Az eset intő jel a világ politikusai számára: többé már nincs titok. A jövőben bármilyen féltve őrzött információ közkinccsé válhat. Nagykövetségek jelentése és fegyverüzletek dokumentumai ugyanúgy, mint kereskedelmi megállapodások vagy titkos kormányközi egyezmények. Újfajta nyilvánosság született, mely új kihívások elé állítja a döntéshozókat csakúgy, mint a hírek íróit vagy éppen szerelmeseit.

Több mint négy évtized telt el azóta, hogy Daniel Ellsberg titkos Pentagon-dokumentumokat szivárogtatott ki a New York Timesnak. Tettével az amerikai katonai szakértő aláásta a Johnson-adminisztráció háborús propagandáját és bebizonyította, hogy Vietnamban jóval több a civil áldozatok száma annál, mint amennyit az amerikai hadvezetés bevall. Ellsberg egyben médiatörténeti tettet hajtott végre, mellyel egyértelműsítette, hogy a sötét titkokat rejtegető politikusoknak és döntéshozóknak minden okuk megvan a nyilvánosságtól való félelemre.

Hasonló médiaakciók azóta is voltak, a titkos információk birtokosai azonban a sajtó és média jóindulatára, adott esetben politikai szeszélyeire vagy stratégiai érzékére voltak utalva információik közlésében. Az internet azonban új nyilvánosságot teremtett, ahol bárki szabadon közzétehet privát vagy épp közérdekű dokumentumokat és információkat. Erre a nyilvánosságra épít a Wikileaks is, melyet kínai emigránsok, európai, ausztrál, amerikai újságírók, matematikusok alapítottak 2006-ban. Főszerkesztője, az ausztrál Julian Assange szerint az oldal a nyugati politikusok mellett elsősorban a fekete-afrikai, közel-keleti, volt szovjet rezsimeket veszi kereszttűz alá, melyeknek kétes dolgairól a cenzúra teljes hiányával rántja le a leplet. A jogi okokból svéd szerverekről üzemelő oldal önmagát az „emberek titkosszolgálataként” jellemzi, mely terveik szerint hamarosan több ügynökkel fog rendelkezni, mint a CIA. A szerkesztők osztják a véleményt, miszerint az olyan immorális tevékenységekkel, mint a korrupció vagy a közvélemény félrevezetése csakis a nyilvánosság erejével lehet felvenni a harcot.

A Wikileaks először 2006-ban dobbantott nagyot, amikor az akkori iszlamista szomáliai kormány vallási vezetőjének, Hasszán Dáhir Awejsnek a halállistáját tette közzé. Ez év áprilisában szintén botrányt kavart, amikor feltett egy felvételt, melyen amerikai katonák helikopterről lőnek le iraki – a felvételből egyértelműen kiderül: tudatosan és szándékosan – civileket.

Assange-t és – anakronikus módon – nyilvánosság előtt ismeretlen kollégáit aligha lehet elfogultsággal vádolni. Az oldal pár éves működése alatt ugyanúgy közölt terhelő belső dokumentumokat a Szcientológiai Egyházról, mint ahogy nyilvánosságra hozta a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt teljes tagnyilvántartását. Nem véletlen, hogy a portál 2008-ban az Economist Magazin, 2009-ben pedig az Amnesty International nevű emberjogi szervezet médiadíját is besöpörte, 2010-ben pedig a New York Daily News első helyen nevezte meg azon internetes oldalak listájában, melyek megváltoztathatják a hírek világát. Utóbbiban nincs miért kételkedni. A Wikileaks könnyen az első, nemzetek feletti hírszervezetté válhat.

Az internetes portál eddigi legnagyobb dobása minden kétséget kizáróan az afganisztáni titkos dokumentumok nyilvánosságra hozatala volt. A Wikileaks szerkesztői három nagy sajtóorgánumnak, a The New York Timesnak, a brit The Guardiannek, illetve a német Der Spiegelnek biztosítottak a teljes nyilvánossá tétel előtt hozzáférést a dokumentumokhoz. Azok elemzés kíséretében közöltek szemelvényeket, mellyel – amellett, hogy maguk is előnyhöz jutottak versenytársaikkal szemben – a portálnak is jókora hírverést csaptak.

