Kifulladásig

„A Luhanszk, Doneck, Herszon és Zaporizzs­ja megyékben élők most csupán Volodimir Zelenszkij egy 2021 augusztusában tett nyilatkozatára reagálnak a szavazataikkal. Az ukrán elnök ekkor azt ajánlotta mindazoknak, akik orosznak érzik magukat, hogy gyermekeik és unokáik jövője érdekében távozzanak Oroszországba. Nos, e megyék lakossága megfogadta a tanácsot, és most hazatér Oroszországba, de viszi magával azt a földet is, amelyen az ősei éltek!” – reagált Szergej Lavrov az ENSZ Közgyűlésének 77. ülésszakán az említett régiók hovatartozásáról zajlott referendummal kapcsolatos nyugati bírálatokra. Az orosz külügyminiszter hisztériának nevezte a népszavazást érintő nyugati reakciókat. Kétségtelen, hogy a háború finoman szólva nem ideális környezet egy voksolás lebonyolítására, éppen ezért nem sok értelme van a referendum tisztaságáról beszélni. Kijelenthető viszont, hogy Ukrajna déli és keleti régióiban erős a lakosság orosz identitása és Moszkva iránti szimpátiája. Aki nem hiszi, vegye elő a 2014 előtti választási térképeket, és láthatja, hogy ezekben a régiókban a döntő többség az oroszbarát erőkre szavazott. Ezt a lojalitást megkoptatta ugyan az elmúlt nyolc év tudatos agymosása, a félelem és a Novorosszija-projekt feladása miatti csalódottság, ám el nem tüntette.

Az orosz külügyminiszter által cinizmussal felidézett nyilatkozat mindenesetre sokat elárul arról, hogy miként viszonyul az ukrán hatalom orosz ajkú polgáraihoz, és miért fajultak háborúig a dolgok. Kijev az elmúlt nyolc évben fegyverrel és szóval nemegyszer e megyék tudtára adta, hogy számára elsősorban a déli és keleti területek a fontosak, az ott élők már nem annyira. Ahogy Zelenszkij elnök az említett nyilatkozatban fogalmazott, az orosz identitásúak keressenek maguknak nyugodt helyet Oroszországban. Hát, most keresnek. Eljött értük Oroszország.

A referendum érzelmi töltése valójában azonban a háború eszkalációjának jogi megalapozásáról szól. Ezalatt Moszkva persze az orosz jogot érti, hiszen nagyon jól tudja, hogy a jövőről majd az erő, a fegyverek döntenek. Ám hogy legyen e területek megtartásához vagy éppen az egész történelmi Novorosszija megszerzéséhez erő, ahhoz egyebek mellett az eddig ellenőrzése alá vont régiókat Oroszországhoz kell csatolni. Így ugyanis azokra az orosz törvények és a katonai doktrína is kiterjednek majd, ami katonai és politikai értelemben egyaránt kiszélesíti a Kreml mozgásterét. Innentől az orosz felfogás értelmében ezeken a területeken már honvédő háború folyik, amelyben a tartalékosok, de akár a sorállomány is bevethető. Hiszen a cél immár az orosz területek védelme.

Nem véletlen, hogy a referendumok kiírásával egyidejűleg még szeptember 21-én Vlagyimir Putyin be is jelentette a részleges mozgósítást, amely egyelőre 300 ezer tartalékost érint. A lépés mindenekelőtt a hadseregből nem olyan régen leszerelt, kiképzett, kétmilliósra tehető tartalékos állomány egy részét jelenti. Ennek előkészítését célozta a hadseregen belüli fegyelem erősítését szolgálni hivatott törvények elfogadása. Így azok az orosz katonák, akik megtagadják a harcot, dezertálnak, nem engedelmeskednek a parancsnak vagy megadják magukat Ukrajnának, mostantól akár tíz év börtönbüntetésre is számíthatnak. A dezertálást eddig is keményen büntették, de korábban maximum öt év börtön járhatott érte. Büntetik azt is, aki megtagadja a behívó átvételét, ezért aztán az elmúlt napokban látványosan megnőtt a kilépő forgalom a finn vagy a grúz határon. Ez utóbbi irányba a határátkelőknél tíz kilométerre nyúlt a mozgósítás elől menekülő oroszok kocsisora. Emellett az egekbe szökött a repülőjegyek ára azokba az országokba, ahová az orosz állampolgárok vízum nélkül utazhatnak, és több nagyvárosban is kisebb tiltakozások zajlottak a mozgósítás ellen.

