Kígyótojás 2.0

Hiába múltak el évtizedek a világháború és a XX. századi ordas eszmék diktatúrái óta, a zsigereinkben hordjuk szüleink, nagyszüleink átélt élményeit a háború, a fasizmus és a sztálinizmus hétköznapjairól, a gyűlöletből kinőtt pusztításról. Ez is oka annak, hogy Ingmar Bergman svéd filmrendező 1977-es filmje, a nácizmus kiteljesedéséről szóló Kígyótojás bemutatásakor nem aratott osztatlan sikert. Az emberkísérletekről szóló, krimibe oltott filmlátomást Bergman védeni kényszerült. Mint mondta, a fasizmus elveszítette a második világháborút, legyőztük, de soha nem tudhatjuk, mikor milyen formában tér vissza. Ezt a mondatot akkor nem vette komolyan a világ.

Azokról a mondatokról sem töprengtünk sokat, amit a filmben az emberkísérleteket folytató Hans Vergerus mondott öngyilkossága előtt. „Az igazságszolgáltatás, mondta Vergerus, majd gondosan áttanulmányozza tudományos eredményeinket, és végül szépen irattárba helyezi az anyagot. De… a tudomány újra elő fogja venni a dokumentációnkat, és gigantikus mértékben fogják továbbépíteni azt, amit mi elkezdtünk.”

E mondatok igazságáról, Mengeléről, az árja faj és a szocialista embertípus kitenyésztéséről már az iskolában is tanultunk, de 1990 után azt hittük, hogy ezeket a szörnyűségeket végleg elfelejthetjük. Eszünkbe sem jutott, hogy a kígyótojásban új élet teremhetett, ami napról napra növekszik, és ismét mérgezheti az életünket.

Napjaink eseményei azt bizonyítják, Bergmannak és Vergerusnak igaza lett. Az Egyesült Államok egyetemei műhelyeiben a múlt század hetvenes éveiben kezdett formálódni az új ideológia, a kritikai rasszelmélet (magyar fordításban sokszor: kritikai fajelmélet), hogy aztán kiegészüljön a gender és a nemi identitások sorával a liberalizmus kiteljesedésére.

Az amerikai rémálom

A mai fehérgyűlölő és -térdepeltető, könyvégető és szobordöntögető eszmerendszer a tudománytörténészek szerint a hatvanas évek néger polgárjogi küzdelmeiben gyökeredzik, amelyek feketén-fehéren megmutatták az amerikai álom minden hazugságát. A nyomorban rekedt, az autóbuszokon külön utazó, a fehéreknek fenntartott éttermek és bárok látogatásából kizárt feketék minden megaláztatását, a színesek és fehérek közötti házasságot tiltó vagy egyenesen üldöző jogrend totális képmutatását.

Az Egyesült Államokat sújtó társadalmi feszültségek indították Derrick Bellt, Duncan Kennedyt, Morton Horowitzot és Roberto Ungert, hogy létrehozzák a Harvardon a kritikai jogtudomány iskoláját. A tudós professzorok nem kisebb célt tűztek maguk elé, mint hogy az általuk velejéig rasszistának tartott jogrendszert lebontsák, így teremtve meg a faji egyenlőséget. Bell és tanítványai kiválását a Harvardról diáklázadások kísérték, a hallgatók azt követelték, hogy a megüresedett katedrákat fekete professzoroknak adja az egyetemi vezetés. A lázadások vezér­alakjai, tanárok és aktivisták, valamint az őket követő diákok azonban már nem elégedtek meg a jogrendszer átalakításával. A fehér rasszot a mindenkori elnyomókkal azonosították, és a rendszer megdöntését követelték, immár a marxista eszmék nevében: megszületett a Kritikai rasszelmélet, a feketék jövendő uralmát előkészítő új elméletek és stratégiák összefoglalásaként. A könyv bevezetőjét Kimberlé W. Cren­shaw jogtudós és filozófus írta, aki immár a megmentendő társadalmi csoportok közé sorolta a nőket, a szexuális és más kisebbségeket, minden elnyomott társadalmi csoportot. Az új tanok követői, jogászok, szociológusok, pszichológusok, filozófusok és forradalmi hevületben égő aktivisták első kongresszusukat 1989-ben tartották a wisconsini Madisonban. Abban az évben, amikor a vasfüggöny mögötti európai országok még úgy tekintettek az USA-ra, mint a demokrácia és a szabadság vezérhajójára.

Az útjára indult mozgalom növekedni, terebélyesedni akart. Immár befogadott minden újnak számító gondolatot és az azokat követő csoportot. Csatlakoztak hozzá a feministák, a szexuális kisebbségek szivárványos különítményei és a gendertudományok művelői, akik Robert Stoller kaliforniai pszichoanalitikus 1964-ben nyilvánosságra került elméletét vallották a társadalmi nemekről.

Az amerikai egyetemek campusain rövidesen végzősként jelentek meg az új tudomány új művelői, akik arra törekedtek, hogy meghaladják az első elméletalkotók nézeteit. Ők már nem elégedtek meg a jogrend és az arra épülő társadalmi berendezkedés lebontásával. A kilencvenes években zászlajukra a dekonstrukciót, az interszekcionalitást tűzték. Totális revansot akartak venni a gyarmatosító fehér rasszon, és feketékre bízni a világ irányítását. Le akartak rombolni minden addig megszületett gondolkodási formát, a hagyományokat, a család intézményét, a tudományok és a művészetek addig ismert téziseit. És persze mindennemű kötődést a családhoz, vallási közösséghez, településhez, hazához. Emellett fel akarták számolni az ember nemi identitását is – mindezt a szabadság, az egyén totális felszabadítása nevében.