A The Guardian által a „hírszerzés történetének legnagyobb kiszivárogtatásaként” aposztrofált ügy a legfelkapottabb hírré vált. A világ elemzőinek figyelmét azonban elsősorban nem a dokumentumokban közölt információk keltették fel. Az iraki háború fényében és független hírforrások beszámolóiból korábban is sejthető volt, hogy az afganisztáni front is több polgári áldozatot követel, mint amit az amerikai hadsereg bevall, azt pedig már az iszlamabadi Vörös Mecset körül 2007 júliusában kirobbant harcok idején tudta jól mindenki, hogy a pakisztáni kormány tálibokkal és más iszlamistákkal kooperál, hogy ezzel nyomást gyakoroljon regionális riválisaira, Afganisztánra és Indiára. A valódi sztori maga a dokumentumokat kiszivárogtató Wikileaks lett. A híroldal hirtelen a támadások kereszttüzébe került. George W. Bush volt szövegírója a Washington Postban „bűnszövetkezetnek” nevezte a Wikileakset, Liz Cheney (Dick Cheney volt alelnök lánya, korábban külügyminisztériumi munkatárs) azt nyilatkozta, hogy Assange-nak „vér tapad a kezéhez”, és hogy Barack Obama elnöknek be kellene záratnia az oldalt.

Marc Thiessen, az amerikai külügyminisztérium szóvivője amiatti aggodalmának adott hangot, hogy a tálibok végignézik a Wikileaksen közölt dokumentumokat, azonosítják és megbüntethetik a bennük szereplő forrásokat.

Osztotta a vélekedést Hamid Karzai afgán elnök is, aki egyenesen halálos ítéletnek nevezte a jelentések kiszivárogtatását. Tény, hogy az újfajta nyilvánosság korábban ismeretlen kihívások elé állítja a politikusokat. Az internet mennyiségi és minőségi változást hozott az információáramlásban.

A politikai döntéshozók immár hírek dömpingjével kénytelenek megbirkózni, melyben igencsak nehéz megkülönböztetni a hitelest a hiteltelentől, az amatőrt a professzionálistól. A válságmenedzselés szerepe tehát megnő. A kérdés már nemcsak az, hogy ki uralja a híreket, hanem hogy ki tudja legügyesebben visszalapátolni a lócitromot a lóba.

Az újfajta, globális nyilvánosság ugyanakkor pozitív hozadékokkal is jár. A széles tömegek problémák megoldásába való bevonása komoly lehetőségeket rejt magában. Kitűnő példa erre a kanadai Goldcorp esete. A bányavállalat súlyos anyagi gondokkal küszködött, miután hosszú évekig képtelen volt aranyat találni Észak-Ontarióban lévő területein. A vállalatvezetés úgy döntött, a közönség segítségét kéri a probléma megoldásához. Addig összegyűjtött kutatásaik eredményét feltették az internetre és félmillió dollár jutalmat ajánlottak annak, aki – megfelelő érvekkel alátámasztva – a kincs nyomára vezeti őket. A felhívásra tanulmányok és számítógépes modellek százai érkeztek a világ minden tájáról. Ezek egyikének köszönhetően a vállalat ráakadt egy hárommilliárd dollárnyi aranyat rejtő mezőre.

Az internet a kormányok számára is aranybánya lehet ötletek terén. A jelenlegi példa viszont egyelőre azt mutatja, hogy a politikusok leginkább választási kampányokban nyitnak internetes fórumokat, melyeket sokkal inkább reklámfelületként, semmint ötletek valós gyűjtőhelyeként üzemeltetnek. A kormányzás idején pedig általában megtartják maguknak a döntéshozatal és ötletelés privilégiumát. Ezzel szemben, mint ahogy a legutóbbi példa is mutatja, az internetes gerillák sikerrel használják közvetítőként a nézettségért vagy épp olvasottságért teperő fősodratú médiumokat. Ahogy az al-Jazeera is bemutatja az al-Kaida exkluzív felvételeit, úgy a jövőben a New York Times vagy épp a BBC is meg fogja szellőztetni a Wikileaks legfrissebb – a politikai elit számára kellemetlen – információit. Az amerikai adminisztráció pedig aligha rohanhatja le Svédországot, amiért az „cyber-terroristákat” oltalmaz. A jövő immár nem az információ ellenőrzésében, hanem annak elemzésében van.

