Ki lesz a törökök atyja?

Sztambul örökké Sztambul marad: vad forgatag, őrült iramban hömpölyög a tömeg a bazárban, az utcákon. Hatalmas dugók izzasztják a sofőröket a kaotikus forgalomban. A Galata hídon horgászok tanyáznak, egyikük kimászott a híd elszögesdrótozott pillérjére, cseppet sem törődve vele, hogy bezuhanhat az Aranyszarv-öbölbe. Rutinos. Azért néha hátrapillant a műanyag vödrére, amelybe a halait gyűjti, hisz infláció van. Igazi struggle for life, török módra. Eltűnődünk ezeken, aztán kocsit fogunk, és megkérdezzük a középkorú taxistól, hogy kire fog szavazni a május 14-ei elnökválasztáson.

– Erdoğanra! Kire másra? – vágja rá gondolkodás nélkül – A szocialisták… – nem mond semmit, csak a fejéhez emeli a kezét, és mutatja, hogy hiányzik egy kerekük. Véleményével nincsen egyedül, bár Isztambulban és Ankarában ennek inkább az ellenkezőjét lehet hallani, mert e két bástyában immár az ellenzék az úr. Ennek ellenére mindenütt óriásplakátok hirdetik: „Doğru zaman doğru adam”, magyarán „Jó időben a megfelelő ember”, és természetesen Recep Tayyip Erdoğanra gondolnak. Az elnök arcképes plakátját városszerte rengeteg helyen láthatjuk, akárcsak ellenfeléit. Bár plakátmagány terén kiegyenlítettnek látszik a harc, a jelöltek mégis nehezített pályán küzdenek: Törökország népe nyögi a szinte százszázalékos inflációt, ráadásul lidércnyomásként nehezedik társadalmukra a poszttraumás stressz, hisz a február eleji földrengés 50 ezer áldozatot követelt, és nagyjából egymillió töröknek dőlt romba a lakása, háza, élete. Feszült a légkör, ám mindez mégsem feltétlenül az ellenzék malmára hajtja a vizet. A jelenlegi elnök már húsz esztendeje kormányozza az országot, a dátum pedig szimbolikus: a Török Köztársaság kikiáltásának századik évében gyürkőzik neki politikai karrierje talán legnehezebb megmérettetésének. Szinte fej fej mellett áll Kemal Kılıçdaroğluval (74), a hatpárti ellenzéki összefogás jelöltjével, sőt, a közvélemény-kutatások utóbbi előnyét mérik (42,6 százalék 41,1 ellenében). Ám a jelöltek nemcsak óriásplakátokkal küzdenek, hanem bevetik a nehézfegyverzetet is. Az Eminönü városrész kikötőjében horgonyozik a vadonatúj TCG Anadolu I kétjáratú támadóhajó; a hatalmas drónhordozó a török hadiipar műremeke. A sztambuliak kilométeres sorokban várakoznak, hogy megnézhessék, és a rajta lévő pilóta nélküli repülőgépekkel lőjenek szelfit. Törökországban a nemzeti büszkeség kardinális kérdés, aki erre nem ad, az sokat veszthet. A hajó pedig száz reklámfilmnél is többet mond a helyi hadiipar teljesítményéről: a 2021-es évet Törökország globális szinten is figyelemre méltó, 3,2 millió dollár értékű fegyverexporttal zárta. Ennek fényében a múlt héten lejárt Teknofest (az ország legnagyobb repülési, űrkutatási és technikai fesztiválja) is hatalmas kampányrendezvénynek tekinthető, amely Selçuk Bayraktar (az elnök veje, a Baykar nevű hadiipari cég egyik vezetője) szerint „idén a világ legnagyobb rendezvényeként vonult be a történelembe, több mint 2,5 millió látogatóval”. Eposzi túlzás volna a létszám? Aligha. Ottjártunkkor zsúfolásig megtelt autóbuszok több tíz kilométeres sorban várakoztak a fesztiválra vezető bekötőúton. A Teknofesten a legújabb török gyártású drónokat, helikoptereket, repülőgépeket és rakétákat, egyéb fegyvereket lehetett megtekinteni. Erdoğan elnök személyesen is megjelent az egyik rendezvényen, két nappal azután, hogy rosszul lett egy élő tévéinterjú közben, amit gyomorbántalmakkal magyarázott. De vajon elég egy hatalmas hadiszemle és a hadiipar sikere a győzelemhez?