Az ötödik hadoszlop

Eközben formálódott egy másik elmélet is a nyílt társadalomról, amelynek megalkotója a tudományos babérokra áhítozó Soros György volt, a háttérben a Rothschild-klán mérhetetlen vagyonával. Az ő megjelent könyvei és tanulmányai már nem egy igazságosabb társadalom illúziójáról szóltak, hanem üzletről.

A határok lebontása, a nemzetállamok felszámolása Soros szerint azt a célt szolgálja, hogy bizonyos nemzetközi nagyvállalatok és bankok megszerezzék az irányítást a ma még a nemzeti kormányok felügyeletével működtetett javak fölött. Úgy véli, ezek a jelenleginél sokkal hatékonyabban tudnák kiaknázni a termőföld, a víz, az ásványi kincsek, az energiaszektor és persze a fontos iparágak nyújtotta lehetőségeket.

Ám Soros nem elégedett meg elméletek gyártásával. Már a nyolcvanas években elkezdte nagy hálózatépítő kísérletét, éppen Magyarországon. E kísérlet annyira sikeres volt, hogy hamarosan kiterjesztette más közép- és kelet-európai államokra is, így a 90-es évek közepére a volt szovjet zóna országaiban meghatározó szereplővé vált. De az üzletember ennél is nagyobbra tört. Az ezredforduló környékére hálózata globálissá nőtt, fizetési listáján a nagy világszervezetek prominens személyiségei is megjelentek, továbbá az Európai Parlament baloldali, liberális és zöldpolitikusai, a nemzetközi bíróságok testületeiben ülő bírák és a világmédia irányítói is. Így már beindíthatta migrációs válságként elhíresült akcióját, amelynek célja a kevert európai népesség megteremtése volt.

Az általa pénzelt, a kritikai rasszelmélet, a gender- és a szivárványos ideológia terjesztésére szerveződött NGO-k pedig afféle ötödik hadoszlopként azóta is érzékenyítenek, jogvédenek, embercsempésznek, bomlasztanak, felszámolnak, mikor mire van szükség a nagy tervhez, a nyílt társadalom megteremtéséhez. Az NGO-aktivisták persze igyekeznek jól teljesíteni, hiszen az ígéret szerint közülük kerülnek majd ki azoknak a javaknak a működtetői, amelyeket a hálózatok átvesznek a nemzetállami kormányok megbuktatása, az országhatárok felszámolása után.

Soros azonban soha nem volt szűk látókörű, a kritikai rasszelméletben és a gendermozgalomban is meglátta az üzletet. Hiszen egy minden identitásától megfosztott tömegben nincs erő ahhoz, hogy ellenálljon saját kifosztásának, a nyílt társadalom megteremtésének. Éppen ezért nem volt szűkmarkú e mozgalmak anyagi támogatásakor sem. Igazán nagy pénzeket pedig akkor kezdett rájuk költeni, amikor Donald Trump elnökségével veszélybe került a „haladó” eszmék globális hegemóniája. Trump elnök megbuktatásáért nem ítélte nagy árnak az amerikai városok felgyújtását, dőlt a pénz a BLM-mozgalom aktivistáihoz.

Soros Európát is elárasztotta BLM-sejtekkel, és a megvásárolt politikusok segítségével jogszabályokkal is megerősítette a szivárványos mozgalmakat. Ebben számíthatott a bőkezűen szponzorált egyetemi műhelyekre is, amelyek immár minden, a „progresszívtól” eltérő gondolatot igyekeznek kirekeszteni az univerzitások falai közül. És persze számíthatott a folyamatokban szintén lehetőséget látó világcégek anyagi támogatására, amelyek szívesen beszálltak a fehér civilizációt szétszaggató gender- és más újmarxista elméletek terjesztésének finanszírozásába. Az égő könyvtárak és a ledöntött szobrok mutatják, hogyan izmosodnak, terebélyesednek a fehér civilizációban a pusztító ideológiák és mozgalmak.

Globális emberkísérlet

Vergerus igazságának is tanúi lehetünk mindennap. Az emberkísérletek gőzerővel folynak. Szörnyű következményeit láthatjuk minden kilenc hónapos korban kivégzett magzatban, akit elpusztítanak a szabad abortuszjogokra hivatkozva. És láthatjuk minden hormonkezelt, nemétől megfosztott kisfiúban és kislányban, valamint azokban a felvilágosítónak mondott kampányokban, amelyek átnevelőtáborrá változtatták a nyugati világban az óvodákat és az iskolákat.

Azt persze nem tudjuk, hogy az utókor, ha lesz egyáltalán olyan, miként fogja elnevezni ezt a szemünk előtt kibontakozó rettenetes társadalmi formációt. Talán a liberálfasizmus a legmegfelelőbb kifejezés rá. Ám ahhoz, hogy pontosabb fogalmat alkothassunk róla, legelőször vissza kellene vennünk a szavainkat a gendernyelvészetet művelő egyetemi emberektől, a rég megvásárolt balliberális politikusoktól.

Egyvalami azonban biztos: Bergman és Vergerus igazságának minden áldott nap tanúi lehetünk. A kígyótojás burka ismét felszakadt, a vipera ereje teljében ontja mérgét világunkra.