Olyan pénzügyi-gazdasági „világháborúban” gondolkodni, amelynek úgymond győztesei és vesztesei lesznek, finoman fogalmazva is őrültség. Márpedig a médiát éjjel nappal izgalomban tartó tőzsdei haditudósítások szerint a frontokon az őrültek száma veszélyes gyorsasággal szaporodik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tőzsdék és a bankszektor terepviszonyaira a hagyományos hadviselés logikáját alkalmazva születnek zseniálisnak vélt, valójában a saját és a szövetséges csapatokra veszélyes taktikák.

Ennek oka nem más, mint hogy a harcoló felek a globális magánszféra jól körülhatárolható – bár bizonyos értelemben identitás nélküli – csoportjai. A mögöttük álló politikusok és anyaállamok feladata pedig kimerül a hadiadók kivetésében és beszedésében. A régi szép időkben, a létező nemzeti burzsoázia idején ez még fordítva működött, mert az államnak nyújtott hitelekből keletkező késleltetett haszon bőségesen kárpótolta a háború idején kivetett magas adók miatt elszenvedett veszteségeket (99,25 százalékos adóplafon Angliában, 94 százalékos az Egyesült Államokban a II. világháború kezdetétől a hetvenes évekig).

A jelenleg is zajló gazdasági-pénzügyi hadviselésben a puszta erőfölény mindaddig elegendőnek bizonyult, amíg a globális tőke idejekorán elő nem állította első potenciális ellenfelét: Kínát. Vagyis amíg 1990-től a gazdaságilag kevésbé fejlett országok, köszönhetően a nyugati piaci térnyerésnek és a keleti privatizációnak, úri módon eltartották a jóléti társadalmakat. Nem is volt semmi probléma. Az eredetileg egymással is megversenyeztetett „Visegrádi négyek” azonban egyszer csak azt vették észre, hogy az EU nem négy, hanem tíz új taggal bővül, lényegében változatlan összegű fejlesztési pénzek elosztása mellett.

A „tízeknek” tehát már esélyük sem volt arra, hogy a Nyugathoz hasonlóan kihasználják amúgy is csekély gazdasági erőfölényüket, hiszen ott álltak egy menedzsmentté degradált versenyképtelen nemzeti burzsoáziával, miközben nem maradt mögöttük befolyási övezet, ahová terjeszkedhettek volna.

Ne szégyelljük kimondani, nem maradt senki, akit nyugati mintára lenyúlhattak volna. Tegyünk itt egy kitérőt. A publicisztika terjedelmi okokból alkalmatlan arra, hogy az őskortól napjainkig végigelemezze a háborúk történetét. Annyi azért megállapítható, hogy az utolsó száz évben – leegyszerűsítve a képet – a szisztéma a következőképpen működött.

Okos fiúk rájöttek, hogy a fegyvergyártásban magasabb a profit, mint mondjuk a földieper termesztésében. Egy idő után azonban a telített piac kiprovokálta a háborút. A háború kiprovokálta az új és hatékonyabb fegyverek megjelenését, majd az új fegyverekkel telített piac ismét kiprovokálta a háborút. A légy akkor esett a levesbe, amikor Amerikában, majd később a Szovjetunióban létrehoztak egy olyan eszközt, aminek a pusztító ereje már akkora volt, hogy ha több állam is birtokolja, akkor a háborúnak csak vesztesei lehetnek, győztesei nem (atombomba). A felhalmozódott és természetesen továbbra is gyártott hagyományos fegyverek elhasználása tehát áttevődött a harmadik világ országaira.

Eközben az atomfegyverekkel rendelkező és szembenálló két tábor területén a fegyveres konfliktus kirobbanásának veszélye fokozatosan nullára csökkent. Magyarán: egyértelművé vált, hogy a kettős vereségből a hagyományos (háborús) logika mentén nincs kiút. Néhány elvetélt kísérlet, mint például a kommunikációs hadviselés és fellazítás taktikája után megszületett egy minden addiginál hatékonyabbnak tűnő stratégia, amely a Nyugat számára valóban a győzelem reményével kecsegtetett: a gazdaság és a pénzügyek területén megvívandó háború új eszméje. Ez pedig azért vált lehetséges alternatívává, mert a magángazdaságra épülő kapitalizmus versenyképesebbnek bizonyult a szocializmusnál. Ebből az eszméből fejlődött ki azután a „minél kevesebb az állam, annál hatékonyabb a gazdaság” egydimenziós gyakorlati konstrukciója. (Emlékeztetőül: „az állam rossz gazda”.)