Pró, kontra

Megérdemli, hogy újra ő legyen az elnök, mondja kérdésünkre Fatih, a szír textilkereskedő, amikor a közelgő választásokról faggatjuk.

– Tiszta szívemből rá fogok szavazni!

Fatih több mint tíz éve él Törökországban, állampolgárságot szerzett, saját vállalkozását irányítja, és úgy látja, Erdoğan rengeteget tett az országért. Amikor megkérdezzük, hogy a hatalmas infláció ellenére is ezt gondolja-e, csak mosolyog.

– Testvérem, mindenhol infláció van! Az ellenzék úgy tesz, mintha erről csak az elnök tehetne, ám az eredményeiről egy szót sem ejtenek. Lássuk csak: megígérte és felépítette a világ egyik legnagyobb repülőterét (Az Isztambuli Repülőtér Európában a legforgalmasabb, világszinten a 7. – a szerk.), legyártatta az első török elektromos autót (Togg), országának modern hadiipart teremtett. Törökországot erőssé tette, jó vezető. Rá fogok szavazni – hangsúlyozza Fatih. Amikor Kemal Kılıçdaroğluról, a Köztársasági Néppárt (CHP) elnökéről kérdezzük, csak le­gyint.

– Semmit sem tesz, csak jár a szája. Nincs üzenete, karizmája. Állandóan azt hangoztatja, hogy hazaküldené a szíreket, pedig inkább azt kellene mondania, hogy mit tenne az országért és a gazdaságért. Ráadásul ötmillió török él Németországban; hogyha ők ott lehetnek, akkor ide miért ne jöhetnének mások? – teszi fel a költői kérdést a kereskedő.

A húszas évei vége felé járó Gökhan máshogy látja. Ő alkalmazottként dolgozik egy kereskedőcégnél, és mérget venne rá, hogy Kemal Kılıçdaroğlu nyeri meg az elnökválasztást.

– Már a legelső fordulóban 56 százalékot fog kapni, ezt nyugodtan írja meg! – jelenti ki karakánul. Amikor megkérdezzük, hogy fogadóirodában is megjátssza-e a nyerő százalékot, még egyszer leszögezi, hogy „nem lesz második forduló”.

– Mindenki jobban járna, ha az ellenzéki jelölt nyerne, a gazdaság helyreállna és az emberek is kilábalnának a válságból. Erdoğan már húsz éve elnök, jó tíz évvel ezelőtt én is rá szavaztam, de a hatalmi pozíciója megváltoztatta a gondolkodását. Szerintem a vallásunkat csak hatalomtechnikai eszközként használja, hogy befolyásolja a népet, elég csak annyit mondani, hogy „Allah”, és egyesek máris rá esküsznek. Úgy látom, a politikai elitet valójában nem érdeklik a hétköznapi emberek gondjai. Gazdaságunk alig áll a lábán, és annyira gyenge a devizánk, hogy sehová sem utazhatunk, még az egyirányú repjegyre sem telik. Ezért kell a változás! – érvel Gökhan. Azt reméli, hogy a leendő elnök új alkotmányt készít, illetve visszatér a parlamentáris rendszerhez. Barátja, egy kurd fiatal csak annyit tesz hozzá, hogy ő már szorgalmasan tanul németül, és bármi lesz is, Németországba költözik.

