Kilépett az Egyesült Királyság az Európai Unióból

Az Európai Unió és elődszervezetei történetében a brit kilépésig nem volt példa teljes jogú tagország távozására.

Az Egyesült Királyság 47 évet és egy hónapot töltött el az Európai Közösségek, majd utódja, az Európai Unió tagországaként, ugyanis 1973. január 1-én lépett be a közösségbe Sir Edward Heath akkori konzervatív párti miniszterelnök vezetésével.

A kilépés pillanatában, szombaton nulla órától elkezdődött a várhatóan 11 hónapig, december 31-ig tartó átmeneti időszak, amelynek egyik legfontosabb célja az, hogy időt biztosítson Londonnak és az EU-nak a megállapodásra a jövőbeni kétoldalú kapcsolatrendszer sarkalatos szabályairól.

A brit kormány elsődleges céljai között szerepel egy átfogó, a szolgáltatásokra is kiterjedő kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodás megkötése az EU-val, de ebben az időszakban kell szabályozási megállapodásra jutni olyan területeken is, mint a igazságügyi hatóságok büntetőjogi együttműködése, a gyógyszer- és a repülésbiztonság, a halászati jogok vagy a védelmi és a biztonságpolitika.

A kilépés pillanatában megszűnt a folyamatot eddig irányító Brexit-ügyi minisztérium, és a további tárgyalásokon brit részről egy negyvenfős stáb vesz majd részt, közvetlenül a londoni miniszterelnöki hivatal fennhatósága alatt.

Az átmeneti időszak lejártáig jórészt a jelenlegi szabályrendszer marad érvényben az Európai Unióval fennálló viszonyban, vagyis legalább az idei év végéig semmiféle érdemi változás nem lesz érzékelhető olyan területeken, mint az EU-állampolgárok jogosultságai, a beutazás, a bevándorlás szabályozása, a légiközlekedés vagy a kereskedelem.

A brit választók az EU-tagságról 2016 júniusában tartott népszavazáson döntöttek úgy, hogy az Egyesült Királyság lépjen ki az Európai Unióból: a referendumon a résztvevők szűk, 51,89 százalékos többsége voksolt a távozásra.

A Brexit-folyamat azonban korántsem a népszavazással kezdődött.

A kormányzó Konzervatív Párt erőteljesen EU-szkeptikus parlamenti szárnya már nem sokkal a párt 2010-ben aratott választási győzelme után követelni kezdte egy olyan – a brit politikai zsargonban „in or out” (maradni vagy kilépni) néven emlegetett – referendum kiírását, amely egyértelműen azt a kérdést teszi fel, hogy a brit választók az EU-n belül vagy kívül szeretnék-e látni hazájukat.

David Cameron, az akkori miniszterelnök – aki eleinte ellenezte egy ilyen népszavazás kiírását – 2013 januárjáig tudott ellenállni ennek a nyomásnak. Akkor viszont bejelentette, hogy a brit választóknak 2017 végéig lehetőségük lesz referendumon dönteni hazájuk EU-tagságának jövőjéről, de addig a brit kormány megpróbálja újratárgyalni az unióhoz fűződő viszonyrendszert.

Az újratárgyalási folyamat végén Cameron deklarálta, hogy a tárgyalások sikerrel zárultak, Nagy-Britannia „egyedi státust” vívott ki magának az EU-n belül, és ő ennek alapján azt javasolta a választóknak, hogy a népszavazáson a további brit EU-tagságra voksoljanak.

Az ezzel ellentétes eredménnyel végződött népszavazás másnapján Cameron bejelentette távozását a kormányfői tisztségből, majd képviselői mandátumát is visszaadta, végleg kiszállva a brit nagypolitikából.

Utódja, Theresa May – a Cameron-kormány volt belügyminisztere – a „kemény Brexit” stratégiáját hirdette meg. Ennek lényege az volt, hogy az Egyesült Királyságnak az EU egységes belső piacáról és vámuniójából is ki kell lépnie, mivel nem kívánja teljesíteni azokat a feltételeket – mindenekelőtt a külföldi EU-munkavállalók szabad letelepedésének kötelmét -, amelyek ezekhez az integrációs szerveződésekhez elválaszthatatlanul kötődnek.

Jóllehet a Brexit-folyamatba Theresa May is belebukott, miután a kilépés feltételrendszeréről az EU-val általa elért megállapodást a londoni alsóház háromszor is leszavazta, a kemény Brexit általa meghirdetett stratégiája túlélte az ő kormányfői pályafutását: az Egyesült Királyság szombattól nemcsak az Európai Uniónak, hanem az EU vámunójának és egységes belső piacának sem tagja.

Az országot Theresa May utódja, Boris Johnson jelenlegi konzervatív párti miniszterelnök vezette ki az Európai Unióból.

Johnson előzőleg részlegesen újratárgyalta a kilépési feltételekről szóló megállapodást az EU-val. Ő sem tudta azonban ratifikáltatni a parlamenttel a Brexit-megállapodás új változatát, mindenekelőtt azért, mert az elődje, Theresa May által 2017-ben teljesen váratlanul kiírt parlamenti választás után a kormányzó Konzervatív Párt kisebbségbe került, az ellenzék pedig nem volt hajlandó támogatni a kilépési egyezményt a Johnson által megszabott feltételekkel.

Ebből a helyzetből Boris Johnson is előrehozott választással próbálta megtalálni a kiutat, ám neki sikerült az, ami Theresa Maynek nem: a december 12-én tartott választáson a Konzervatív Párt a vártnál jóval nagyobb győzelmet aratott, és az addigi kisebbségi kormányzás után kényelmes, 80 fős többséggel alakíthatott új frakciót az alsóházban.

Ezután már nem jelentett problémát a Brexit-megállapodás ratifikálása, ami a legutóbbi hetekben – miután a nem választott felső kamara, a Lordok Háza is feladta rövid ideig tartó ellenállását – le is zajlott.

Az Egyesült Királyság eredetileg tavaly március 29-én lépett volna ki az EU-ból, de a Brexit-folyamatot kísérő heves belpolitikai viták miatt Theresa May és Boris Johnson is halasztásokat kért, amelyeket az EU rendre jóváhagyott.

A legutóbbi halasztási döntés jelölte ki a Brexit január 31-i határnapját, és ez a határidő az eddigiektől eltérően, a brit EU-tagság péntek éjféli megszűnésével teljesült is.