Készül-e háborúra Ukrajna?

Különleges ajándékot ígért az ukránoknak a függetlenné válás 30. évfordulójára Volodimir Zelenszkij. Külügyminisztere ennek kapcsán homályosan utalt arra, hogy „hazahoznak valamit, ami külföldön van”. Dmitro Kuleba szavaiból a legtöbben az ukrán nacionalizmus véreskezű, ám mára nemzeti hőssé magasztosult, ikonikus alakjának, a Németországban eltemetett Sztepan Bandera földi maradványainak a hazaszállítására gondolnak. Könnyen lehet azonban, hogy augusztus 24-ig további meglepetéssel is előrukkol az ukrán vezetés. Olyannal, amelyet a társadalom nacionalista része könnyes szemmel üdvözölne, a többség azonban aligha kérne belőle. Az ukránoknak elegük van ugyanis a háborúkból, és inkább nyugalomban élnének, mint harcolnának. Többek között ezért választották meg elnöknek Volodimir Zelenszkijt.

Az elnök azonban egy ideje már a harci dobokat püföli. Mint Twitter-bejegyzésében fogalmazott, „visszaszerzi Ukrajnának mindazt, ami ukrán”. Ennek jegyében aláírta a „Krím megszállásának megszüntetéséről és a reintegrációról” szóló stratégiát, amely több ponton kapcsolódik az Ukrajna új katonai és biztonsági stratégiá­ját rögzítő, a napokban publikált dokumentumhoz. Ezzel párhuzamosan bejelentette az úgynevezett krími platform létrehozását, amelynek célja, hogy nemzetközi támogatást szerezzen a félsziget visszaszerzéséhez. Ennek az első csúcstalálkozóját a függetlenségi év­for­­dulóval összekapcsolva, augusztusban tartanák. Az első dokumentumban „Ukrajna elidegeníthetetlen részének” és „ideiglenesen megszállt területeknek” nevezi a Krím-félszigetet és Szevasztopol városát, és e területek visszatérését minden lehetséges eszközzel kikényszerítenék. A katonai doktrína céljai között emellett szerepel a keletukrán területek „orosz megszállásának a megszüntetése” is. A dokumentum Ukrajna első számú ellenségének nevezi Oroszországot, és kimondja, hogy „fenyegetést jelent az ország szuverenitására és területi egységére”.

De a háborús retorika hatja át a vezető politikusok kijelentéseit is. Arszen Avakov belügyminiszter megígérte, hogy Ukrajna 2025-ig visszaszerzi a donecki és luhanszki területek orosz határszakaszai, így a teljes ukrán–orosz határ feletti ellenőrzést. Szavaiból egyáltalán nem az érződött, hogy Kijev ezt intézményes keretek között, a minszki megállapodás szellemében tervezi végrehajtani. Egy, a haderőn belüli tájékoztató kiadványból közben már az is kiderül, hogy az ukrán csapatok már csak a parancsra várnak, és felkészültek a szeparatista „népköztársaságok” elleni offenzíva megindítására. A sajtóban sokat emlegetik a krajinákat felszabadító 1995-ös horvát Vihar-hadműveletet, és azt sugallják, hogy a 2015-ös ukrán támadáshoz hasonlóan az elsődleges cél a Doneck és Luhanszk közti összeköttetés elvágása, majd így eljutni az orosz határig. A média azt is tudni véli, hogy a hadműveleteket leállítanák, ha a harcokba beavatkoznának az orosz regu­láris alakulatok, és a debalceveihez hasonló katlanok kialakulását megelőzendő, az ukrán erők vissza is vonulnának.

Az ilyen és ehhez hasonló írások nem győzik hangsúlyozni, hogy az amerikai segítségnek köszönhetően az ukrán hadsereg sokat erősödött, már komoly fölényben van, a hadvezetés pedig figyelmesen tanulmányozta a karabahi háborút, különösen a korszerű pilóta nélküli gépek működését. Tény, hogy az elmúlt hét évben az amerikai katonai segítségnyújtás már a kétmilliárd dollárt is meghaladta, az ukrán védelmi büdzsé pedig emelkedő pályára állt, és évek óta tartósan a GDP három százaléka felett van. Az utóbbi hónapokban szorosabbá vált a Kijev és Ankara közötti együttműködés is, és Ukrajna a karabahi háborúban híressé vált Bayraktar TB2 támadó drónokat vásárol. Ugyanakkor az is tény, hogy miután már korábban a Donbasz határához telepítették az orosz hadsereg néhány, többek között nehéz harci technikával és tüzérséggel felszerelt nagy alegységét, aktivizálásukhoz kevesebb mint 24 óra elég lenne. Ehhez persze mindig hozzáteszik, jelen pillanatban kicsi a realitása annak, hogy orosz csapatok nyíltan betörjenek az országba, ám a katonai tervezés erre is felkészül.

