a katalán kormányzat emigrációba vonult. Franco Spanyolország egységesítését és centralizálását tűzte ki célul: a katalán nyelvet és szimbólumokat betiltották. Mivel azonban a tilalom a magánéletre nem terjedt ki, a katalán értelmiség a kulturális ellenállás eszközéhez nyúlt. A katalán nyelv a rendszerellenesség egyik fő jelképe lett. A 60-as évektől az ipar fellendülésével megnőtt az igény a politikai reformra is. 1971-ben megalakult a Katalán Közgyűlés, mely valamennyi politikai és társadalmi csoportot magába foglalt. A rákövetkező évtizedben több helyi párt is megalakult.

Franco tábornok halálával új korszak kezdődött Spanyolországban. Noha az új, 1978-as alkotmány Spanyolország oszthatatlanságát hangsúlyozta, az országot 17, egyenlő jogokkal rendelkező autonóm közösségre osztotta. A baszkokat, katalánokat és galíciaiakat pedig önálló nemzetiségként ismerte el. A politikai decentralizációval párhuzamosan az oktatás is helyi irányítás alá került. A helyi oktatásban a katalán nyelv elsődleges szerepet kapott.

A katalán alkotmányt 1978-ban fogadta el a spanyol képviselőház. Ebben a régió széles körű önkormányzati jogot kapott, mely saját elnök, törvényhozó szerv és kormányzat megválasztását tette lehetővé.

A katalán szeparatista törekvések adu ászát – az erős helyi gazdaság mellett – a saját nyelv jelenti. Az iskolai oktatás és a helyi televízió és rádióműsorok is katalánul szólnak az emberekhez, minek köszönhetően mára a lakosság közel száz százaléka anyanyelvként beszéli a katalán nyelvet, és vallja magát katalánnak.