Montenegró független – Új állam született Európában

Három héttel ezelőtt úgy döntött Montenegró lakossága, hogy saját kezébe veszi a sorsát, elszakad Szerbiától. Hivatalosan lapzártánk után jelentették be a kis ország függetlenné válását. Ezzel persze nem egy, hanem két új állam született Európában. Hiszen a független Montenegró mellett, elvileg új államnak számít Szerbia is, amelynek a régi Jugoszlávia tagköztársaságai és etnikumai közül már majd mindenki hátat fordított. Már csak a magyarok vannak hátra…

Montenegró számára nem nagy szenzáció a függetlenség. Inkább formai, mint tartalmi dolog, hiszen a közel 700 ezer lakosú kis ország lényegében évek óta önálló. Igaz, ez az önállóság már egy egészen másfajta függetlenség lesz, mint az a lopakodó távolodás és távolságtartás Belgrádtól, amit eddig gyakorolt Milo Djukanovics montenegrói miniszterelnök és kormánya.

A két ország együttélése a történelmi időkig nyúlik vissza. Kutatók szerint a montenegrói nép vérében több elem keveredik: ott van benne az illírek genetikai emléke, ott van a pásztorkodó vlahok hatása, a legerősebb, legjellemzőbb jegyeket persze a szerbek hozták a Crna Gora meredek hegyei között élő törzsekbe. És persze a hódító törökök emlékéről sem szabad megfeledkezni, bár történelmi tény, hogy a Cetinje körüli hegyeket mindvégig megvédték a montenegróiak, azokat sohasem tudták elfoglalni és uralmuk alá hajtanai az iszlám seregek.

A mostani önállóság formális és hivatalos értelemben a montenegrói állam második függetlensége. 1878-ban harcolta ki önállóságát, 1918-ban azonban csatlakozott a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, majd a megalakuló Jugoszláviához. A királyi Jugoszláviában, de Tito szocialista államában is Montenegró és Szerbia állt legközelebb egymáshoz a sok rokon közül. Az 1970-80-as években montenegróinak, illetve szerbnek lenni azonos identitást jelentett. Igaz, 1981-ben csak a montenegróiak 3 százaléka vallotta magát szerbnek, de csupán azért, hogy politikai értelemben létjogosultsága legyen a montenegrói tagköztársaságnak. Egyébként mindenki szerb származásúnak tartotta magát lelke mélyén, montenegróinak lenni valami olyasmit jelentett, hogy különleges szerbnek lenni. Szerbia és Montenegró között egyébként kulturálisan és genetikailag is körülbelül olyan viszony és kapcsolat állt fenn, mint Magyarország és Erdély között.

A montenegróiak amúgy is meghódították Jugoszláviát, de mindenekelőtt a testvéri szerb tagköztársaságot. Ez a nép karakterét tekintve igen ambiciózus és rendkívül összetartó. A montenegróiak, vesse őket bárhová a sors, mindenütt segítik egymást, s mindenütt igyekeznek vezető pozícióba jutni. A szerb közvélekedés szerint, ha két montenegrói találkozik az utcán, nem azt kérdezik egymástól, hogy hol dolgozol, hanem azt, hogy hol vagy igazgató. A jugoszláv és ezen belül a szerb gazdasági és politikai elitben ennek megfelelően mindig sok montenegróit lehetett találni. Montenegrói volt például maga Szlobodan Milosevics, de montenegrói származású Radovan Karadzsics is.

Montenegró ipara elhanyagolható, fejlesztésére nem fordított akkora gondot Tito, mint például a délszerb területek felzárkóztatására. Montenegró legfontosabb kincseit földrajzi fekvése, illetve festői szépségű hegyei és szintén nagyon szép tengerpartja jelenti, amely több mint 290 kilométer hosszú. Az itt található Kotori öblöt a világ 30 legszebb tengeröble közé sorolják. Az idegenforgalom Montenegró egyik legfontosabb bevételi forrása. Híresztelések szerint a másik fontos forrás a szinte kormányzati szinten irányított cigarettacsempészet, amelynek jövedelme elsősorban Montenegró államkasszájába folyik be. Ami az idegenforgalmat illeti, a tavalyi esztendőben 270 millió eurót profitált belőle az ország. Montenegró tengerpartján több jelentős magyar beruházás is található, s az országra mint új piacra és befektetési lehetőségre szemet vetett az EU turisztikai ipara.

