Szamarkand elődje, Afrásziáb többezer éves múltjára cikkünk nem tér ki, „csak 676-tól”, Mohamed unokatestvérének megérkezésétől mutatunk be szemelvényeket.

Mohamed próféta (570–632) folyamatosan ösztönözte híveit a bibliai Gihon (az Édenkert négy folyójának egyike), arabul Jayhoun folyón túli területek megtérítésére. A folyón túli szent föld, Mawarannahr (jelentése: „A folyóköz”) kincses városa volt az időtlen idők óta létező Afrásziáb. Mawarannahr földrajzi határai és elnevezése is pontosan megegyeztek a nyugati világban Transoxianaként jelölt földrajzi, kultúrtörténeti tájegységgel.

A mai nevén Amu-darjaként ismert folyón több arab sereg is átkelt a 600-as évek közepétől, ilyen hódítóként érkezett Mohamed próféta unokatestvére, Kuszám Ibn Abbász is. Szamarkand (Afrásziáb) falai alatt, ima közben érte a halál, állítólag a védők a fejét vették. A korabeli szemtanúk leírásai szerint Kuszám Ibn Abbász felemelte levágott fejét és alászállt egy, a domb oldalában frissen nyílt repedésbe. Az iszlám hit mártírjából szunnita szent vált, ahol a hely eltűnt, a Sáh-e Zinde „Élő Király” vagy „Földalatti Király” nevet kapta.

A Sáh-e Zinde az iszlám világ egyik legfontosabb zarándokhelyévé vált, Mohamed unokatestvérének sírja, majd többször átépített mauzóleuma pedig Szamarkand egyik legrégebbi, ma is álló épületévé. A város, illetve a város mögött magasodó Zeravsán-hegység Kutejba Ibn Muszlim hódító háborúinak lezárulásával vált véglegesen mohamedán területté, a 710-es években. Széles körben elterjedt az arab műveltség és írásbeliség, a városban nagy számban telepedtek meg perzsa kézművesek, illetve a Selyemúton érkező kereskedők.

A Zeravsán-hegység nagyszerű zöld legelőit azonban folyamatosan növekvő tömegben szállták meg a „Turánból érkezett” török nomádok. A Zeravsán-folyó mentén hatalmas nyájakat hajtottak a városba, így a városiak és a sztyeppék nomádjai megtanulták az egymás mellett létezést. Kevesebb mint száz év alatt a nomád türkök száma többszörösen meghaladta az arabokét. Kuszám Ibn Abbász az iszlámra tért nomád türkök szentjévé (és a világ minden mohamedánjának szentjévé) vált.

Szamarkand különleges „határvárosként” élt, környezetében nagy népességű és igen jelentős katonai erejű nomád törzsekkel, üzleteiben és műhelyeiben világszínvonalú cikkeket gyártó városlakókkal, akik a Perzsiától Kínáig zajló világkereskedelem haszonélvezői voltak. Mohamed próféta unokatestvérének sírjához azonban minden hívő ugyanolyan odaadással zarándokolt. Ez a zarándoklat 1300 év elteltével is él, ma is mindennap szép számmal érkeznek a megtisztulást kereső hívők.

Dzsingisz kán öröksége

Dzsingisz kán seregei 1220-ban kirabolták, majd szinte porig rombolták a „Selyemút legszebb városát”, ahogy sokan nevezték ekkor az óriási települést. Egyes becslések szerint több mint 300 000 ember pusztult el, vagy vált hontalanná a nagykán csapásai alatt. Hét évvel Szamarkand feldúlása után Dzsingisz meghalt. Halála előtt birodalmát fiai között osztotta fel. A mongol magterületeket és a nagykáni címet harmadik fia, Ögödej örökölte, míg Mawarannahrt (Transoxiana) és vele Szamarkandot második fia, Csagatáj. (A Magyar Királyság keleti határáig terjedő terület, az Arany Horda, Dzsingisz unokájáé, Batu káné lett.) Csagatáj nevéből származott ettől kezdve a birodalom elnevezése (Csagatáj Birodalom), sőt a türk–mongol keveréknyelv is róla kapta nevét: csagatáj nyelv.

A csagatáj Szamarkand lassan talált magára, „csak akkora volt”, mint egy európai nagyváros (1300 körül 8-12 000 lakosa lehetett, tehát nagyságrendileg annyi, mint Budáé.) A Selyemút forgalma állami ellenőrzés alatt állt, az utak biztonsága sokkal jobb volt, mint Európában. A mongol hódítás számos esetben megszüntette a régi útvonalakat, de Szamarkand továbbra is a „fő ütőéren” maradt. A vezető csagatáj nemzetségek közül több is együtt érkezett a világhódító mongolokkal, s legitimitásukat őseik Dzsingisz melletti szolgálataira vezették vissza. Tökéletesen tisztában voltak a kereskedelemből adódó áldásos bevételek fontosságával, már csak az volt a kérdés, hogy mikor és ki fogja visszaállítani a város régi nagyságát.

