A világ most is szemforgató módon viselkedik. Készül a második világháború befejezésének 60. évfordulójára, a budapesti földalatti szerelvényeken idétlen rajzkiállítás állatokként ábrázolt emberekkel emlékezik meg az auschwitzi haláltábor felszabadításáról. Mindeközben egy szó nem esik a fentebb említett, éppen 65 évvel ezelőtti borzalmas eseményről, márpedig ez előre jelezte, hogy mi várható a rákövetkező öt évben. A közelgő évfordulón majdan diadalmasan emlékező győztesek jobban teszik, ha hangzatos beszédek és a legyőzöttek ócsárlása helyett inkább maguk is szemlesütve kérik az Úr bocsánatát bűneikért.

1939. augusztus 23-án éjjel a két fenevad – Hitler és Sztálin – nevében Molotov és Ribbentrop Moszkvában megnemtámadási egyezményt írt alá. Ez akár magánügyük is lehetett volna, csakhogy itt egy harmadik állam elpusztítására, Lengyelország közös akarattal történő felosztására szövetkeztek. Ennek értelmében szeptember 1-jén a német, 17-én a szovjet csapatok lépték át a közrefogott ország határait. A köztudatban úgy él, hogy a második világháború megindítása az előbbi időponthoz köthető, holott annak kirobbantása a két fél közös elhatározásán múlott.

Mivel a lengyel kormány Németországot tekintette elsődleges ellenségének, nem hirdetett hadiállapotot a Szovjetunióval, és ellenállás nélküli megadásra szólította fel saját katonáit, aminek következtében rájuk nem voltak érvényesek a hadifoglyokat megillető jogok. Számukat a szovjet források több mint 250 ezerre tették, közülük tízezernek volt rendfokozata. A közlegényekkel nem sokat törődtek a fogva tartók, a Belügyi Népbiztosságot, az NKVD-t a felettesek és az értelmiségiek érdekelték, akiket három nagy fogolytáborba (Kozelszk, Osztaskov és Sztarobelszk) szállítottak.

A gyanútlan foglyok még 1940 márciusában is abban reménykedtek, hogy átadják őket a szövetséges hatalmaknak, pedig az NKVD és a Gestapo Krakkóban és Zakopanéban éppen ekkortájt egyeztette a lengyel ellenállás megtörésére vonatkozó lépéseit – ekkor már javában zajlott a világháború -, majd röviddel később a három tábor lakóit, köztük a tisztikar 97 százalékát tarkón lőtték. A mintegy 15 ezer személyből csupán 449 maradt életben. A történtek évtizedekig tartó elkenését jelzi, hogy a két utóbbi tábor lakóit még 1990-ben is eltűntként tartották nyilván, holott őket is Katynban lőtték tömegsírba.

A két önkényuralmi rendszer megnemtámadási szerződését 1941. június 22-én Hitler rúgta fel, mikor megtámadta addigi cinkosát és szövetségesét, a Szovjetuniót. Fordult a kocka, ekkor a lengyel hadsereg felállításáról szóló szerződést írták alá Szovjetunióban. Csak ekkor került szóba a három fogolytáborban volt tisztek sorsa, akikre számítani szerettek volna az új hatalmasságok. Csakhogy róluk senki nem tudott biztosat, ezért hollétükről különféle magyarázatok kaptak szárnyra. Egyes vélekedések szerint Észak-Szibériába kerültek, mások úgy tudták, hogy elsüllyedt több őket szállító hajó, a szovjet hatóságok pedig határozottan állították, hogy az összes lengyel fogoly kiszabadult. Sztálin hol azt hazudta, hogy megszöktek, hol azt, hogy a németek kezébe kerültek…

Egyetlen dologra azonban nem számított… Stanislaw Swianiewicz professzornak, az egyik túlélőnek 1942-ben sikerült Nyugatra jutnia, ahol a szemtanú hitelességével feltárta a történteket. Beszámolóját megerősítették a Katyn körzetét elfoglaló németek, akik a helybéliek elmondása alapján kiásták egy lengyel egyenruhás katona maradványait. Ennek nyomán 1943. április első napjaiban megkezdődött a tömegsírok szakszerű feltárása. Az eltemetések időpontjának meghatározását segítette a föléjük telepített fenyőerdő hároméves kora, valamint a tetemeken legkorábban három év után jelentkező elváltozások. A németek lengyel közéleti személyiségeket vittek a helyszínre, akik kétséget kizáróan megállapították, hogy az addig hasztalan keresett tízezer személyről van szó.

Miközben a berlini rádió hírei bejárták a világot, Moszkva sem tétlenkedett. Azt állította, hogy a németek 1941-es támadása idején fogságba került lengyelekről van szó. Nem zavarta őket, hogy ennek tökéletesen ellentmondott a már említett fenyőerdő kora és a boncolási jegyzőkönyvek megállapítása. Mivel a németek biztosak voltak dolgukban, a Nemzetközi Vöröskeresztet kérték fel a katyni vérengzés kivizsgálására, csakhogy az a Szovjetunió tiltakozására való hivatkozással, hogy a lengyelek azonos tartalmú beadványa együttműködésüket sejteti a németekkel, elutasította a kérést. Ekkor a Lengyel Vöröskereszt maga kezdett a feltáráshoz, a németek pedig több országból hívtak meg törvényszéki orvos szakértőket, köztük Orsós professzort Magyarországról.

A csoport csaknem ezer tetem azonosítását végezte el – ez a szám a későbbiekben még háromezerrel bővült -, és annak ellenére, hogy nem ismerte a 449 életben maradt személy 1940 áprilisára vonatkozó vallomását, maga is 1940 tavaszára tette a holttestek elföldelését.

