Amikor augusztus 8-án az orosz hadsereg hadmozdulatokba kezdett Grúzia területén, Európa hirtelen fölkapta a fejét. A tömegtájékoztatás, amelynek a modern konfliktusokban legalább akkora, ha nem nagyobb szerepe van, mint a fegyvereknek, jellemzően orosz agresszióként, a Szovjetunió feltámasztására irányuló kísérletként láttatta az eseményeket, az európai politikusok jelentős hányada pedig kemény hangvételű nyilatkozatokban állt ki Grúziáért, hitet téve az amerikai orientáció mellett, kiélezve ezzel az egyébként is feszült orosz–nyugati viszonyt.

A leegyszerűsítő képlet, mely szerint Oroszország agresszor, Grúzia pedig áldozat, könnyűvé teheti az igazodást, ám a valóság sokkal összetettebb ennél. A majdnem 70 ezer négyzetkilométernyi, négy és félmilliós lélekszámú Grúzia a Kaukázus egyik legfontosabb és igen viharos történelmű országaként mindig is orosz érdekterület volt, főként azóta, mióta Grúzia a török veszedelem ellenében 1801-ben orosz védőhatóság alá helyezte magát. Nem véletlen, hogy Moszkva a Szovjetunió széthullása idején mindent megtett a kis állam önállósága ellen. A Zviad Gamszahurdia vezette függetlenségi mozgalom azonban győzni tudott, miután a grúzok elsöprő többsége 1990-ben népszavazáson döntött a teljes önállóságról.

A fegyveres konfliktus valójában ekkor kezdődött, hiszen az orosz hadsereg 1991 végén bevonult, avagy inkább visszatért Tbiliszibe, a grúz fővárosba, s többéves háborúskodás után, melynek során az elnökké választott Gamszahurdia is életét vesztette, Eduard Sevardnadze került Grúzia élére, Moszkva bizalmát élvezve, ám ennek ellenére nacionalistának minősíthető politikával.

A Szovjetunió utolsó külügyminisztere által irányított rendszer meglehetősen korlátozottan engedett teret a szabadságjogoknak, gazdasági teljesítménye pedig nem volt képes ezt ellensúlyozni, így 2003-ban a Miheil Szaakasvili vezette Nemzeti Mozgalom és Zurab Zsvania Egyesült Demokraták nevű pártja győzött a választáson, ám Sevardnadze nem ismerte el vereségét. Ekkor kezdődött az úgynevezett „rózsás forradalom”, pontosan ugyanolyan mintára, mint az ukrajnai „narancsos forradalom” vagy a Milosevics távozását eredményező belgrádi események.

Fontos elem e tömegmegmozdulások egyforma forgatókönyve. Szaakasvili fiatal politikus, 1967-ben született. Ő már nem a szovjet szellemiségben szocializálódott, hanem amerikai egyetemeken tanult, ügyvédi praxist is folytatott Washingtonban. Később belevetette magát hazája politikai életébe. 2002-ben egy ideig Sevardnadze igazságügy-minisztere is volt. Politikai helyiértékét nehéz lenne pontosan meghatározni. Kicsit nacionalista, kicsit populista, kicsit neokon, ugyanakkor autokrata vonásai is vannak. És feltétlenül Amerika-barát, akinek kormányában izraeliek is részt vesznek. Történelmi távlatban mindenesetre úgy tűnhet, hogy Grúzia folyamatosan az orosz óriás fenyegető árnyékában kénytelen létezni. Ez kétségtelenül így is van. Ám a konfliktus ennél sokkal összetettebb, a politikai törésvonalak számosak.