Mindez természetes emberi reakció, hiszen a háborút senki sem szereti. Az oroszok sem. Tisztában van ezzel az orosz vezetés is, kezdetekben így nem háborúval szerette volna kiterjeszteni Ukrajnára a befolyását. Nem sikerült, belesodródott egy konfliktusba, de annak ellenére ódzkodott hónapokon át a mozgósítástól, hogy egy ideje már nyilvánvaló volt, ekkora élőerővel Moszkva aligha érheti el a kitűzött céljait. Hiába van ugyanis az orosz hadsereg sokszor nyomasztó technikai fölényben, 200 ezer katonával 5-600 ezer ellen csak lassan haladt, az elmúlt hetekben pedig több helyen védekezésbe kényszerült.

A harkivi front összeomlása után aztán már nem lehetett tovább halogatni ezt a lépést. A megye feladása megmutatta az orosz hadsereg rendszerszintű problémáit, de ami talán ennél is fontosabb, az elszenvedett presztízsveszteség egyrészről aktivizálta a társadalom radikálisabb, keményebb fellépést követelő részét, másrészről pedig már Oroszország nemzetközi pozícióit veszélyeztette. Erőt kell mutatni, ez pedig az egyre növekvő nyugati fegyverszállítások fényében elképzelhetetlen a háború eszkalálása nélkül. Az orosz erők tehát elkezdték a civil, ezen belül is az energetikai infrastruktúra célzott rombolását. Ettől a tél beálltával a társadalom megtörését és az utánpótlási vonalak megszaggatását várják. A mozgósítás pedig a létszám kiegyenlítését, az ukrán oldalról tudatosan széthúzott frontokon keletkezett lyukak betömését, a pozíciók stabilizálását, illetve a Donbaszban az előrenyomulás felgyorsítását szolgálja.

A most bevonuló tartalékosok nem az első vonalba kerülnek. A megszállt területek biztosítása, a frontvonal mögötti infrastruktúra kiszolgálása és egyes máshol lekötött harcképes egységek tehermentesítése, felváltása lehet a feladatuk. Az orosz vezetés közben továbbra is nagyon ügyel a szociális stabilitás megőrzésére. Nem csupán a tüntetés betiltásának fenntartásával, a hadsereg akár szóbeli lejáratásának szigorú, 15 évig terjedő börtönnel járó büntetésével, hanem juttatásokkal is. Így egy most beterjesztett törvényjavaslat alapján minden behívott tartalékosnak egyszeri 300 ezer rubelt (nagyjából 1,2 millió forint) utalnak ki, emellett többek között szolgálat idejükre mentesülnek a hitelek kamatai alól, kedvezményt kapnak a rezsi fizetésében, a moszkvaiak pedig még 50 ezer rubeles kiegészítést is. A Kreml tehát továbbra is szeretné elkerülni a háború totálissá válását, azzal azonban számolnia kell, hogy az eddig csak a tévében dúló harcok beszüremkednek a családokba. Miközben a Kreml és a politikai elit még fenntartja a „különleges katonai műveletek” látszatát, addig a társadalom már egyre inkább érzi, hogy ez már háború.

A nyugati sajtó ennek kapcsán a már megszokott módon Vlagyimir Putyin helyzetének megrendüléséről, a társadalmi béke felborulásáról, az eliten belüli törésvonalak mélyüléséről ír. Oroszországban azonban nincs sem puccshangulat, sem pedig lázadás. Tény ugyanakkor, hogy megerősödött a félelem a társadalomban, miközben a hatalom egyre inkább nyomasztó győzelmi kényszerbe került. A baj az, hogy e két dolog nem erősíti egymást. Pánikhangulatról azonban szó sincs, ráadásul a közvélemény hangosabb része éppen keményebb fellépést követel a Kremltől.

Eközben a front másik oldalán már egy ideje általános mozgósítás zajlik, az ellentámadás erőltetése miatt egyre nagyobbak a veszteségek, közben pedig nem maximum pár százezren, mint Oroszországban, hanem már nagyjából 13 millióan döntöttek az ország elhagyása mellett. Nem meglepő, hogy egyre nehezebb feltölteni az ukrán hadsereg állományát, és a templomokban, a piacokon vagy egyszerűen az utcán kézbesítik a behívókat. A nem szűnő nyugati támogatások ellenére nemcsak az állam működését egyre nehezebb finanszírozni, de Kijev az anyagháborúban is rosszul áll. A tél pedig csak még tovább rontja majd a helyzetet, ezért aztán többet tudunk majd a tavasz közeledtével. Amennyiben addig sem törik meg az ukrán társadalom és a hadsereg ellenállása, akkor Oroszországnak hosszú, mind nehezebben kezelhető háborúra kell berendezkednie. De nemcsak Oroszországnak, hanem Európának, így aztán a magyar társadalomnak is.