Kazahsztán, a stabilitás közép-ázsiai szigete

A megszokottól eltérő, magát a régió országainak többségétől ezzel is megkülönböztető választásokra készül Kazahsztán. A 18 milliós közép-ázsiai országot közel harminc éven át vezető, a függetlenné válás és a talpra állás nehézségein átsegítő Nurszultan Nazarbajev még március 19-én lemondott tisztségéről. Nem várta meg a 2015-ben megkezdett ciklus végét, és a posztszovjet Közép-Ázsia legtöbb országától eltérően önként adta át a hatalmat. Az államfői posztot az átmeneti időszakra Kaszim-Zsomart Tokajev, a szenátus addigi vezetője vette át, és ő a vasárnapi előrehozott választások egyértelmű esélyese is. 

Nazarbajev öröksége egyértelműen pozitív. A több mint száz etnikumot és több vallást is felvonultató Kazahsztán ugyanis a nemzetiségek közötti egyetértés, a társadalmi béke szigete. Pedig ez egyáltalán nem magától értetődő Közép-Ázsiában. A Szovjetunió felbomlása óta a régió mindegyik országában fegyveres etnikai konfliktusok robbantak ki. Az önpusztító belháborút egyedül Kazahsztánnak sikerült elkerülnie. 

A stabilitás megőrzése lehetővé tette az egyébként olajban és más természeti kincsekben gazdag köztársaság számára, hogy viszonylag rövid idő alatt megszilárdítsa és növekedési pályára állítsa a gazdaságát. Ami a kiváló adottságok ellenére szintén nem volt magától értetődő, hiszen a szovjet örökség siralmas volt, a gazdaság a ’90-es évek elején romokban hevert. A szomszédos országokban folyó etnikai villongások, vagy az elnököket, kormányokat viharos gyorsasággal és sokszor erőszakosan váltó, ezzel Kirgizisztánt a káoszba, a gazdasági összeomlás szélére lökő forradalmak példája más útra terelte Kazahsztánt. Nazarbajev, levonva a következtetést a szomszédok hibáiból, mindenekelőtt a gazdaságra, és csak ezután a politikára helyezte a hangsúlyt. 

Nazarbajev vezetési módszereit gyakran bírálta a nyugati sajtó, de egyes politikusok is autoriter hajlamokkal vádolták az elnököt. Kifogásolták a demokratikus intézményrendszer fejletlenségét, az elnök kezében összpontosuló hatalom nagyságát, kiterjedt jogköreit. Az idő azonban igazolta a Nazarbajev által választott politikai irány helyes voltát. Kazahsztán ugyanis problémái ellenére a posztszovjet térség azon kevés országainak egyike, amelyeket a stabilitás, a kiszámíthatóság jellemez. Arról már nem is beszélve, hogy a térség átlagából kiemelkedő gazdasági és szociális előnyökből nem csak a kazahok részesednek. Kazahsztán példája azt is igazolja, hogy az angolszász típusú demokrácia modelljét nem kell mindenhová exportálni, a helyi hagyományokra, politikai kultúrára alapozva is lehet eredményeket elérni. 

Nazarbajev olyan erős és hatékony hatalmi vertikált épített ki, amely a gazdasági hullámverések és politikai viharok közepette sem engedte elsüllyedni az ország hajóját. Köszönhető ez annak, hogy közben prioritásként kezelte a szociális és gazdasági stabilitás megőrzését. Itt is voltak figyelmeztető jelek, ám a hatalom gyorsan reagált ezekre. Mindez azonban kevés lett volna, ha az ország nem ilyen gazdag természeti kincsekben. Kazahsztán az elmúlt három évtizedben agrárországból folyamatosan ipari és szolgáltató jellegűvé vált. Új főváros épült, és jelentősen fejlődött az infrastruktúra. Ott van a világ 50 legfejlettebb országainak körében, és a befektetéseket tekintve az ide érkezett több mint 300 milliárd dollárral a térség éllovasa. Olyannyira, hogy a régió többi országa együttesen nem volt képes annyi tőkét vonzani, mint Kazahsztán. Nem meglepő tehát, hogy a vezetés már azt az ambiciózus célt tűzte ki, hogy Kazahsztán belépjen a világ 30 legfejlettebb országának a körébe. 

Ebben, az ország jövője szempontjából döntő pillanatban vált meg az első elnök a hatalomtól, meglepve ezzel magát a kazah társadalmat is. Mivel Nazarbajev közel három évtizeden át sokak számára a stabilitás megtestesítője volt, ez érthető is. Az első pillanatban nehezen tudták nélküle elképzelni a jövőt. Aztán a feszültség szép lassan felengedett, amelyhez hozzájárult az is, hogy Nazarbajev láthatóan ott marad erős emberként a háttérben, biztosítva ezzel is az átmenet stabilitását. 

Nazarbajev egyik legközelebbi szövetségeseként a politikai folyamatosságot és a stabilitást jelképezi maga Kaszim-Zsomart Tokajev is. Az ismert és sikeres diplomata és politikus 2013. október 16. és 2019. március 19. között, valamint korábban, 2007–2011 között a parlament felső házának, a Szenátusnak az elnöke, ezzel az alkotmány szerint az ország második embere volt. De 1999–2002 között betöltötte a kormányfői posztot is. Ezt megelőzően 1994 és 1999, majd 2002 és 2007 között külügyminiszter, 2011–2013 között az ENSZ Genfi Irodájának vezetője volt. 

A június kilencedikei választás valójában a legitimációjának a megerősítéséről szól. Az egyértelmű esélyes ugyanis Tokajev, legfeljebb az lehet érdekes, hogy ő is a szokásos 97-98 százalék körüli eredménnyel győz-e, mint tette azt Nazarbajev. A jövőre nézve ugyanis ez is iránymutató lehet.