Puskaporos hegység

A kaukázusi térség etnikailag rendkívül sokszínű. Különböző népek, kultúrák, vallások élnek viszonylag kis területen egymás mellett, időnként egymás ellenében. Közéjük tartoznak az oszétok és az abházok, akiknek kulcsszerepük van a jelenlegi konfliktusban. Az oszétok iráni eredetű és nyelvű népcsoport, közelebbről a szarmata alánok leszármazottai, vagyis etnikailag távol állnak a nyelvükben is kaukázusi grúzoktól. A cirill mellett latin ábécét is használnak, többségük ortodox keresztény, de jelentős a főként szunnita muzulmánok számaránya is. Figyelemre méltó, hogy oroszul jaszoknak hívják az oszéteket – bizonyíthatóan oszétszármazékok a Magyarországra a XIII. században betelepült jászok, vagyis voltaképpen szegről-végről rokonnépről van szó.

Az oszétok lélekszáma körülbelül hétszázezer fő, vagyis – léthelyzetük összehasonlítása okán érdemes megjegyezni – nagyjából annyian vannak, mint a székelyek. Közülük körülbelül ötszázezren élnek az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétia-Alánia Köztársaságban, közel hetvenezren a Grúziához tartozó Dél-Oszétiában, mintegy negyvenezren Grúzia más területein, s Törökországban is jelentős nemzeti kisebbséget alkotnak. A történeti források már az első századtól említik alán őseiket. 200 táján erős királyságuk volt a Don és a Volga között. A hunok fölemelkedésekor azonban szétszóródtak, ekkor kerültek a Kaukázusba, s innentől beszélhetünk a mai oszét népről, vagyis igen régi kultúra ez.

Észak-Oszétia 1774 óta Oroszország szerves része, Dél-Oszétia viszont akkor került orosz befolyás alá, amikor 1801-ben Grúzia orosz védelem alá helyezte önmagát. Az egyazon nép lakta két terület a szovjet időkben is külön közigazgatás alatt működött. A grúziai konfliktus szempontjából Dél-Oszétia a fontos. A nagyjából Zala megyényi terület, melynek oszét neve Husszar Iriszton, 1991-ben, a Szovjetunió szétesésekor kinyilvánította függetlenségét. Ám, ahogy Moszkva kíméletlenül lépett föl a grúzok hasonló törekvései ellen, akként Tbiliszi sem nézte jó szemmel Dél-Oszétia önállóságát. Fegyveres harcok robbantak ki, melyeknek sok ezer halálos áldozata volt, s a dél-oszét területről több százezer grúz volt kénytelen elmenekülni. Ebben az időben egyébként a dél-oszétok az ingusokkal is harcokat vívtak. 1992 óta orosz békefenntartók állomásoznak a térségben, kiknek persze nyilvánvalóan az orosz befolyás megőrzése is kimondatlan kötelességük. Érdekes módon Dél-Oszétia többször is kinyilvánította, hogy szeretne csatlakozni Oroszországhoz, egyesülve Észak-Oszétiával, de a moszkvai vezetés rendre elutasította a javaslatot. Vagyis tulajdonképpen hozzájárult a konfliktus fenntartásához. Két évvel ezelőtt népszavazást rendeztek a szakadárnak tekintett grúziai tartományban a függetlenségről, s a dél-oszétok többsége az önállóságot támogatta.

A kép nem teljes az abházok nélkül. Az észak-kaukázusi eredetű és nyelvű, mintegy negyedmilliós lélekszámú nép körülbelül 8600 négyzetkilométernyi területen él, közjogilag Grúzia területén. Az abházok származásukat, kultúrájukat tekintve viszonylag közel állnak a grúzokhoz, mégis önállóságra törekednek. Ennek van némi történeti alapja, a VII. században ugyanis önálló királyságban éltek. Később azonban a térségen átsöprő hatalmak uralkodtak rajtuk. A X. században grúz, a XVI. században török, a XIX. században orosz fennhatóság alá kerültek. A török uralom idején vették föl az abházok a muzulmán vallást. A szovjet időkben Abházia a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaságon belül autonóm státust kapott.

