Kié az emlékezés joga?

Diplomáciai háború robbant ki Izrael és Lengyelország között, miután a varsói parlament elfogadta a törvényt, amely büntetheti, ha valaki Lengyelországot is felelőssé teszi a náci Németország által elkövetett bűnökért. A jövőben pénzbüntetéssel és akár három év szabadságvesztéssel is sújtható, aki „lengyel haláltáborokról” beszél. Izrael holokauszttagadásnak és a múlt elferdítésének minősítette a döntést.

„Egy csoport bandita betör egy két család által lakott házba. Legyilkolják az egyik család szinte összes tagját, a másik családban a szülőket megölik, megkínozzák a gyermekeket, a házat pedig kifosztják és lerombolják. Létezik olyan, aki jó lelkiismerettel azt merné állítani, hogy a második család felelős az első pusztulásáért?”

Az idézet Mateusz Morawiecki lengyel külügyminisztertől származik, aki internetes bejegyzésében foglalt állást a lengyel–izraeli holokausztvitában. A lengyel politikai elit egy emberként állt ki az új törvény mellett. Beata Szydlo parlamenti képviselő és korábbi miniszterelnök rámutatott, hogy a lengyelek maguk is legalább annyira voltak áldozatok, mint a zsidók, az Európai Bizottság lengyel elnöke, Donald Tusk pedig kifejtette, hogy a törvény célja Lengyelország hírnevének helyreállítása a hamis vádakkal szemben.

Ahogy Lengyelországban, úgy Izraelben is egységfront alakult ki. Benjamin Netanjahu miniszterelnök élesen bírálta a varsói döntést, a külügyminisztérium szóvivője, Emmanuel Nahson pedig közölte: „Egyetlen törvény sem változtathatja meg a tényeket.” Hasonló véleményt fogalmazott meg a lakhatási miniszter, Yoav Galant is, aki „de facto holokauszttagadásnak” minősítette a törvényt.

A kormánytagok és ellenzéki politikusok egymásra licitálva támadták a lengyel döntést, Itzik Shmuli képviselő pedig javaslatot terjesztett be a holokauszttagadást tiltó törvény kibővítésére, ami a jövőben így a kollaborációtagadást is büntetné. Yair Lapid, a Yesh Atid párt vezetője Lengyelország izraeli nagykövetségével folytatott Twitter-párbajt, melynek végén durván kikérte magának, hogy őt holokauszttúlélők gyermekeként bárki kioktassa a népirtásról.

A vitához még az amerikai külügyminisztérium is csatlakozott, mely nem meglepő módon legfőbb kelet-európai szövetségese ellenében legfőbb közel-keleti szövetségesének adott igazat. Heather Nauert külügyi szóvivő Varsót burkoltan megfenyegetve „aggodalmát fejezte ki”, hogy a törvény „negatív hatással lehet Lengyelország szövetségeire és stratégiai érdekeire”.

Mérsékelt hangok persze Izraelben is vannak. Január 30-i vezércikkében a Haaretz című napilap problematikusnak nevezte, hogy a szélsőségesebb nacionalisták már-már kollektíven teszik felelőssé a lengyeleket a haláltáborokért. A cikkíró, Oded Even Or szerint ugyanis, ha valakik, hát a zsidók igazán tudhatják, milyen veszélyes dolog a kollektív bűnösség kikiáltása. A történelem során közösségeik számtalan atrocitást szenvedtek el Jézus meggyilkolásának vádja miatt, mely alól a katolikus egyház csak 1965-ben mentette fel őket. A XIX. századi oroszországi pogromok, de még a kristályéjszaka is a többségi társadalom zsidók által elkövetett vélt sérelmei kollektív megtorlásai voltak.

A történelem fintora, hogy éppen azon izraeli politikusok vádolják kollektív bűnösséggel a lengyeleket, akiknek felmenői maguk is hasonlóan igaztalan vádakkal néztek szembe. Annál is inkább, mivel a történelmi tabusítás Izraelben sem ismeretlen: az életben lévő Nakba-törvény például minden olyan kulturális és oktatási intézménytől megvonja a támogatást, amely elismeri a palesztinok 1948-as elűzését. Érdemes megjegyezni: amíg a Nakba-törvény mindenkire vonatkozik, az új lengyel jogszabály nem érinti a művészi vagy tudományos tevékenység keretében tett kijelentéseket.