1943 decemberében Katynt ismét elfoglalták a szovjetek, és néhány héttel később hírverésük már azt harsogta, hogy a 11 ezer lengyel fogoly kivégzését a német Ahrens főhadnagy parancsnoksága alatt az 537. számú egység hajtotta végre. Az állítás soha senki által nem látott tanúkkal igazoltatta a hírt, a Katynba hívott brit és amerikai újságírókat pedig félrevezették. Egyikük, Kathleen Harriman, az amerikai nagykövet lánya, csak 1952-ben ismerte be, hogy a szovjetek tollba mondott változatát jelentette meg saját tapasztalataként és neve alatt.

Hogy az Egyesült Államok tisztában volt a valósággal, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szovjetek által a németek nyakába varrni kívánt katyni mészárlást a nürnbergi ítéletben meg sem említették, magyarán Németországot felmentették a vád alól. Ennek talán az is oka lehetett, hogy a tárgyalásra önként jelentkező német Ahrens bebizonyította, hogy 1941 nyarán nem is volt az elkövetéssel vádolt 537. számú egység parancsnoka. Ennek ellenére a katyni temető lengyel és orosz nyelvű sírfelirata még hosszú évtizedekig a német fasiszták áldozataiként említette az elhunytakat.

Churchill és Roosevelt alamuszisága az erkölcsi bűnrészesség kérdését is felveti, hiszen kormányaik évekig serénykedtek az igazság eltussolásán. Washingtonban csak 1952 decemberében hoztak döntést a Szovjetunió felelősségéről, amikor felsejlett a javában dúló koreai háborúban fogságba esett amerikai katonák katyni társaikhoz hasonló végzete.

A szovjet befolyási övezetbe tartozó Lengyelországban az 1990-ig tartó kommunista időszakban szó nem lehetett a nagy testvér megbélyegzéséről. Az egyetlen kísérlet 1981. július 31-én Varsó Powozki kerületének temetőjében történt, ahol gránitkeresztet és két kőoszlopot emeltek az áldozatok emlékére. Az önkényuralmi szervek azonban nem nézték jó szemmel a történteket és még aznap éjjel eltávolították az emlékművet.

A lengyelek nemes lelkületére vall, hogy más néppel ellentétben nem követelnek anyagi kártérítést, mert – mint mondják – a kiömlött vért pénzzel nem lehet megváltani. Lapunk megkeresésére a Lengyel Köztársaság Nagykövetségén a következő tájékoztatást kaptuk:

– Sohasem kellett tudatosítani a lengyel emberekben a valóságot, hiszen a hivatalos tiltás és ellenhíresztelés ellenére kezdettől fogva tudták és néhányan hangoztatták is. 1990-ben, Mihail Gorbacsov ismerte el elsőként, hogy a katyni mészárlásért a felelősség a Szovjetuniót terheli, majd utódja, Borisz Jelcin jelképesen átadta Lech Walesa elnöknek az első ügyiratot. A bűncselekmények megismerése érdekében azóta sem történt előrelépés. Az orosz ügyészség legutóbb azzal dobta vissza a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete vizsgálati anyagokra vonatkozó kérelmét, hogy ezek köztörvényes bűncselekmények voltak, és mint ilyenek, elévültek – írták a Demokratának küldött válaszukban.

A mondvacsinált orosz magyarázat azért is komolytalan, mert mint láttuk, az ügyet maguk vitték háborús bűnként a nürnbergi ítélőszék elé. Ha 1945-ben ez volt a véleményük a feltételezett német gyilkosokról, akkor saját – bizonyított – gaztettüket is hasonlónak kéne tekinteniük.

Legmagasabb állami szinten a lengyel parlament egyperces néma felállással emlékezett meg halottairól, ám a szejm idén március 22-én elfogadott határozata jelzi, hogy a katyni sírfelirat évekkel ezelőtt történt kicserélése ellenére maradt még megválaszolatlan kérdés.

A határozat emlékeztet Sztálin és a legfelsőbb szovjet vezetés által legyilkoltatott lengyel elit 22 ezer tagjára. Sajnálatát fejezi ki, hogy mindmáig létező politikai törekvés a történtek súlyának kisebbítése, amely beárnyékolja a Lengyel Köztársaság és az Orosz Föderáció jószomszédi viszonyát. Elvárja az orosz néptől és az Orosz Föderáció vezetőitől, hogy „…egyszer s mindenkorra nyilvánítsák népirtásnak a lengyel hadifoglyok ellen elkövetett gyilkosságokat, abban az értelemben, ahogy a nürnbergi perben meghatározták…”. Elvárja továbbá a bűntény minden körülményének kivizsgálását, dokumentumainak átadását, összes elkövetőjének nyilvánosságra hozatalát. Sajnálatát fejezi ki, amiért az Orosz Föderáció ügyészsége megszüntette a nyomozást a katyni bűntény ügyében.

Kijelenti, hogy „…A nemzetközi közösséghez fordulunk tehát, hogy méltóképp tiszteljék meg Katyn áldozatainak emlékét. A katyni népirtást nem lehet úgy kezelni, mintha csak egy volna a számos háborús »tragédia« közül. Egyedülállóságát az igazságosság és az emberek közti szolidaritás alapvető elveinek nevében ki kell hangsúlyozni éppen azért, hogy a jövőben senki ne vetemedhessen ilyen gyalázatos és bestiális bűncselekmény elkövetésére.” Úgy legyen!