Hogy ez mennyire érvényesült a gyakorlatban, más kérdés – mindenesetre jogilag rögzítették. A Szovjetunió széthullásakor az abház székváros, Szuhumi parlamentje önállósági nyilatkozatot adott ki, majd hatályosnak nyilvánították az 1925-ös szovjet alkotmányt, mely Grúzia egyenrangú részének tekintette a területet. Válaszul a Grúz Nemzeti Gárda háborút indított a szakadárok ellen, sikertelenül igyekezve visszaszerezni a grúz fennhatóságot. 1994 óta itt is orosz békefenntartók állomásoznak, s de facto Abházia is független, noha a világ egyetlen állama sem ismerte el önállóságukat, miként a dél-oszétokét sem. A szakadár törekvések tekintetében nem érdektelen, hogy Abházia fontos fekete-tengeri kikötőkkel rendelkezik, így a kicsiny terület a térségbeli politikai uralom szempontjából igen értékes.

E helyzetben indított augusztus 7-én váratlan támadást a grúz hadsereg Dél-Oszétia ellen. A grúzok ostrom alá vették a fővárost, Chinvalit, s ha hinni lehet a meglehetősen szórványosan csordogáló híreknek, bizony jelentős lélekszámú polgári áldozattal járt a hirtelen akció. Az orosz beavatkozásra ezután egy nappal került sor, arra hivatkozva, hogy békefenntartóikat és számos állampolgárukat (a dél-oszétok közel hetven százaléka orosz állampolgár) támadás érte.

Konfliktusháló

Látható, hogy igen sokirányú, bonyolult és történelmi mélységekben gyökerező konfliktusrendszer teszi békétlenné a Kaukázus térségét. Megkíséreljük röviden összefoglalni, hogy érthető legyen. Oroszország kezdettől rossz szemmel nézte Grúzia függetlenségét, mivel a kaukázusi országot kimondva-kimondatlanul érdekszférája részének tekinti. Grúzián belüli alávetett helyzetük miatt a dél-oszétok és az abházok ugyancsak ellenezték Grúzia függetlenségét, s logikusan Oroszországban kerestek támogatót önállósági törekvéseikhez.

Oroszország sokáig érezhetően egységes egészként kezelte egész Grúziát, így a kis népek valójában nem kaptak érdemi segítséget, ám Moszkva múlt szerdán változtatott ezen az álláspontján, s elismerte függetlenségüket. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy helyzetük hasonló a koszovói albánokéhoz, Grúzia ugyanolyan keményen lép fel ellenük, mint Szerbia az albánok ellen, s mivel Koszovó elismerése heves orosz tiltakozás ellenére történt meg, ez egyfajta visszavágásként is értelmezhető. A döntés ugyanakkor meglepő annak tudatában, hogy ez precedensként szolgálhat számos, Oroszország területén élő nemzeti közösség számára, s így újabb konfliktusok forrása lehet. Grúzia az 1990-es évek eleje óta erővel igyekezett visszaszerezni de facto elvesztett főhatóságát a szakadár tartományokban, ám belső feszültségek, időnként polgárháborús helyzetek szűkítették Tbiliszi mozgásterét.

Eduard Sevardnadze véres puccsal került hatalomra Zviad Gamszahurdia után, s 2003-ban Szaakasvili uralomra jutása sem nélkülözte az államcsíny jegyeit, amennyiben külső erők támogatását is élvezhette. Rendszere pedig további elégedetlenséget eredményezett. Négyéves uralma során népjóléti szempontból a grúz társadalom maroknyi gazdagra és milliónyi elnyomorodottra bomlott. Mindez újbóli tüntetésekhez vezetett. Tavaly november végén sorozatos tömegtüntetések zajlottak Tbiliszi utcáin, Szaakasvili rendőrsége azonban brutálisan szétverte a demonstrációkat, gázt, vízágyúkat, gumibotokat is bevetve.