A török társadalom polarizált. Május 14-én 60,7 millió török szavazót várnak az urnákhoz, valamint 3,4 millió török állampolgár szavazhatott a határokon túlról (külföldön lezajlott a szavazás). Svédországban, ahol nagyobb arányban élnek kurd nemzetiségű török állampolgárok, általában jóval kevesebb szavazatot kap Erdoğan, ám Németországban, ahol rengeteg az anatóliai származású török, megszerzi a voksok 60 százalékát. Az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 2004-től kezdve kiépítette külföldi fiókintézményeit civil szervezetek formájában, az állam imámokat küld Nyugat-Európába, és támogatják az önszerveződő hitéleti intézményeket. Ám idén a németek nem engedték, hogy plusz szavazóhelyiségeket nyissanak, „csak” a 13 konzulátuson és még néhány városban lehetett szavazni, aminek negatív hatása lehet a kormánypártra nézve. Hazai pályán váratlan segítséget nyújthat Erdoğannak, hogy Muharrem İnce is elindult a választáson, aki a fiatalok körében népszerű, és szavazatokat halászhat el az ellenzéki koalíciótól (2018-ban ő volt a fő ellenzéki jelölt, ám csak 30,6 százalékot szerzett a megmérettetésen). Hogy miért népszerű? Nagyjából azért, mert aktívan facebookozik, és TikTok-oldala is van. Ám a győzelemhez szükséges 50 százalék plusz egy szavazatot valószínű hogy senki sem szerzi meg az első fordulóban, ezért május 28-án tartanák meg a másodikat. Erdoğan mindenesetre dolgozik a győzelemért, nagygyűlésről nagygyűlésre jár, és egész nap kampányol; ellenzéke is feltűrte az ingujját, csakhogy ott három főszereplő közt oszlik el a teher, miközben szorít a határidő.

Vezesd még egyszer…

Nem újdonság, hogy a hadiipar és a drónok sikerét nemzeti sikerként próbálják eladni a választóknak, mondja Egeresi Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének kutatója.

– Az ilyen eredmények a kormányzó párt népszerűségét növelik – helyezi kontextusba isztambuli tapasztalatainkat a szakértő. Bár a legtöbben Erdoğan bukására számítanak, szerinte az utóbbi egy-két hónapban erősödött az elnök, ráadásul turbóüzemmódban kampányol, az ellenzék vezére pedig kevésbé karizmatikus figura.

– Erdoğant 52 százalékkal választották meg öt éve, most 45 százalékra mérik a biztos pártválasztók körében, ami ilyen súlyos gazdasági helyzetben annyira nem is jelentős csökkenés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy két emblematikus politikus is kilépett a pártjából, és most az ellenzéket támogatja. Ilyen kiélezett helyzetben azonban minden szavazat számít – véli a szakértő.

Az AKP éppen emiatt nem tétlenkedik: a földrengés sújtotta Délkelet-Törökországba szórja a pénzt, és még az év elején megduplázták a minimálbért. A látványos bejelentésekkel – most például ingyen fogják kapni a török lakosok a gázt a termelésre fogott fekete-tengeri gázmezőknek köszönhetően – növekszik Erdoğan népszerűsége, ami pár hónappal ezelőtt járt már 40 százalék alatt is. Egeresi Zoltán szerint az AKP-t azért sem szabad leírni, mert a 60 milliós választói népességből 12 millió tagja van, ami elég sok szavazatot és még nagyobb mozgósítóerőt jelent. Sikerének kulcsa némileg a magyar belpolitikai helyzethez hasonlóan feltehetően abban rejlik, hogy az AKP hálózata lefedi a teljes török vidéket, szervezeteik jelen vannak a kisebb településeken is, míg valószínű, hogy például a legnagyobb ellenzéki párt nem tud mindenhová saját embert küldeni a választási bizottságokba. A hadiipari sikerek, a pénzosztás mellett a külpolitikai eredmények is fontosak.

– Azt akarják láttatni a szavazóikkal, hogy Törökország tárgyal és fontos. Vlagyimir Putyin videón jelentkezett be az oroszok által tervezett akkuyui atomerőmű átadóünnepségére, ami szép fegyverténynek mondható. Ami a külpolitikát illeti, mindegy, hogy harcolnak-e vagy békülnek, a lényeg, hogy látványosan történjen. A földrengés miatt a békülés irányába mozdultak el Görögországgal, de ez pontosan beleilleszthető abba az enyhülésre épülő külpolitikába, amit az utóbbi két évben a szomszédságban folytattak: rendezték Izraellel a kapcsolatukat, kiegyeztek az Egyesült Arab Emírségekkel és Szaúd-Arábiával, és mindezt rendesen mediatizálták. Ha Bassár al-Aszaddal is sikerülne kiegyezniük, akkor az nagy fegyvertény lenne, és azt üzenné a választóknak, hogy ezután könnyebben hazaküldhetik a szír menekülteket – mondja Egeresi Zoltán.

