Két tűz között

A cikk eredetileg a Demokrata hetilap április 6-ai számában jelent meg.

A szovjet időben a mai Ukrajna számos nagy és közepes méretű városában, köztük Kijevben, Harkivban (akkoriban: Harkov), Odesszában, Mikolajivban (Nyikolajev), Mariupolban, Luhanszkban (Luganszk/Vorosilovgrád) 50-től 70 százalékig terjedt az oroszok lélekszáma. A Szovjetunió összeomlása után azonban orosz ajkúak tömegei költöztek vissza a szűkebb pátriájukba. A legutóbbi, 2001-es felmérés szerint Ukrajna lakosságának 20 százalékát, azaz nyolcmillió főt az egynemzetiségű orosz családból származó oroszok tették ki, további 19 százalékuk pedig orosz–ukrán vegyes családból jött. Aztán az egyre szigorodó nyelvtörvény és az ukrajnai gazdasági nehézségek miatt tömegek menekültek külföldre. A háború előtti utolsó csapás az oktatási törvény volt.

A jogszabályok egyre szigorúbb betartatása ellenére azonban továbbra is rengeteg orosz maradt Ukrajnában. Az okok különbözőek: nincs hova menniük, alapvető anyagi nehézségeik vannak, vegyes házasságban élnek és egyebek. Aztán jött a háború, amelynek nyomán – hivatalos adatok szerint – már 1,7 millió ember menekült Ukrajnából a keleti szomszédba. Sokan viszont maradtak. A Demokrata által megkeresettek többsége azt mondta, hogy a túlélés érdekében most úgy tesz, mintha ukrán volna, és valódi nemzetisége tabu. Meg kell jegyezni, hogy ez nem nagy kihívás, hiszen rengeteg orosz ember sokkal jobban beszél ukránul, mint a tősgyökeres ukránok. Egyes oroszok még nacionalista pártokba, szervezetekbe is belépnek, ezzel is meg akarják mutatni, hogy igazi hazafiak – hogy megvédjék magukat, családjukat, munkájukat, sőt az életüket is! Ukrajnai oroszokkal beszélgettünk. Többségük nem vállalta valódi nevét.

Okszana moszkvai orosz képző- és iparművész, de pár éve Ukrajnába ment férjhez, és öt évig boldogan éltek a férjével a Pokrovszkoje falu mellett frissen épített kétszintes házukban.

– Többen mondogatták nekünk, hogy küszöbön áll a háború, de én elképzelhetetlennek és értelmetlennek tartottam, majd február 24-én reggel robbanások hangjára ébredtem: a tőlünk 40 kilométerre lévő Mirhorodot lőtte az orosz hadsereg. Mindenki pánikba esett, majd addig győzködtek bennünket a férjem gyermekei és a húgom, amíg össze nem szedelődzködtünk és elutaztunk a férjem lányához Lengyelországba, a Wrocławtól 50 kilométerre lévő Brzeg nevű kisvárosba, ahol dolgozik és a kis családjával lakik. Most a hivatalos iratokat, bankkártyákat és egyebeket intézzük, illetve igyekszünk részt venni a házimunkában, no meg az unokákra ügyelünk.

– Könnyen megy a hivatalos ügyintézés?

– Mivel csak orosz útlevelem van, nekem szinte semmi sem jár. Még a nyugdíjamhoz sem juthatok hozzá, mert a Sberbank, ahová érkezik a pénzem, szintén szankcionálva lett. Olyan érzésem van, hogy bennünket, oroszokat már sehol sem szeretnek és ezt a tudtunkra is adják. Ljosa, a férjem azonban mint ukrán menekült mindenre jogosult, hiszen az országában igazságtalan háború dúl.

– Nehéz hozzájutni az ukrán állampolgársághoz?

– Egyáltalán nem, de akkor hivatalosan le kell mondanom az oroszról, nekem pedig még van egy moszkvai lakásom, amit most akartam eladni, ehhez kellenek az iratok.

Ivan kárpátaljai orosz. Még gyermekként került a Moszkva melletti szülővárosából Munkácsra, mert édesapját oda vezényelte a vállalata. Itt vertek gyökeret. Számos hozzá hasonló ukrajnai orosszal együtt most ő is nehéz helyzetbe került.

– Nekünk már nincsenek erős gyökereink Oroszországban és bár a feleségem is orosz és a két gyermekünket is orosznak neveltük, Ukrajnát tekintjük a hazánknak. A fiam már dolgozik, a lányom középiskolás, de nekik már kettős identitásuk van – mondta az 55 éves gépszerelő férfi.

– Miután kitört a háború, nem féltek, hogy önök ellen irányul az ukrán szomszédok, kollégák haragja?

– Egyrészt nálunk a közemberek körében eddig sem volt úgynevezett nemzetiségi kérdés, ellentét. Másrészt az egész családunk kiválóan beszél ukránul. Sok tősgyökeres ukránnál is jobban.