Szaakasvili azonban a helyén maradt, nem úgy, mint elődje, Sevardnadze. Maradhatott, hiszen közismertek kiváló amerikai kapcsolatai. Uralma idején Grúzia látványos atlantista, nyugati orientációba kezdett, amiben nagy szerepe van amerikai és izraeli tanácsadóinak, minisztereinek. Ez azonban jelentős kockázattal is jár, ismerve a térség sokszoros konfliktusrendszerét. Annál inkább, hiszen Oroszország Vlagyimir Putyin vezetésével magához tért a Jelcin-érára jellemző bódultságból. Az oligarchák által megszerzett orosz vagyon jelentős része ismét állami befolyás alá került, s az egykori KGB-tisztből lett orosz elnök, majd legújabban miniszterelnök nem rejtette véka alá, hogy hazája vissza akarja szerezni hagyományos befolyását a térségben.

Harc az energiahordozókért

Ennek pedig létfontosságú oka, hogy amennyiben Grúziát sikerül bekapcsolni az euroatlanti politikába, az azeri olaj rajta keresztül eljuthat a Fekete-tengerhez, onnan pedig szabad az út a Földközi-tengeren át Európa felé. Ráadásul a Nyugat-barát Grúzia akár Kína számára is folyosó lehet nyugatra, márpedig ez élesen ellentétes az orosz érdekekkel. Ez az oka annak, hogy a Nyugat – elsősorban amerikai kezdeményezésre – hosszú évek óta igyekszik elszigetelni Oroszországot, s hozzá lojális politikusokat támogatni a térségben. Ezért segítik Szaakasvilit, ezért segítették hatalomra puccsal Pakisztánban Pervez Musarraf tábornokot, aki túlkapásai miatt múlt héten lemondásra kényszerült. Ezért elnéző az emberi jogokra máskülönben oly érzékeny Nyugat a türkmén, azeri, kazah közállapotok iránt. A közép-ázsiai térség és elsősorban Grúzia a Nyugat kulcsa az olajhoz. Egyfajta modern selyemút van születőben (ekként is nevezik az elemzők), mely kikerüli Oroszországot. Ez testesülne meg a tervezett Nabucco gázvezetékben. (E nagyhatalmi játszma egyik lépése volt egyébiránt Koszovó elszakítása a hagyományosan oroszbarát Szerbiától, s ugyanezért siettették nyugaton Románia és Bulgária európai uniós csatlakozását.)

Oroszország célja ezzel szemben KözépÁzsia elvágása a nyugati szállítási útvonalaktól, s annak orosz ellenőrzés alá helyezése. Ezáltal a Nyugat energiaellátása Moszkvától függhet. Ez volna a Déli Áramlat vezeték. Mindkét vezeték a térségből táplálkozna azonban, így hát egyre dühödtebben dúl a harc a befolyásért.

Érdekes probléma volna kitérni Irán térségbeli szerepére, mely ugyancsak fejfájást okoz a Nyugatnak. A perzsák évek óta következetesen építik regionális középhatalmi státuszukat Ahmadinedzsád elnök vezetésével, aki harcos típus, folyamatosan konfrontálódik az Egyesült Államokkal és főleg Izraellel. Az amerikai „héják” szívük szerint katonai úton számolnának le rendszerével, ám a tervet egyelőre jegelték. Most tehát Irán fölemelkedőben van, s ez hamarosan meghatározó lehet a Közép-Keleten.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy jelenleg az Amerika-barát Grúzia is Oroszországtól kapja a gázt, a most már háborúvá fajult feszültségek miatt igencsak emelt áron. Így hát Moszkvának nem érdeke, hogy tönkremenjen, fizetőképtelenné váljon az ország. Vagyis a konfliktus kirobbanása nem állt Oroszország érdekében, már csak azért sem, mert a nyugati politikának kapóra jött az agresszorstátusz hangoztatása. Ám az sem állítható, hogy Szaakasvili nyugati bátorításra támadta volna meg Dél-Oszétiát. A fegyveres konfliktus éppenséggel nem érdeke a Nyugatnak sem, annak ellenére sem, hogy a Fekete-tengeren augusztus 21-én „rutinjellegű” NATO-hadgyakorlat kezdődött amerikai, német, lengyel és spanyol hajók részvételével. Igaz, annyi haszna volt a konfliktusból Amerikának, hogy Varsó korábbi berzenkedését sikerült legyűrni, s immár szabad az út a lengyelországi rakétatelepítések előtt.

