Ki beszél itt Ukrajnáról?

Sikerül-e az új erőegyensúlyt és az orosz érdekeket is figyelembe vevő európai biztonsági rendszert kiépíteni, vagy elszabadulnak az indulatok? Ez a 2022-es év egyik nagy kérdése Európa számára. A jelenlegi szembenállás és bizalmatlanság gyökerei a Szovjetunió felbomlásának idejére nyúlnak vissza. Három évtizede a Szovjetunió gyors összeomlásán meglepődő Egyesült Államok még reálpolitikát folytatott, és a német egyesítésért, Kelet-Európa békés elengedéséért, a váratlanul gyors és könnyű sikerért cserébe megígérte, hogy tiszteletben tartja Oroszország érdekeit, és a NATO nem terjeszkedik keletre. Sokaknak akkor úgy tűnt, már nincs ki ellen harcolni, és a NATO-nak lényegében nincs is miért tovább fennmaradnia. Aztán Washington győzelmi mámorában mindezt hamar elfelejtette, a NATO pedig sarkig tárta kapuit.

Az egykor Moszkvának tett ígéretet Washington ma már legendának tekinti. Az amerikai dokumentumok titkosításának feloldása azonban igazolja, hogy ez nemegyszer és szinte az összes nyugati vezető szájából elhangzott. James Baker akkori külügyminiszter a Mihail Gorbacsov szovjet államfővel 1990. február 9-én folytatott tárgyalásán például úgy fogalmazott, „Washington megérti, hogy a keleti államoknak garanciákra van szükségük. Ha az Egyesült Államok továbbra is fenntart(hat)ja katonai jelenlétét a NATO-tagjaként egyesülő Németországban, akkor a NATO katonai infrastruktúrája egy hüvelyknyit sem mozdul el kelet felé.”. De mint többek között a George Washington Egyetemnek a titkosított dokumentumokat e szempontból vizsgáló kutatásai is bizonyítják, hasonló biztonsági garanciákat ígért az orosz vezetőkkel találkozva Baker mellett az akkori amerikai elnök, George Bush, a német kancellár, Helmut Kohl, a külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher, a francia elnök, François Mitterrand, a brit kormányfő, Margaret Thatcher vagy a NATO akkori főtitkára, Manfred Wörner is.

A visegrádiak csatlakozását Moszkva még csak-csak lenyelte volna, ám a bővítés nem állt le, és mára már az orosz határoknál tart. Nem mellesleg ennek a veszélyeit az európai tagállamok is érzik, így a 2008-as bukaresti csúcson Berlin és Párizs meg is akadályozta, hogy Ukrajna és Grúzia megkapja a csatlakozáshoz vezető útitervet (MAP). A kérdés azonban nem került le a napirendről, még ha belátható időn belül nincs is realitása. A Kreml persze aggodalommal figyeli, hogy a katonai infrastruktúra telepítése már e két ország felvétele nélkül is az orosz határokhoz közelít. A stratégiai stabilitást szavatoló, köztük a kis- és közepes hatótávolságú rakétákról (INF) szóló kétoldalú szerződéseket az Egyesült Államok sorra felmondta, és az amerikai rakétavédelmi rendszer európai telepítésével a ballisztikus rakéták lehetséges indító bázisai egyre közelebb kerülnek az orosz határokhoz.

A lengyelországi és romániai, támadó nukleáris rakéták indítására is alkalmas infrastruktúra már közvetlen potenciális fenyegetést jelent Oroszországra, de az orosz rakétavédelem erre még tud válaszolni. Ukrajna csatlakozásával azonban ez az infrastruktúra a reakcióidő szempontjából a belső körön belülre kerülhetne. 25 éve még 2200 kilométerre voltak az amerikai rakéták Moszkvától, így viszont ez a távolság 400 kilométerre rövidülhet, ami Oroszország biztonsága szempontjából már annak a bizonyos vörös vonalnak az átlépése.

Közben változtak a globális erőviszonyok, és átalakulóban van a világrend is. Miközben az Egyesült Államok befolyása érezhetően csökken, Oroszország visszatért a globális porondra, Kína pedig Amerika első számú kihívójává vált. Moszkvának immár elege van abból, hogy a Nyugat folyamatosan kioktatja, érdekeit pedig figyelmen kívül hagyják. Erről szólt már Vlagyimir Putyin 2007-es híres müncheni beszéde, amelyben leszögezte, hogy Oroszország egyenrangú félként kíván tárgyalni, érdekeit pedig megvédi. A még ekkor is magas lovon ülő Nyugat azonban nem hitt az orosz elnöknek. Erre jött a grúz–orosz háború, de Moszkvát Washington még akkor sem vette igazán komolyan.