Egyre inkább megnő azok szerepe, akik az interneten keringő irdatlan mennyiségű információt laikus tömegek számára fogyaszthatóvá teszik. Az informatika világa már bebizonyította, hogy szabadság ide, korlátlan lehetőségek oda, a tömegek igenis igénylik a világos és hozzáértők által átláthatóvá tett struktúrákat. Példa erre a Linux és a Google Android nyitott forráskódú operációs rendszerek, melyeket a teljes szabadság jegyében maguk a felhasználók fejlesztenek. És bár az említett programok biztonságossá és rugalmassá teszik a számítógépek és telefonok használatát, mégis egyelőre a Microsoft és az Apple termékei uralják az információs piacot, mert bár sok szempontból az előbbiekhez képest mérhetetlenül rugalmatlanok, rengeteg fáradságtól megkímélik a laikus felhasználókat.

Hasonlóképpen az információk viharában is szükség van bevált kapaszkodópontra. Az egyszeri hírolvasó aligha tölthet napokat dokumentumok ezreinek átnyálazásával, szüksége van arra, hogy megbízható elemzők összefoglalják és készen sütve tálalják az információkat. A Wikileaks fontos mérföldkő a nyilvánosság világában, ugyanakkor kétélű fegyver is.

A kritikusai által cyberanarchistának tartott Assange és társai az amerikai neokonzervatívok vagy épp muszlim fundamentalistákéhoz hasonló messianisztikus tudattal próbálnak egy átláthatóbb világot teremteni. Hatalmuk azonban kizárólag a nyugati világra vonatkozik, ahol a kormányok nem, vagy csak alig korlátozzák az emberek internetes hozzáférését. Kínában például nemes egyszerűséggel letiltottak minden URL-t, amiben a „Wikileaks” kifejezés szerepel, Afrikában az internetezők aránya elenyésző, az oldal arab nyelvű szekcióján mindössze egy Google-fordítóprogrammal átkonvertált bemutatkozás található. Az eredetileg célkeresztbe vett elnyomó rezsimek börtöneiben e-mailen vagy faxon kiadott utasítások nélkül is kiverik az emberek fogait, mint ahogy a vastag borítékok érkezését is virágnyelven jelentik be.

A Wikileaks egyelőre tehát kizárólag a nyugati világnak szól. Tényfeltáró dokumentumok nélkül is tudja jól mindenki, hogy tőlünk keletre bérgyilkosok vadásznak újságírókra, annál is keletebbre pedig rendőrök ellenzékiekre. A néplélek és a bebetonozott társadalmi és politikai struktúrák azonban aligha változnak egyhamar. Azt pedig csakis a legromantikusabb lelkek hihetik, hogy a Nyugat fegyvert fog a világ távoli pontjain tapasztalt visszaélések és emberjogi sérelmek láttán. Irán, Egyiptom, Zimbabwe, Kína és sok más ország példája mutatja, hogy a Nyugat számára jobb egy baráti diktátor, mint egy ellenséges demokrata. Hasszán Dáhir Awejst – pontosabban az őt követő iszlamistákat – sem a Wikileaksen megszellőztetett halállista, hanem a olaj vörös-tengeri útjának ellenőrzése miatt fosztották meg hatalmától. A gerillamód közzétett információk és titkos dokumentumok, bár tényleg sokat tesznek a tisztánlátás érdekében, leginkább arra jók, hogy igazolják a nyugati vezetők hatalmi törekvéseit, vagy éppen aláássák népeik beléjük vetett bizalmát. Lehet ugyanis, hogy maga a Wikileaks nem politizál, de akik az információkat kiszivárogtatják, pláne akik elolvassák, igen. Az objektív igazságkeresés pedig még Európában is romantikus lelkületű kevesek sajátossága.

Bárki más fegyverként használhatja fel, éppen az igazság bajnokai vagy azok védelmezői ellenében.

Sayfo Omar