A grúz elnök viszont könnyen belebukhat a kalandba, melytől saját bevallásuk szerint is óvták amerikai és izraeli tanácsadói, miniszterei. Szaakasvili valószínűleg ezzel az akcióval akart kitörni kissé szorult belpolitikai helyzetéből, ám tizenkilencre lapot húzott, és most vesztésre áll. Az oroszok, bár határozottan avatkoztak be, meglehetős önmérsékletet tanúsítottak. Nyugati pártfogói, amerikai barátai szóbeli támogatáson kívül egyébbel nem segítették Szaakasvilit, aki így elszigetelődött. Könnyen lehet, hogy visszafelé sül el a fegyver, s távozni kényszerül. Akkor pedig főhet a nyugati politikusok feje. Szaakasvili a törékeny egyensúlyt rúgta fel könnyelmű akciójával.

Érzi ezt a grúz elnök is, kétségbeesett nyilatkozatai – melyekkel igyekszik elhárítani a felelősséget, illetve segítséget kérni nyugati szövetségeseitől – legalábbis erről tanúskodnak. „Amerika még sohasem került ilyen helyzetbe”, jelentette ki például, majd hozzátette: „Szeretem Amerikát.” Szaakasvili azonban még ennél is tovább ment, s nyíltan kimondta, hogy nem csak Grúziáról van szó, sőt abbéli meggyőződését is kifejezte, hogy az Egyesült Államoknak meg kell szerveznie Európa ellenállását. Ez bizony árulkodó kijelentés, az Európai Unió jelentős leértékelése, amerikai gyámságra szoruló hatalommá minősítése Szaakasvili részéről.

A legkülönösebb megnyilatkozása azonban, mellyel igyekezett elhárítani magától a felelősséget, a Haaretz című izraeli napilapban volt olvasható augusztus 14-én: „Két izraeli kabinetminiszterünk van, az egyik háborúval foglalkozik (David Kezerasvili honvédelmi miniszter), a másik pedig tárgyalásokkal (Timur Jakobasvili területi egységért felelős államminiszter), és itt az izraeli részvétel: háború és béke egyaránt izraeli zsidók kezében van.”

Magyar szempontból érdekes volt a politikusok reakciója a Grúziában történtek kapcsán. Nagyjából három fő típust figyelhettünk meg. A kormányzó szocialisták hosszan hallgattak, az SZDSZ és a Fidesz első pillanattól oroszellenes, atlantista összhangot mutat, a radikálisabb nemzetiek pedig lelkes oroszbarátságról tesznek tanúbizonyságot. A kormányzati magatartás Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének orosz elismerése után némileg megváltozott, a Külügyminisztérium ugyanis óvatosan helytelenítette a gesztust, sőt Szelestey Lajos szóvivő csatlakozott azokhoz az ellenzéki hangokhoz, melyek közös uniós állásfoglalást sürgettek. Azt is bejelentették, hogy a kormány mintegy harmincmillió forint értékű humanitárius segélyt ajánlott fel az újjáépítésre. Úgy tűnik tehát, hogy eltérő határozottsággal, de végül a parlament mindkét oldala elfogadja az atlantista orientációt. Gyurcsány Ferenc ugyanakkor továbbra sem szólalt meg a grúziai háború ügyében. Ennek oka vélhetően Vlagyimir Putyinhoz fűződő személyes jó kapcsolata, ezzel együtt kétségtelenül nem árt Magyarországnak, ha nem konfrontálódik fölöslegesen Oroszországgal.

Vannak olyan helyzetek, amikor a hallgatás a legbölcsebb politika.

Ágoston Balázs