Kicsoda valójában Alekszej Navalnij?
Vlagyimir Putyin rendszerét megingató lánglelkű forradalmárt, morális példaképet faragott az elmúlt hónapokban a nyugati sajtó Alekszej Navalnijból. Az orosz berendezkedés azonban minden problémájával együtt sem rogyadozik, az ellenzéki politikus erkölcsi fölényét pedig még a harcostársai is megkérdőjelezik.
Homok került a gépezetbe. Az orosz liberálisok ikonja, a nyugati média sokáig kedvenc orosz pártját, a Jablokót alapító Grigorij Javlinszkij hosszú írásban rántotta le a leplet egykori párttársáról, Alekszej Navalnijról. Helyzetértékelésében egyben határozottan helyretette a már Putyin rendszerének végét vizionálókat. Ezzel az orosz politika nagy öregje egy pillanat alatt lerombolta mindazt, amit a liberális és oroszellenes média az elmúlt hónapokban felépített.
A Putyinizmus és populizmus nélkül című írásban Javlinszkij felidézi a tíz évvel ezelőtti tiltakozásokat, megállapítva, hogy az azóta eltelt időben sem a tüntetések jellegét, sem pedig létszámát tekintve nem történt előrelépés. Sőt, Javlinszkij szerint 2021 januárjában jóval kevesebben mentek az utcákra, mint 2011-ben, 2012-ben vagy akár 2019-ben. Ahogy az ellenzéki politikus fogalmaz, az elmúlt évek tiltakozásai egyáltalán nem jelentettek komoly problémát a hatalomnak – a mostaniak még kevésbé –, és egy újabb tiltakozási hullám csak a most is erős kiábrándulást és az apátiát fokozná. Megértették ezt szerinte Navalnij stábjában is, ezért szüneteltetik a tüntetéseket.
Javlinszkij emlékeztet arra is, hogy a tüntetések agitátorai és a Nyugat úgy állítják be a helyzetet, mintha a hatalom megijedt volna és félne, ezzel ellentétben a Kreml elmúlt tíz évben tett lépései – a Krím elcsatolása, katonák küldése Szíriába, represszív törvények sorának elfogadása, az alkotmány módosítása – egyáltalán nem arról tanúskodnak, hogy a Kreml félne, és a rendszer önbizalomhiányában szenvedne. A politikus szerint tévedés, hogy a hatalmat meglepetésként érték volna a tüntetések, és megijedne a tiltakozásoktól. Javlinszkij azt ajánlja, hogy a szikár és egyáltalán nem szívderítő realitásokkal, az ellenzéki hangulat megtörésére irányuló törekvés erősödésével, a nyomás növekedésével szembe kell nézni.
Navalnij elítélését Javlinszkij természetesen politikai indíttatásúnak nevezi, ám arra is fölhívja a figyelmet, hogy ugyanígy politikai döntés volt a Kirovlesz-ügyben 2013 júliusában, gazdasági bűncselekmény vádja miatt kapott felfüggesztett büntetés. Mint a politikus megjegyzi, a hatalom nemcsak engedte indulni Navalnijt a moszkvai polgármesteri címért, de még aláírásokat is gyűjtött neki. Sőt, szemet hunytak a felfüggesztett büntetéssel járó adminisztratív kötelezettségek folyamatos megsértése fölött is. A Navalnij körül zajló dolgok mögött – mutat rá Javlinszkij – már hosszú ideje egyértelmű a politikai motiváció, és ezek a lépések leginkább az eliten belüli intrikákat, ellentéteket tükrözik. Javlinszkij ezzel arra utal, hogy Navalnij nagyon is jó viszonyt ápol egyes Kreml körüli körökkel, és leleplezései lényegében a hatalmi játszmák részének tekinthetők, sokszor éppen egyes oligarcháktól kapott hozzájuk segítséget.
Navalnij politikai nézeteit Javlinszkij a populizmus és a nacionalizmus elegyeként határozza meg. Ennek kapcsán felemlegeti Navalnij rasszista, antiszemita kijelentéseit és lépéseit, majd az ismert és elkötelezett ellenzéki, Putyin egyik legkeményebb kritikusa, Valerija Novodvorszkaja 2011-es mondatait idézi, aki szerint Navalnij egykor az eszeveszett, fasiszta felhangú tömeg vezére lehet. Azóta Javlinszkij szerint semmi nem változott, és mint megjegyzi, Navalnijt és környezetét nem izgatja a felhívásukra az engedély nélkül az utcán tüntetők sorsa, kettétört élete, ráadásul még a 18 éven aluliakat is tudatosan felhasználják politikai céljaikra. A Navalnijt az ellenzékből jól ismerő Javlinszkij figyelmeztet arra is, hogy a politikust mint vezetőt csak önmaga érdekli, és elutasít mindenféle koalíciót. A szabad, demokratikus Oroszország képe tehát szerinte összeegyeztethetetlen Navalnij politikájával. Javlinszkij a szeptemberi választások előtti pártharcokat, helyezkedést is jól érzékeltető cikkében ezenkívül még kemény szavakkal illeti Putyin rendszerét, kifejti a jövőről vallott elképzeléseit, beszél arról, hogy a Nyugat mennyire nem érti és félreérti Oroszországot, amelynek most ismét két rossz között kell választania.
