Mubarak távozása után a hatalom a hadsereg kezébe került. A tábornokok azt ígérik, hatalmuk átmeneti, és a pár hónap múlva esedékes választások után visszaadják a most megkaparintott jogköröket a választott vezetőknek. Hogy ez valóban így lesz-e, egyelőre bizonytalan. Egy biztos: hatalmi belharcokkal, szövetségkereséssel és visszalépésekkel tarkított, nehéz átmeneti időszak következik, melynek kimenetelét egyelőre lehetetlen megjósolni.

Az uralkodó Nemzeti Demokrata Párt mellett több mint húsz politikai csoportosulás működik, de számottevő társadalmi támogatottsága szinte egyiknek sincs. Ráadásul az arab kulturális sajátosságok szerint az emberek nem pártokban, hanem személyekben bíznak. Erős egyéniségekből pedig szintén hiány van. A Tahrír téri fiatalok internethasználatból és szervezésből jelesre vizsgáztak, kérdéses viszont, hogy képesek lesznek-e egységes erőként fellépni. Egyelőre ugyanis nem tudtak vezető személyiséget felmutatni.

Fontos tudni, hogy az arab világban a szenioritás elve és az idősek tisztelete az élet számos területén, így a politikában is érvényesül. A társadalom aligha vesz komolyan egy harmincas évei elején járó, kiterjedt társadalmi kapcsolatokkal nem rendelkező önjelölt politikust.

A zavargások idején kinevezett alelnök Omar Szulejmán a régi rezsim embereként kompromittálta magát. Ráadásul nem kizárt, hogy a hadsereg az előttünk álló hónapokban következetesen vád alá helyezi a régi rezsim embereit, így Mubarak egykori kegyeltje körül elfogyhat a levegő. Nem látszik valószínűnek egy erőskezű tiszt előretörése sem, pedig Egyiptomban komoly hagyománya van a katona-elnököknek.

Az ország előző három államfője, Nasszer, Szadat és Mubarak mind a hadseregből nőtték ki magukat. A hadsereg jelenlegi első embere, Huszein Tantawi azonban nem túl karakteres figura. Egy a WikiLeaks által nemrég kiszivárogtatott dokumentum szerint az amerikai diplomaták „Mubarak pincsijének” titulálták a tábornokot, aki alkalmatlanságával leamortizálta a sereget.

Ráadásul ha Tantawi komoly hatalmi ambíciókat ápolna, már a tüntetések kezdete után pár nappal megtehette volna, hogy a nép mellé áll, majd a forradalom hőseként elfoglalja az elnöki széket, esetleg jelölteti magát az elnökválasztásokon. Hogy nem így alakult, az arra enged következtetni, hogy Tantawi vagy nem kíván politikai pályára lépni, vagy pedig gyenge ahhoz, hogy maga mellé állítsa a Mubarakhoz akkor még lojális tiszteket.

Ellenzéki oldalon sem látunk igazán karakteres politikusokat. A nyugati orgánumok által az ellenzék vezéralakjaként emlegetett Mohamed el-Baradei csak a nyugatias felső középosztály körében népszerű. Ráadásul miután a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség főigazgatójaként több mint egy évtizedig Bécsben élt, aligha naprakész az ország állapotát, politikai erőviszonyait illetően.

Az egyetlen esélyesnek látszó jelölt, Amr Músza. Az 1991 és 2001 között külügyminiszterként szolgáló politikus Mubarak bukásának hírére azonnal lemondott az Arab Liga főtitkári pozíciójáról. Músza, mint a régi rezsim belső ellenzéke, sokak bizalmát elnyerheti. Kérdéses azonban, hogy középtávon képes lesz-e beváltani a hozzá fűzött reményeket.

A forradalmat kiváltó okok – a munkanélküliség, a népességrobbanás és az élelmiszerár-drágulás – kezelése egy prosperáló gazdaság számára is kihívás lenne. Músza esetleges győzelme tehát kérészéletű lehet, hiszen ha nem talál pár év alatt megoldást a problémákra, hamar elveszítheti támogatottságát. Ebben a most még képlékeny helyzetben lehet a változások igazi győztese a Muszlim Testvériség. Bár a szervezetnek a korábbi üldöztetések miatt egyelőre nincs megnevezett vezetője, hamar színre léphet egy iszlamista elnökjelölt.

A Muszlim Testvériség szervezett, fegyelmezett erő, s akár tetszik a Nyugatnak, akár nem, integráns része az egyiptomi társadalomnak. Erejük – akárcsak a libanoni Hezbollahnak vagy a palesztin Hamásznak – a központi kormányzat szociális politikájának kudarcából táplálkozik.

A politikailag üldözött Testvériség az évek folyamán szociális hálóvá vált, mely orvosi ellátást, tanácsadó szolgálatot és segélyeket biztosít a társadalom perifériáján élőknek. Soraiban nagy számmal vannak a középosztálybeli orvosok, ügyvédek, mérnökök és tanárok, akik amellett, hogy megfelelő szakértelemmel rendelkeznek, átlátják a problémákat, melyekkel az egyszerű egyiptomiak szembesülnek. Népszerűségükkel már a Mubarak-rezsimnek is szembe kellett néznie. Hosszú évek tiltása után 2005-ben engedélyezték számukra a választásokon való indulást, s rögtön 88 mandátumhoz jutottak, a parlamenti helyek 20 százalékát szerezték meg.