Kazany, az utolsó egyenes ági csagatáj kán lányát, Szaraj Mulk Khanumot (Bibi-Khanum) a barlasz törzsből származó Timur Lenk vehette nőül. Ezzel Timur jogosan használhatta a „Timur Gurgan”, vagyis „A Nagykán veje” címet. Dzsingisz kán kései vejeként 1366-ban jelölte Szamarkandot folyamatosan gyarapodó birodalma fővárosává.

Az Idők Császárának városa

A nyugati szakirodalomban Timur Lenkként ismert (pontosabban ismeretlen) Timur emír (1336–1405) lóháton és háborúban töltötte egész életét. A mongol birodalom feltámasztójaként és az iszlám védelmezőjeként számos, a hadtörténetben egyedülálló győzelmet aratott a kor legerősebb hadseregei ellen Delhitől Ankaráig.

A Világhódító Timur 31 évesen, 1366-ban foglalta el Szamarkandot, s azonnal a város szerelmesévé vált. „Egy fiatalember hevességével udvarolta körül, aki meg akarja szerezni egy gyönyörű, érettebb nő szerelmét…” – írta a „viszonyról” Justin Marozzi. A város Timur hódításainak kincsestárává vált. Győzelmei minden eredményét ide szállíttatta. A pénz és műkincsek mellett Perzsiából költőket, festőket és kalligrafusokat is hozatott, Szíriából selyemszövők, üvegművészek és fegyverkészítők érkeztek. Delhi elfoglalása után idehozatta India legjobb építőmestereit és ékszerkészítőit is.

Timur az „Idők császára” először a Dzsingiz seregei által lerombolt városfalakat építtette újjá. 12 db hatalmas fémkapuval díszítette a falakat, majd megkezdte a Gök Szaraj (Kék Palota) építését is. A legendás szépségű Gök Szaraj önálló, fallal körülvett, parkosított palotaegyüttes volt, amihez hasonlót Európában el sem tudtak képzelni. A városkapukból „megfeleződve” 6 db főút érkezett a Regisztánra, a kialakítás alatt álló, új főtérre.

Timur győztes hadjáratai után (1370-et követően az Idők Császára minden háborúját megnyerte) itt rendezte diadalmeneteit, az ókori római felvonulások pompáját meghaladó körülmények között. A korabeli leírások szerint diadalmenetek alatt a házakat buharai szőnyegekbe burkolták, a lehajtott fejű rabszolgák és feldíszített harci lovak tízezrei is az utcákra terített selyemszőnyegeket taposták. Timur lovas-íjászai előtt a kincset érő selyemszőnyegekre további bársony és szatén kelméket fektettek a földre. Timúr nemcsak katonáit jutalmazta gazdagon, egyszer városa minden lakójának 3 év adómentességet adott.

III. Henrik (Kasztília uralkodója) királyi követe Ruy Gonzáles de Clavijo megdöbbenéssel és csodálattal írt a korabeli európaiak számára ismeretlen gazdagságról és méretekről. Clavijo beszámolója alapján 16 darab, semmihez nem hasonlíthatóan gyönyörű park (minden parkban paloták) volt a falakon belül, illetve a gyümölcsösök és szőlők zöldjében a legnemesebb házak és paloták sorakoztak. A külső városrészeket a meghódított nagyvárosokról nevezték el. Volt itt Bagdad, Damaszkusz, Shiráz, Szultanija és Kairó „kerület” is. A lakosság létszáma meghaladta a 150 ezer főt, ez többszöröse volt a korabeli Sevilla, Velence vagy London méreteinek. A nemzetiségek, nyelvek és vallások számát szinte lehetetlen volt összeszámolni.

Clavijo látogatásakor a szamarkandi keresztények között éltek katolikusok, görög ortodoxok, örmény keresztények, jakobiták és nesztoriánusok is. Szamarkand egyszerre volt Timur világbirodalmának adminisztrációs- és a Selyemút forgalmának egyik legjelentősebb kereskedelmi központja. Igazi metropolisz, három kontinens kultúráinak kohója.

Az ekkor kialakult timurida stílus a Nílustól az Indusig, s Szibériától Arábiáig olvasztotta magába a hagyományok és motívumok százait. A mecsetek, medreszék és paloták bemutatása mellett a spanyol követ külön feljegyezte, hogy bármerre tekintett, mindenhol élelmet látott. A Zeravsán-hegység havasi legelőin megszámlálhatatlan csorda legelt, s a város mellett kanyargó azonos nevű folyó csatornái kifogástalan állapotban szolgálták az öntözéses földművelést.