A meglévő védelmi vonalakat áttörő meglepetésszerű ukrán támadást minden valószínűség szerint a helyi lakosság elűzése követné. Már csak azért is, mert Ukrajnának láthatóan a területre, és nem a lakosságra van szüksége. Hogy nem a levegőbe beszélünk, azt igazolja Olekszij Reznyikov, az ideiglenesen megszállt területek visszaintegrálásáért felelős miniszterelnök-helyettes, aki egy minapi televíziós interjúban már a Krím kapcsán azt fejtegette, hogy azok az orosz állampolgárok, akik a félsziget annektálása után telepedtek le, ki lesznek zsuppolva, mi­után a terület visszatér Ukrajna kötelékébe. Mint fogalmazott, azoknak az orosz állampolgároknak, akik törvénytelenül, az ukrán államhatár hivatalos átlépése nélkül érkeztek az ideiglenesen megszállt területekre – ezt a számot mintegy félmillióra becsülte –, el kell majd hagyniuk Ukrajnát. Lehetne még idézni ilyen harcias megnyilatkozásokat, de nem jó jel az sem, hogy az év eleje óta már igencsak meghaladta a kétezret a kelet-ukrajnai tűzszünet – EBESZ-megfigyelők által rögzített – megsértéseinek a száma. De ebbe a sorba illik az is, hogy az SZBU, az Ukrán Biztonsági Szolgálat egyre több „hazaárulót” leplez le. Köztük az elsősorban az ország keleti és déli, orosz ajkú részein népszerű, a Moszkvával jó kapcsolatokat ápoló Ellenzéki Platform – Az Életért nevű, immár a második legnépszerűbb párt vezetőjét, Viktor Medvedcsukot. Mint ahogy az is, hogy a „terrorizmus támogatása” vádjával bezárták az e politikai erőhöz közel álló tévécsatornákat is.

A háborús retorika felerősödése több okra vezethető vissza. Az első és talán a legfontosabb ezek közül a Fehér Házban történt váltás, de bátorítóan hatott az aze­riek karabahi sikere is. Az Ukrajnához Donald Trumpnál sokkal szorosabban, még korrupciós szálakkal is kötődő Joe Biden győzelme érezhetően megerősítette az ukrán vezetés önbizalmát. Annak ellenére, hogy a várakozásokkal ellentétben az amerikai elnök még nem hívta fel ukrán kollégáját. A demokraták „Amerika visszatért!” szlogennel hirdetett külpolitikai stratégiája azonban megalapozza Kijev reményeit. Ez feltételezi – már több jele is van –, hogy erősödni fog az Oroszországra nehezedő nyomás, amelynek egyik eszköze Ukrajna. Az amerikai stratégiába tehát beleillene egy korlátozott háború.

Ez pedig azért fontos, mert Washington engedélye nélkül Kijev aligha indíthatna meg egy kelet-ukrajnai offenzívát. Az európai partnerek nemigen fogják ilyesmire biztatni Volodimir Zelenszkijt. Sőt, mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy megakadályozzák a kalandor akciót. Kalandor, mert gyengítené az európai biztonságot, és szélsőséges esetben Oroszország javára változtathatná meg még a jelenlegi, nyugati és ukrán szempontból nem túl kedvező status quót is. Legalábbis ami a Donbasz hovatartozását illeti. Ezt a területet ugyanis Ukrajna végképp elveszíthetné. Egy ilyen kaland azonban sokat érhet az amerikai stratégáknak már csak azért is, mert jó eséllyel mélyen belehúzná Oroszországot a konfliktusba. Amit az úgynevezett orosz világ hívei mellett üdvözölnének akár még a moszkvai elit egyes „szilovik” csoportjai is, hiszen ilyen helyzet szabad kezet adna a belpolitikában a rendpárti lépésekhez. Ez a forgatókönyv azonban Oroszországnak nem érdeke. Nem csak azért, mert Moszkvának a Donbasz Ukrajna részeként, a politikai értelemben vett, egyszerre agresszív nacionalista és nyugatos Galícia ellensúlyozásának, valamint Kijev sakkban tartásának eszközeként ér igazán sokat. Hanem azért is, mert most egy ilyen konfliktus súlyos terhet rakna Moszkva vállára, hiszen ürügyet adna az igazán fájó szankciók – a SWIFT lekapcsolása, állampapírok vásárlásának ellehetetlenítése – bevezetésére. Nem véletlen, hogy Kijev mindent megtesz Moszkva provokálása érdekében, remélve, hogy ezzel meggondolatlan lépésre készíti.

Washington ezzel már el is érné a célját, de abban az értelemben Kijev is, hogy így kiléphetne a szempontjából előnytelen feltételekkel megkötött minszki megállapodásból. Egyértelműen jól jönne a háború Volodimir Zelenszkijnek is, hiszen elterelné a figyelmet a feje felett gyülekező sötét felhőkről. De a hadművelet még sikertelensége esetén is igazolná az új elit nemzeti elkötelezettségét, és ellehetetlenítené legveszélyesebb kihívóit, az oroszbarátnak nevezett, Jurij Bojko és Viktor Medvedcsuk nevével fémjelzett formációt. Ukrajnát persze egy ilyen, jó eséllyel újabb vereséggel végződő kaland visszalökné a mocsárba, de ez eddig sem érdekelt szinte senkit. Európa, ezen belül is az Ukrajna stabilitásában leginkább érintett közép-európai szomszédság igazából abban bízhat, hogy ami most zajlik, ezúttal sem több a hét éve tartó szájkaraténál. Legfeljebb a jelen geopolitikai hangulatban kellemetlenül felerősödött a hangerő.