Nyolcvankettő, harminchét

Vajon mi szállta meg ezt a kis országot, hogy formálisan és hivatalosan is elszakadjon Szerbiától? A folyamat a titói idill szertefoszlásával kezdődött, igazán azonban a délszláv polgárháború idején erősödött meg. Egyes elemzők szerint teljesen törvényszerűen. A két leggazdagabb rokon, Szlovénia és Horvátország kiválása után Jugoszlávia reménytelen és perspektívátlan államalakulat maradt, jelentős gazdasági gondokkal és még nagyobb gazdasági hátránnyal. Sokat rontott a helyzetén a polgárháború alatt bevezetett gazdasági embargó, valamint az, hogy a Kelet-Európa más országaihoz képest itt szokatlanul későre tolódott a rendszerváltás, a jugoszláv szocializmus csak a 2000-es NATO-bombázások után adta át a helyét a parlamenti demokráciának.

Ebben a helyzetben – különösen úgy és akkor, amikor a Jugoszlávia vezető erejének tekintett Szerbia jelentősen meggyengült – a megmaradt tagköztársaságok is úgy érezték, könnyebb és jobb lesz egyedül. Többek között azért is, mert a levált tagköztársaságokra nem vonatkoznak majd azok a korlátozások és büntető intézkedések, no meg az negatív külföldi megítélés, amely Szerbiára érvényes. Mind a mai napig.

Maga a kérdés – elszakadni Belgrádtól vagy sem – igen erősen foglalkoztatta s foglalkoztatja ma is a montenegrói közvéleményt. Példa erre, hogy az elszakadással kapcsolatosan lebonyolított népszavazáson 82,8 százalékos volt a részvétel. Nálunk 2004. december 5-én egy majdnem hasonló kérdésben 37,49 százalék ment el szavazni…

Montenegróban most viszonylag kiegyensúlyozott eredmény született. Az elszakadást pártoló Djukanovics miniszterelnök és hívei 55,5 százalékot szereztek, míg az elszakadást ellenző Predrag Bulatovics és ellenzéki koalíciója 44,5 százalékot. Bulatovicsék mindent megtettek az eredmény megváltoztatásáért. Óvást nyújtottak be például azért, mert több mint 2000 szavazóról kiderült, nem rendelkezik állandó lakhellyel Montenegróban. A vita különlegessége az, hogy Djukanovics és Bulatovics is eredetileg ugyanabból a milosevicsi istállóból származik. Djukanovics azonban függetlenségpárti lett, míg Bulatovics úgy látta, hogy nemcsak Montenegrónak ad biztonságot, ha egy formációban marad a nagyobb testvérrel, de ő is csak Belgrád segítségével maradhat a politikai porondon Podgoricában.

A belgrádi politikusok a nyilvános fórumokon visszafogottak és udvariasak maradtak, igyekeztek a legszigorúbb diplomáciai etiketthez ragaszkodni. A népszavazás után kialakult óvásáradatban – 230 óvás és 63 panasz érkezett az illetékesekhez -, valamint a Bulatovics-féle ellenzék hangos nyilatkozataiban Djukanovics montenegrói miniszterelnök egyértelműen Belgrád kezét és irányítását látta. Djukanovics és az elszakadók fejében, ha halványan is, de nyilván élt a félelem egy fegyveres beavatkozástól. Csakhogy ez a konfliktus már nem viselte volna magán a közvéleménynek jól eladható etnikai jegyeket, ahogy ez a szlovén, a horvát vagy a koszovói háborúban történ, hanem testvérharc lett volna. Belgrád nem lépte át ezt a küszöböt.