A közbiztonság európai mércével felfoghatatlanul jó volt: „Akár egy kisgyermek, arannyal teli tarisznyával is végigutazhatott Timur birodalmán, anélkül, hogy bárki bántalmazta volna” – írták a korabeli források.

Clavijo részt vehetett a Szamarkand falain kívül, 1404 őszén rendezett kurultájon is. Az ámuló spanyol követ 50 oldalon számolt be az itt látottakról. „Az emberiség valaha történt legnagyobb és legszínesebb gyűlése”-ként jellemezte Timur országgyűlését, s külön feljegyezte, hogy a falak körül 50 000 darab jurtát állítottak fel.

A Regisztán

A világhódító legmegbízhatóbb vezetőit bízta meg fővárosa építkezéseinek irányításával és ellenőrzésével, sőt több esetben maga vette kézbe a „menedzselést”. Önmaga irányította például a hatalmas Főmecset (Pénteki mecset vagy Bi bi Khanum mecset) építését és a Regisztán kialakítását.

A főtér ma is látható alaprajza az ő idején vált véglegessé – a rajta álló épületek azonban csak unokája korától épültek meg. A sors különleges fintora, hogy a timurida építészet ékszerét, a Regisztánt sohasem láthatta a névadó. Mirza Mohamed Ulug bég, Timur unokája 1417–1420 között építtette meg a Regisztánt délnyugatról határoló medreszét. A tudós uralkodó (Ulug bég nagyszerű csillagász és matematikus is volt, ő készítette el a korabeli világ legpontosabb csillagkatalógusát) medreszéjének portálja csillagokat ábrázol, míg az épület tetejének belső oldala csillagvizsgáló-platformnak készült.

A medresze tökéletes arányainak és rendkívül ízléses díszítésének köszönhetően is építészeti etalonná vált. A későbbi átalakítások és építkezések során minden uralkodó az Ulug bég medreszéhez hasonló, sőt ahhoz igazodó épületeket emeltetett.

„Kicsit olyan ez, mint a Westminster esete Londonban” mondják az Európában járt helyi, üzbég műértők. „Senki nem gondolja, hogy a brit parlament építői ne tudtak volna bármilyen épületet megálmodni és létrehozni (…) de ott szemben, az utca másik oldalán az a gótikus koronázó katedrális olyan hatást gyakorolt még 900 év elteltével is (…), hogy ahhoz igazították terveiket.”

Timur már több mint 200, Ulug bég pedig 150 éve nyugodott mauzóleumában, de a Regisztán átépítőinek eszébe sem jutott más stílusban épületeket emelni. Az 1619-től épülő Ser Dór medresze minden porcikáját a vele szemben álló Ulug bég medreszéhez igazították.

Az „Oroszlános medreszét” húsz évvel követte a Tilla Kari 1660-ban befejezett átépítése. Az épület eredetileg óriási karavánszeráj volt, ennek mecsetté alakításáról döntött a buharai kán (Szamarkand időközben a buharai kánok irányítása alá került). Tilla Kari jelentése „az aranyozott” már előrevetítette, hogy az épület belsejébe lépőt egészen különlegesen kialakított világ várta. Lehetett – s lehet – bármennyire felkészült az ide betoppanó látogató, az ámulattól földbe gyökerezett lábakkal próbálta és próbálja eldönteni, valóság lehet-e mindaz, amit lát.

A Tilla Kari azért épült, hogy lenyűgözzön mindenkit, aki eljut ide. Az építéskor a sehol másutt nem látható pompa alkalmazása mellett itt is a timurida stílus megtartása és a mértéket adó Ulug bég medreszéhez igazodó „hasonlítás” volt a legfontosabb alapelv.

Ma a Regisztán három medreszéje és teljes területe UNESCO világörökségi védelem alatt áll. Egyedi értékeik miatt ugyanígy védelmet élveznek Szamarkand összes timurida középületei is. Közép-Ázsia főtere méretei és az ott látható műkincsek mennyisége okán is leírhatatlan. Személyesen kell látni és megtapasztalni.

Ezt az elvet követte Lord George Curzon, a viktoriánus-kori brit diplomácia vezető egyénisége, indiai alkirálya is, amikor meglátogatta a bűvös hírnevű főteret, 1888-ban. A sokat látott, világjáró diplomata ezt írta emlékirataiban: „A szamarkandi Regisztán volt – és ma romjaiban is az – világunk legnemesebb köztere.”

Gőgös Norbert