Helyi források szerint a Testvériség megnyerhette volna a választásokat, de a békesség megőrzése érdekében ők maguk kérték híveiket, hogy ne szavazzanak mindannyian rájuk. Most azonban a Nyugat elkezdhet megbarátkozni a gondolattal, hogy egy mérsékelt iszlamista irányítás alatt álló hatalommal kell majd együttműködnie.

Egyiptom nem Gáza, a Muszlim Testvériség pedig nem a Hamász. Pedig Washington eddig következetesen mellőzte a legerősebb ellenzéki csoporttal való párbeszédet. 2005-ben a kairói egyetemen mondott beszédében egy kérdésre válaszolva Condoleezza Rice külügyminiszter még azt nyilatkozta: nem tárgyaltunk a Muszlim Testvériséggel, és nem is fogunk. Washington csendben tűrte azt is, amikor 2007-ben az egyiptomi hatóságok tömegesen tartóztatták le a szervezet vezetőit. Most viszont a Testvériség már megkerülhetetlen tényező az egyiptomi politikában.

Az iszlamista Egyiptom képe persze nem olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre tűnik. A szunnita iszlám hanafita ága, melyből a Testvériség kinőtt, messze liberálisabb, mint a tálibok vagy a wahhabiták által propagált puritán szalafizmus. Míg utóbbi vallásjogi iskolái kizárólag a Koránt, Mohamed próféta szavait és cselekedeteit, illetve az ezekből táplálkozó analógiákat fogadják el jogforrásnak, addig a hanafiták gondolkodására a görög filozófia is hatott. Ennek megfelelően rugalmasabban állnak a felmerülő közéleti és politikai kérdésekhez is. Nem beszélve arról, hogy az egyiptomi nép, mely híres popzenéjéről, vagy éppen ledér vígjátékairól, aligha fogadná el az igen szigorú iszlám törvénykezés bevezetését.

Egyiptom nem is Irán, ahol az ajatollahok tekintélyelvűen szabják meg a politika irányát. A Testvériség előretörése esetén nem lenne megkerülhető a szunnita világ egyik legtekintélyesebb vallási intézménye, a hatalommal eddig szorosan együttműködő al-Azhar sem, melynek sejkjei a mérsékelt iszlám zászlóvivői voltak. Az egyiptomi iszlamisták erősödése leginkább a török modellt követheti, ahol a vezetés részben muszlim értékeket követ ugyan, de messzemenően reálpolitikát folytat. Az egyiptomi vagy török iszlamisták nem radikálisabbak az európai kereszténydemokratáknál.

A Muszlim Testvériség külpolitikailag sem jelentene feltétlenül veszélyt. Az iszlamisták tisztában vannak azzal, fetvákkal nem lehet jóllakatni a népet. Ahogy a török AKP, ők is népük érdekeit tartják szem előtt. Segélyekre, támogatásokra, kereskedelmi megállapodásokra nekik is szükségük lesz.

A szervezet vezetői korábban több interjúban kifejtették: jó kapcsolatokat kívánnak ápolni az Egyesült Államoktól kezdve Európán át Kínáig mindenkivel.

Érdemes megjegyezni, hogy gázai hatalomra kerülése után a Hamász – mely a Muszlim Testvériség palesztin szervezete – is késznek mutatkozott a tárgyalásra, de a Bush vezette USA elszalasztotta a lehetőséget. Való igaz, hogy az egyiptomi iszlamisták megerősödése bátorítólag hatna az Algériában, Tunéziában, Líbiában, Szomáliában, Szíriában, Libanonban és Jordániában működő Muszlim Testvériség-szervezetekre, tudni kell viszont, hogy ezek sokkal inkább nemzeti szervezetekként, semmint internacionalista mozgalomként működnek, így döntéseiket a helyi viszonyoknak megfelelően hozzák, nem pedig központi utasításra.

Az egyetlen ország, amelynek valóban van némi oka az aggodalomra, Izrael. Nem véletlen, hogy Benjamin Netanjahu volt az, aki a végsőkig lobbizott Obamánál, hogy segítsen megtartani Mubaraknak a posztját. A Muszlim Testvérek esetleges hatalomra jutása ugyanis megváltoztatná az eddigi erőviszonyokat. Az iszlamista előretörés ugyanakkor nem a zsidó állam, hanem az eddigi politikai irányvonal végét jelentené. A Muszlim Testvériség palesztin ügyekhez való viszonyát nem az Izrael-ellenesség, hanem a Hamász-barátság jellemzi.

Az Izrael és Egyiptom közötti békére két forgatókönyv jelenthet veszélyt. Az első az, ha a Nyugat bármiféle okból nyomást gyakorol Kairóra, a gazdaság romlik, az iszlamista vezetésnek pedig ellenségképet kell keresnie népszerűsége megőrzése érdekében. A másik eset pedig az lehetne, ha az izraeli kormány valamilyen drasztikus akcióval állásfoglalásra kényszerítené az iszlamista egyiptomi kormányzatot. Ebben az esetben Kairó könnyen felmondhatná a zsidó állammal kötött tűzszünetet, ami már nemcsak Egyiptomban, hanem a térségben is új időszak kezdetét jelentené. Persze egyelőre az országhatárokon belül kell kiegyenesedniük a kérdőjeleknek.

Sayfo Omar