A lengyelországi zsidók története persze korántsem volt idilli. Tény, hogy a XVII. századtól kezdve számos, többnyire gazdasági alapú összetűzés volt a zsidók és a lengyelek között. Mint ahogy az is tény, a náci megszállást követő napokban 219 településen, a zsidók és lengyelek által vegyesen lakott települések egytizedén történtek támadások zsidók ellen. Ezek az atrocitások döntően vagyon és szemérem elleni bűncselekmények voltak, amelyeknek a kaotikus időkben nem csupán zsidók estek áldozatul. De sem a helyi bandák randalírozása, sem pedig a társadalom egyes rétegeiben valóban jelen lévő antiszemitizmus nincs egy súlyban a németek államilag irányított megsemmisítő gépezetével.

Ráadásul jogfolytonosság sincs, hiszen 1939 szeptemberében a lengyel állam és a közigazgatás megszűnt létezni. A nácik által megszállt legtöbb európai országgal – például Franciaországgal vagy Norvégiával – ellentétben Lengyelországban nem volt hatalmon kollaboráns rezsim. A lengyel területek a német kormányzó, Hans Frank irányítása alatt álltak, ő pedig – ahogy az amerikai Holokauszt-emlékmúzeum hivatalos anyaga is elismeri –, olyan terrort vezetett be, amilyenre Európában sehol nem volt példa.

A nácik hárommilió lengyelt gyilkoltak meg, a többieket pedig másodrendű polgárokként kezelték. Miközben Jean-Paul Sartre a nácik által megszállt Párizsban zavartalanul írta főművét, A lét és a semmit, a lengyel értelmiséget szó szerint lemészárolták, a gyermekeket pedig – akiknek Himmler szerint még olvasni is felesleges lett volna megtanulniuk – a németek szolgálatára tanították.

A lengyelek és zsidók együtt szenvedtek. Egybehangzó történészi becslések szerint, összesen 450 ezer zsidót bújtattak lengyelek, ami miatt a németek ötvenezer keresztényt végeztek ki. A zsidók bármiféle segítéséért ugyanis azonnali halálbüntetés járt. Ma hozzávetőleg 6700 lengyel neve szerepel a zsidókat mentő „Világ Igaza” listán, ami több, mint amennyit a világ bármely másik országa fel tud mutatni.

Azt sem lehet mondani, hogy a lengyelek belenyugodtak volna a náci megszállásba. Elég itt csak az 1944-es varsói felkelésre gondolni, amikor a nép engedetlenségére válaszul a németek porig bombázták a várost, 200 ezer civilt megöltek, 700 ezret száműztek. Aligha véletlen, hogy még a Jad Vasem Holokauszt Emlékközpont is elismeri, hogy a lengyelek nem vonhatók felelősségre a náci bűnökért, a „lengyel haláltábor” kifejezés pedig történelmileg „erősen félrevezető”.

A sokat szenvedett Lengyelország már rég szembenézett a múlttal: a hatályos törvények három év szabadságvesztéssel büntetik a holokauszttagadást. Tény viszont, hogy az anyagiak körül voltak viták Izrael és a lengyelek közt. A közép- és kelet-európai országok közül ugyanis sokáig Lengyelország volt az egyetlen, amelyik – érthető okokból – nem kínált fel kompenzációt a holokuszttúlélőknek. Az 1997-es szabályozás szerint a nácizmus zsidó és nem zsidó áldozatainak és leszármazottaiknak ugyanazon a bírósági procedúrán kellett érvényt szerezniük követeléseiknek.

Hosszas államközi alkudozások eredményeként a lengyel kormány végül 2015-ben mégis lehetővé tette, hogy a holokauszt még életben lévő húszezer túlélője havi 130 dollár juttatásra regisztrálhasson. Egy 2017. októberi döntés értelmében pedig az egyenes ági leszármazottak is jogosultakká váltak a családi vagyon 20-25 százalékának visszatérítésére. Ez azonban aligha pezsdíti fel az izraeli gazdaságot, hiszen a kárpótlásra kizárólag az életmódszerűen Lengyelországban élő hozzátartozók jogosultak.

Sayfo Omar