Szekuláris vallásosság

A szírek jelenléte kényes kérdés – jelenleg négymillióan lehetnek Törökországban –, még az AKP-ban sincsenek oda értük, a menekültellenesség még egy új pártot is életre hívott (Győzelem Pártja). Éppen ezért egy ideje a menekülteket nem regisztrálják, és rendszeresen toloncolnak ki illegális bevándorlókat, főleg afgánokat, miközben a szírek egy része integrálódott, megtanult törökül – tehát a rendészeti intézkedések és a szírek eltávolításáról szóló ellenzéki politikusi nyilatkozatok ellenére nem lesz könnyű hazaküldeni őket. E választást nemcsak ők, hanem a kisebbségek is befolyásolhatják, például a tíz-tizenöt milliós kurd népesség mellett a kevésbé ismert, hasonlóan több mint tízmillióra tehető létszámú alevik is.

– A szekuláris, baloldali kurdok a pártjuk tanácsára a Köztársasági Néppártra fognak szavazni. Az alevik pedig hagyományosan baloldali erőkre szavaznak, és biztosan az ellenzéki kihívóra húzzák be az ikszet. Kemal Kılıçdaroğlu a kampányban kijelentette, hogy ő büszke alevi. Persze az alevi identitás vállalása kétélű fegyver, mert lehet vele mozgósítani a saját bázist, de azokat is, akik különben otthon maradtak volna, és most mégis elmennek Erdoğan kedvéért, nehogy a másik nyerjen.

Az idei választás a matematikáról fog szólni: a szekuláris kurdok átszavaznak Kılıçdaroğlura, a vallásos kurdokat inkább Erdoğan nyeri meg, hisz még egy kis kurd vallásos párttal is lepaktált, mondja a szakértő. És ha már számok, a Török Köztársaság idén ünnepli megalapításának centenáriumát, és kérdés, hogy Erdoğan hogyan viszonyul az atatürki, szekuláris örökséghez. A szakértő szerint abban nincsen vita, hogy az egységes Törökországot meg kell őrizni a háborgó világban, és ha megkérdeznék, az elnök is azt mondaná, hogy hazája szekuláris állam, ám elnöksége idejében a mindennapi életben és az oktatási rendszerben is erősítették a vallás szerepét.

– A leglátványosabb eredmény, hogy fejkendőt viselhetnek a nők állami intézményekben – korábban ez tilos volt –, de senkit nem kényszerítenek rá. A fia­taloknak eddig is kötelező volt a vallásoktatás, de ez hangsúlyosabbá vált az utóbbi tíz évben. A kormány ezzel a konzervatív rétegek újratermelését igyekszik biztosítani, ám a tradicionális vallásosság leáldozófélben van, ugyanis elkezdődött a középosztályosodás, a fia­talok kikerülnek a vidéki környezetből, és megváltozik a világlátásuk. Noha istenhívők maradnak, más szempontból sokkal szekulárisabb életet élnek. Erdoğan bizonyos mértékig szembemegy a trendekkel, de nem annyira látványosan, hogy elkezdjük temetni a szekuláris Törökországot. Célja az, hogy megtartsa a saját bázisát, ám Törökországot mindig is a jobbközép pártok uralták, éppen ezért az a nagy kérdés, hogy Kılıçdaroğlu mit tud ajánlani az anatóliai szunnita családoknak. Alacsony inflációt, gazdasági növekedést, biztos munkahelyeket igen, de ezt megteszi Erdoğan is. Érzelmi szavazás lesz, és ez a választás elsősorban Erdoğanról szól. A jelenlegi adatokból kiindulva valószínű, hogy lesz második forduló, de azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy 51 százalékkal megnyeri az elsőt. Szoros lesz, pár tízezer szavazat döntheti el a küzdelmet – véli a szakértő.