– De hiszen már a vezetéknevükről is ordít, hogy oroszok.

– Mifelénk számtalan nemzetiség él, a vezetéknevek semmit sem jelentenek. Mondok egy példát: a félkatonai Karpatszka Szics szervezet náci vezetőjét Tarasz Deaknak hívják. Hiába magyar a vezetékneve, magyarul nem beszél, és az álarcos, fáklyás bandájával eddig a magyar lakosság riogatása volt a fő szórakozása.

– Tehát nem bántják önöket?

– Nem, hiszen mindenki tudja, hogy szeretjük a hazánkat, és ismétlem, hogy a legtöbb ismerősöm azt sem tudja, hogy orosz vagyok. Vagy ha igen, megbecsül mint embert. Mindenki tudja, hogy a háborút a Kreml kezdeményezte, nem mi, ukrajnai oroszok.

– Az önök városában rengeteg a menekült. Azok sem konfrontálódnak önökkel?

– Tömegével jöttek, a lakosság 50 százalékkal növekedett meg. Ezek az elcsigázott, reményvesztett emberek örülnek, hogy befogadtuk és segítjük őket. Nincs velük semmi gond, igaz, minden lakható helyet kiadtak nekik, hogy melegben tudjanak pihenni, enni, egyebek.

– Van egy húga. Ő is így látja a helyzetet?

– Ő az évek során elukránosodott, megtagadta orosz gyökereit, nem tartja velünk a kapcsolatot. Kizárólag ukránul hajlandó beszélni, sőt belépett egy ultranacionalista ukrán szervezetbe is. Lehetséges, hogy mindezek mögött a félelem áll? Ezt csak ő tudná megmondani.

Julija és sógornője, Ljudmila vállalkozók voltak Kijevben. Mindkettőjüknek két-két gyermeke van, és a háború kitöréséig boldog életet éltek. Most azonban egy magyarországi városkában, egyik rokonuk házában húzták meg magukat. Julija már talált magának munkát, most kiadó házat keresnek, és a négy gyermek iskoláit rendezik.

– Milyen sorsuk lehet most a kijevi orosz barátaiknak?

– Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de nekünk nincsenek orosz barátaink, pontosabban lehet, hogy vannak, de soha nem volt nálunk téma, hogy ki német, ki orosz, ki ukrán származású. A szüleimmel mindig oroszul beszéltünk, ez a szovjet Ukrajnában bevett szokás volt, ukránul az iskolában tanultam meg. Szóval, mifelénk nemzetiségi kérdés sosem merült fel. Az etnikai ukránok is kiválóan beszélnek oroszul, az ismert politikusaink, például Leonyid Kucsma sem tudott ukránul, Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnöke is csupán öt éve kezdte el az államnyelvet tanulni. 

Valerij orosz nemzetiségű kijevi lakos, aki nagyon szeretne belépni a hadseregbe, de eddig nem sikerült neki. A 34 éves programozó tíz éve költözött Oroszországból az ukrán fővárosba.

– Miért utasították el a kérelmét a besorozási irodában, miért nem veszik be a hadseregbe? Orosz származása miatt bizalmatlanok?

– Elkövettem azt a hibát, hogy bár sok-sok éve élek Ukrajnában és imádom, nem vettem fel az ukrán állampolgárságot, csak az orosz van, ez az akadálya. Most, a háborús időkben pedig nehéz ukrán igazolványra szert tenni. Egyébként megjegyzem, rengeteg orosz állampolgár rekedt Ukrajnában, akik szintén lustaságból, vagy hogy ne veszítsék el az orosz állampolgárságukat, nem kérelmezték az ukránt. Persze most már mindegy, hiszen azok a férfiak, akik a hadkötelezettségi korhatáron belül vannak, nem hagyhatják el az országot.

– Az Azov (Ukrán Nemzeti Gárda ezrede) fegyveres erőnél nem kopogtatott?

– Az Azovnál is gyanús voltam, nem vettek be a csapatba, de nem adom fel, mert Kijev az én otthonom is.

Vera 60 éves történész, félig ukrán származású, de Kazahsztánban született, most pedig Szibéria egyik nagyvárosában lakik. Mivel Ukrajnában sok rokona és barátja él, sőt egy öreg házat is örökölt, évente látogathatott el szülei szülőföldjére, de az utóbbi nyolc évben, amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak, nem mer hazamenni ősei falujába.

– Sajnos Nyugat-Ukrajnában soha nem szívelték az oroszokat, erős a russzofóbia, az egy valódi náci országrész, ahol már gyermekkorban megkezdik az agymosást, és mivel engem egyértelműen orosznak néznek, hiszen orosz a vezetéknevem és nem beszélek ukránul, ezért félek Ukrajnába látogatni.