Súlyos szavak, amelyeket olvasva egyáltalán nem lepődhetünk meg a liberális sajtó zavarodottságán. A leleplezés ugyanis onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé várták. Pedig Grigorij Javlinszkij lényegében semmi újat nem mond, hiszen állításait a sajtó nem liberális, Alekszej Navalnijra nem szabadságharcos nemzetmentőként, hanem sokkal inkább politikai termékként tekintő része ezt már régen elmondta. Csakhogy ezt a jól felépített képbe nem illő megközelítést a fősodrú média orosz propagandának bélyegezte, vagy egyszerűen csak nem vett róla tudomást. Ezért aztán Navalnij kapcsán sokakban a lánglelkű ellenzéki, a Vlagyimir Putyin rendszerét megrengető, erkölcsi értelemben fölötte álló politikus téves illúziója élhet. Mi több, az „orosz Mandela”, az új Szolzsenyicin és Szaharov képe rajzolódik ki előttük.
Pedig – mint az egykor ismert ellenzéki aktivistát, Valerija Novodvorszkaját idézve Grigorij Javlinszkij is megjegyzi – a bolsevikok, sőt Hitler is ültek börtönben, így ez önmagában még nem elegendő a megdicsőüléshez. Ahogy Andrej Szaharov és Alekszandr Szolzsenyicin, úgy Alekszej Navalnij is raboskodott eleget, ám míg az előző kettő tényleg az „intellektuális szabadságért” harcolt, és morális tekintélynek tekinthető, addig utóbbi inkább politikai opportunista, aki mindenféle nézetet megjelenítve a népszerűséget tartja a legfontosabbnak. Nem véletlen, hogy programját egyáltalán nem ismerjük. Hiszen nincs is. Lényeges különbség az is, hogy Szaharovval és Szolzsenyicinnel ellentétben Navalnijnak nagyon is komoly politikai ambíciói vannak. A társadalom lelkiismereteként, morális tekintélyként jelenik meg, valójában azonban hatalmat szeretne. Erre mondja Javlinszkij és mások is, hogy nem a rendszert akarja megváltoztatni, hanem Putyint leváltani. Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy megengedhető lenne politikai alapú üldözése.
A Navalnij-projekt kiötlői azonban ezeken az „apróságokon” felülemelkednek, hiszen a szemükben mindent felülír Putyin rendszerének gyengítése, megingatása. Így aztán az sem számít, hogy – miként már többen is megfogalmazták – nézetei alapján az ellenzéki politikus egyáltalán nem nyugati értelemben vett liberális. Igazi modern populista, aki az idegengyűlölettől a liberális szabadságjogokig mindenféle irányzatot képvisel felváltva, ezáltal igyekszik megszólítani a szélesebb társadalmi rétegeket. Nem szereti az idegeneket, a homoszexuálisokat, nem adná a Krímet, így megtalálják a saját nézeteiket Navalnij repertoárjában a nemzetiek és a rasszisták is éppúgy, mint ahogy magukénak tekinthetik a demokratikus szabadságjogok hívei is. Egyszerre sajátosan orosz jelenség a maga szenvedéstörténetével. A „színes forradalmak” posztszovjet hőseihez hasonlítható, nemcsak az utcai tüntetések szervezésében, de életvitelében is megmutatkozó nyugati projekt.
Oroszország azonban nem Ukrajna, és nem is Grúzia. A rendszerrel szembeni elégedetlenség már egyáltalán nem tekinthető marginálisnak, a lakosság harmadának komoly fenntartásai vannak, Vlagyimir Putyin tekintélye is megkopott, ám a döntő többség változást ugyan nagyon is szeretne, a rendszer megdöntését azonban nem akarja. Noha a korrupció témájával Navalnij ügyesen rombolja a rendszer enélkül is megkopott tekintélyét, ez önmagában kevés egy erős ellenzék megteremtéséhez. A politikust ugyan különösen a nagyvárosi középosztály és a fiatalok egyre érdekesebb figurának tartják, jobb híján a rendszerrel szembeni érzület megjelenítőjének, így aztán a lakosság nagyjából húsz százaléka egyet is ért az akcióival, valódi támogatottsága azonban csupán pár százalékos. Egyrészt azért, mert a döntő többség a rendszeren kívüli ellenzéket nem tekinti igazi alternatívának, másrészt mégsem felejtik el, amit Vlagyimir Putyin főleg a 2010-es években értük tett. Egyre több tehát a bizonytalansági tényező, a rendszert azonban egyelőre komoly veszély nem fenyegeti. Mint arra Grigorij Javlinszkij is rámutatott, Oroszországban nincs forradalmi hangulat, a nagyvárosi középosztályt a Kreml elengedte, a tiltakozások nem rémítik meg, ám Navalnij letartóztatásával üzen, ezzel párhuzamosan pedig a saját bázisára, a szociális biztonság fenntartására különösen ügyel.