A már említett 2008-as bukaresti NATO-csúcson Washington az európai fenntartások ellenére erőltette Grúzia és Ukrajna közelítését, és a záródokumentumba bevették, hogy e két ország egyszer bebocsátást nyer. Az események felgyorsultak, a NATO egyre közeledett az orosz határok felé, Moszkva pedig mind vastagabban húzta meg a vörös vonalakat. A Nyugat azonban ezt nem akarta figyelembe venni. Ebből következett a Krím elszakadása és a kelet-ukrajnai háború. A Krím visszacsatolása egy pillanatra megakasztotta, majd még jobban felgyorsította ezt a folyamatot. Amerika még nagyobb sebességre kapcsolt, és Moszkva szankcionálásával párhuzamosan terjesztette ki keletre az érdekszféráját.

Közben olyannyira kiéleződött az Egyesült Államok és Kína viszonya, hogy Washingtonnak már ezt is figyelembe kell vennie, amikor Moszkvával keménykedik. Egyrészt nem engedheti meg magának, hogy két ilyen frontot nyisson, másrészt a figyelmét már nem igazán Európára, jóval inkább Ázsiára és a csendes-óceáni térségre koncentrálja. A globális viszonyok alakulása tehát most Oroszországot segíti, a Kreml pedig ezt kihasználva igyekszik elérni, hogy végre tekintetbe vegyék az érdekeit. De az elmúlt mintegy három évtized történéseiből azt a tanulságot is levonta, hogy egy hatalom az érdekeit a mögötte álló erő arányában tudja megvédeni. Ezért aztán a katonai erejét kezdte el egy ideje fejleszteni, és mára néhány éves hadászati fölényre tett szert mindenekelőtt a hiperszonikus fegyverek, ezenkívül pedig a légvédelem és rakétavédelem területén.

Mindezek tudatában Moszkva tavaly év végén nemcsak átadta az Egyesült Államoknak és a NATO-nak az új európai biztonsági rendszerre vonatkozó elképzeléseinek a jegyzékét, de a diplomáciá­ban szokatlan módon nyilvánosságra is hozta. Ezzel is nyomatékosítva, hogy immár nem beszélgetni akar, hanem eredményt elérni. Az ajánlat központi eleme a NATO keleti irányú bővítésének leállítása, amely egyben jogilag kötelező érvénnyel gátolná Ukrajna és egyéb országok – értve itt vélhetően Grúziát és Moldovát – taggá válását. Moszkva ezenkívül azt szeretné, ha a NATO felhagyna mindennemű katonai tevékenységgel Ukrajna, Kelet-Európa, a Kaukázus és Közép-Ázsia területén.

Fontos pontja az orosz biztonsági garanciákra vonatkozó moszkvai tervezetnek, hogy a felek álljanak el a másik fél területét elérő, szárazföldi bázisú közepes és rövid hatótávolságú ballisztikus rakéták telepítésétől, és korlátozzák egymás határainak közelében a katonai gyakorlatokat. De Moszkva szeretné írásban megerősíteni azt is, hogy a felek nem tekintik egymást ellenfélnek, és tartózkodnak az erő alkalmazásától.

Washington megértette az üzenetet és az évet a két elnök, Vlagyimir Putyin és Joe Biden újabb megbeszélése zárta, majd az év elején szakértői szinten is megkezdődtek a tárgyalások. Előbb Genfben egy külügyminiszter-helyettesi szintű orosz–amerikai egyeztetés zajlott, ezt hosszabb kihagyás után a NATO–Oroszország Tanács összehívása követte, majd a tárgyalásokat az EBESZ találkozója zárta.

Gyors eredményt azonban ezektől a megbeszélésektől nem lehetett várni. Ezért aztán kicsit érthetetlen is a csalódottság. Már ha nem a tárgyalási taktika része. Ebben a helyzetben ugyanis már az is eredmény, hogy mindkét fél folytatná az egyeztetést. Persze addig még erősítené a pozíciókat. Washington például azzal, hogy folytatja a taktikai riogatást, így ismét dübörög a médiából a napokon belül állítólag meginduló támadás, ezzel az agresszív orosz magatartás sulykolása, valamint a fenyegetőzés a szankciók szigorításával. Moszkva viszont egy héten belül választ vár a javaslataira, ami szintén irreális. Felmerült már az is, hogy az elutasításra válaszul csapatokat telepít Venezuelába vagy Kubába.

E csatazajtól függetlenül mindkét fél alapvetően a tárgyalások folytatásában érdekelt. Azzal a különbséggel, hogy Moszkva mielőbbi eredményre törekszik, míg Washington inkább húzná az időt. A kompromisszumig még hosszú az út. Míg az egyik oldal a NATO alapelveire hivatkozva azt hangsúlyozza, hogy befolyási övezetek ma már nincsenek, és mindenki oda csatlakozik, ahová akar, addig a másik az EBESZ-nek a NATO-tagországok által is aláírt csúcsdokumentumait veszi alapul, amelyek szerint a biztonság oszthatatlan, és a kollektív biztonság nem mehet mások rovására.

Hogy lesz-e háború Ukrajnában? Ugyan már, ki beszél itt Ukrajnáról?