Elszállt egy álom

Borisz Tadics szerb elnök és Vojiszlav Kostunica biztosította Montenegrót arról, hogy elfogadja és tiszteletben tartja a népszavazás eredményeit. Ezzel együtt mindketten kijelentették, mennyire fájlalják Montenegró elszakadását, hiszen úgy gondolták, hogy a közös államalakulat könnyebben boldogul majd a gazdasági életben és a nemzetközi politikában is. Azt nem tették hozzá, de a szerb közvélemény pontosan tudja, mekkora gondot okoz – nemcsak gazdasági hátrányt, hanem lelki traumát is – a tengerpart elvesztése. Szerbia ezzel hivatalosan is elveszítette kapcsolatát az Adriával, ami súlyos gazdasági érvágás. A másik pedig az, hogy Montenegró és a tenger elvesztése sérti és megrázza a szerb nemzettudatot. Különösen akkor, ha az elmúlt másfél évtizedben szinte csak és kizárólag vereségek érték Belgrádot, a jugoszláv tagköztársaságok sorban letöredeztek róla, noha Milosevics a kezdet kezdetén még Nagy-Szerbiában gondolkodott.

Sok szerb politikus Koszovó elszakadását – bár ezt hivatalosan még nem mondták ki – tekintette a dráma utolsó felvonásának. Nem hitték el, hogy jön még egy ráadás, ez lesz Montenegró. Most újra és hirtelen megint a szerbség bölcsőjének tartott Koszovóra figyel Belgrád. Nem is engedi kimenekülni a tartományból az ott rekedt 80 ezernyi szerbet sem, különben semmiféle autonómiaköveteléssel sem tudna előállni, és nem tudna különféle politikai feltételeket kapcsolni ehhez.

Amíg Montenegróval valószínűleg nem lesz gond az elszakadás során, még a hadsereg megosztása sem ígér problémákat, addig a koszovói szerb autonómiajavaslatok kemény próbatételt jelentenek a nagyhatalmaknak. A koszovói szerb önkormányzatok például – még ha igencsak kisebbségben vannak is egy-egy település irányításában – hivatalos formában is fegyveres önvédelmi-rendfenntartó csoportokat követelnek maguknak.

Hátra van még egy másik megrázó epizód, már ami Szerbiát illeti. Könnyen előfordulhat, hogy Montenegróval előbb kezdi meg a csatlakozási tárgyalásokat az EU, mint Szerbiával. Montenegrót ezért is vezette ki az államszövetségből Djukanovics miniszterelnök, hogy a brüsszeli pályára állítsa az országot. A montenegrói elit ugyanis maga szeretné minél előbb élvezni a csatlakozás előnyeit.

Az EU-s verdikt szerint Montenegrónak „mindössze” a közigazgatását, a jogrendszerét kell megreformálni, s fokoznia kell a korrupció és a szervezett bűnözés elleni harcát. Ami Szerbiát illeti, Brüsszel továbbra is a háborús bűnös Ratko Mladics tábornok kiadatásához köti Szerbia csatlakozását, pontosabban a csatlakozási tárgyalások megkezdését. Mladics elfogására több nagyszabású akciót indított a szerb belügy, de mint általában eddig, ezek is sikertelenek voltak. Mladics tényleges elfogásával ugyanis nehezen számolhatna el a közvélemény felé a belgrádi vezetés. Annak idején Milosevics kiadatásának aláírását sem vállalta egyetlen szerb nemzetiségű politikus sem. Ez Kasza Józsefnek, az akkori szerb kormány magyar miniszterelnök-helyettesének lett a feladata. A bonyolult helyzet és a sok fékező körülmény ellenére Szerbia kiheverhetetlen sérelemként élné meg, ha Montenegró előbb jutna az unióba.

Kérem a következőt

Egyetlen szerb fennhatóság alatt levő terület maradt csak, amely nem követelte még a függetlenségét, a Délvidék, vagy ahogy Szerbiában nevezik, a Vajdaság. Az ott élő magyarságra nyilván az eddiginél is nagyobb nyomás nehezedik majd, s az is biztosra vehető, hogy Szerbia továbbra is megtagad tőle mindenféle önrendelkezést, legfőképpen a területi autonómiát. A Vajdaság Belgrád utolsó zsákmánya. Ha ez is kicsúszna a szerbek kezéből, akkor Szerbia kicsi állammá zsugorodna össze. Tito Jugoszláviájához és Milosevics nagy-szerb álmaihoz képest mindenképpen kicsivé.

Sinkovics Ferenc