Azonban ismét légy esett a levesbe. Az új terepen vívott háború leghatékonyabb fegyverei fölötti kontroll ezzel átkerült az államtól a magánszféra kezébe. Ideértve a függetlenített nemzeti bankokat is, és köszönhetően a pénzügyi innovációnak, mára a magántőke kifejlesztette s a tőzsdén be is vetette a maga „pénzügyi atombombáját”, amit eufemisztikusan „buborékgazdaság” néven szokás emlegetni.

Az eredmény: az anyaországokat és azok szövetségeseit padlóra küldő világválság. A globális tőke ugyanis nem egy meghatározott ellenféllel szemben folytat háborút, mint tette azt korábban a szovjet blokk országaival, hanem mindenki és minden ellen, ahol (profit)győzelmet arathat. Nem kímélve az adósságcsapdába szorított anyaországokat sem. Világos, hogy amíg a nemzetközi fizetőeszköz és a pénznyomtatás – államilag csak kissé kontrolláltan – az amerikai magánbankoknál van, addig a kínai kihívás kezelhetőnek tűnik. A kérdés csak az, hogy meddig? A válasz pedig az, hogy örökké egészen biztosan nem.

Újabb kitérőként jegyezzük meg: a dollárhegemónia megtörésére tett európai kísérlet drasztikus visszaverése jelzi, hogy már „pénzügyi atombombákat” sem érdemes ész nélkül robbantgatni. Nem beszélve arról, hogy ez automatikusan egy harmadik győztest szülne: Kínát és a világpiacra kilépő jüant. Ami az Európai Unió eddigi korszakát illeti, Franciaország és Németország világpolitikai pozícióharcának következményeit az újonnan csatlakozókkal megfizettetni eléggé sajátos, bár nem meglepő szövetségesi viszonyra vall.

Azonban súlyos tévedés részükről azt hinni, hogy a világ újrafelosztásában Németország és Franciaország a többiek maga alá gyűrésével harmadik pólussá válhat. Az új pólus vagy egész Európa lesz, vagy nem lesz fajsúlyos harmadik pólus. A két ambiciózus ország számára ennél rosszabb már csak az lehet, ha Kelet-Európát visszakergetik az orosz medve karjaiba.

A hagyományos háborúk logikáját követve az új kihívó terjeszkedését akadályozó lépések a következők lehetnek. A demokrácia gyors és világméretű exportálása, ami siker esetén mintegy elszívhatja a levegőt a jelenlegi kínai államberendezkedés elől. A mostani közel-keleti események azonban azt mutatják, hogy ez meglehetősen kockázatos, és az iráni kommunikációs félsikerből, ha úgy tetszik, próbajátékból nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni.

Jöhet még végül egy újabb, az előzőnél nagyságrendileg nagyobb világválság kirobbantása a tőzsdén keresztül (ez esetben nem zárható ki egy „új dollár” bevezetése sem). E fegyverek használatára, illetve az ezek kombinációjára adott válaszok azonban viszonylag könnyen kiszámíthatóak, beleértve egy kínai katonai hatalomátvétel lehetőségét is, annak minden következményével együtt, amit itt és most nem ragoznék.

A világ újrafelosztásának a hagyományos logika keretei között semmi esélye. Az olyan győzelemnek, amelyik veszteseket hoz létre, nincs realitása. Finoman fogalmazva, adott helyzetben reális esélye lehet annak, hogy a háború valamelyik fél beszorítottsága következtében kilép az eredeti kereteiből.

Kína ázsiai térhódítását, behatolását az afrikai kontinensre, esetleg Dél-Amerikába, hosszú távon aligha lehet megakadályozni. Elodázni lehet, de akkor számolni kell azzal, hogy a világ – benne Európa – egyik katasztrófából a másikba bukdácsol majd. A megegyezésen, egy a jaltaihoz hasonló kompromisszumon kívül más út elképzelhetetlen. Hogy ebben mi lehet Európa szerepe, arról érdemes lenne beszélni, mert az bizonyos, hogy például Magyarország rendszeres tőzsdei bombázása és a volt kelet-európai országok sakkban tartása nem igazán javítja az európai esélyeket.

Egyszóval, talán abba kellene hagyni a különböző ürügyekre való hivatkozással gyakorolt megosztásra és kirekesztésre való törekvést, mert az egységes Európának ésszerű keretek között nincs alternatívája. Különösen akkor nincs, ha a világpolitikában Európa valódi befolyásoló tényezővé akar válni. És miért ne akarna?

Bárány János