A nemzeti identitás elpusztítását sikerült jóvátenni
Kína önmagára talált
A hihetetlen mértékű gazdasági fejlődés jót tett Kína önbizalmának. Az ázsiai nagyhatalom nemzeti reneszánszát éli, amelynek egyik megnyilvánulásaként a tradicionális kultúra valóságos divattá vált. A kulturális termékek a soft power eszközeiként Nyugaton is egyre népszerűbbé válnak.
A kínai az emberiség egyik legősibb civilizációja. Az irodalom, a zene, a festészet, az orvoslás, a hadtudományok, a filozófia és az építészet területén is egyedülálló eredményeket produkált az elmúlt több ezer év alatt. Köztudomású, hogy az iránytű, a puskapor, a porcelán és a selyem is kínai találmány, miként a fogaskerék, a papír, illetve a nyomtatás, amit már az ókorban vagy legkésőbb a kora középkorban ismertek és használtak. Ezek a találmányok és technikai újítások arab közvetítéssel jutottak el Európába, jelentősen hozzájárulva kontinensünk fejlődéséhez.
A hanyatlás évtizedei
A szerves fejlődésének a nyugati hódítók betörése vetett véget. A „nemzeti szégyen évszázadaként” (1839–1949) számontartott évtizedek alatt Kína területének egy jelentős része nyugati és japán befolyás alá került, az ország nemcsak szuverenitását veszítette el, hanem megaláztatások, tömegmészárlások és rablások, társadalmi traumák sorát is ki kellett állnia. Aztán kitört a forradalom. A köztársasági erők által életre hívott függetlenségi harccal új korszak kezdődött. Sokáig úgy tűnt, hogy a hazafias polgári erők ragadják meg a hatalmat, végül a hosszúra nyúlt polgárháborúból a kommunisták kerültek ki győztesen, a Kuomintang pedig visszavonult Tajvanra. A kommunista győzelem a kínai kultúrára is döntő hatással volt.
Mao Ce-tung felemelkedése után sokáig úgy tűnt, hogy az állami és gazdasági szerkezet átalakításán túl Kína kulturális tekintetben sértetlen marad. A pártvezetésen belüli hatalmi harcok azonban szükségessé tették, hogy a leszámolásokra valamilyen világnézeti ürügyet találjanak. Így indult útjára a kulturális forradalom (1966–1976), amely a múltat végkép eltörölni jelszavának maradéktalan végrehajtását jelentette a gyakorlatban. Elpusztítottak mindent, ami a régi rendet, az eredeti kínai kultúrát jelképezte. Elsősorban a császári időszakból származó kulturális javak kerültek célpontba: szobrok, épületek, írott anyagok, vallási csoportok, hagyományok, szokások váltak a pusztítás áldozatává, és a könyörtelen forradalmárok nagy figyelmet szenteltek a régi kultúra ismerői, művelői üldözésének is.
A tíz éven át zajló rombolás pótolhatatlan veszteség, az alexandriai könyvtár megsemmisülésénél is nagyobb katasztrófa az egyetemes kultúra számára. Salát Gergely, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kínai Tanszékének tanszékvezetője, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a kulturális forradalom előtt a jómódú családok körében szokás volt, hogy akár több évszázadra visszamenőleg nyomon követhető módon vezették családfájukat. Ezekből meg lehetett tudni, hogy az elődök hol laktak, mivel foglalkoztak, milyen tisztséget töltöttek be az adott korban. A kulturális forradalom alatt azonban a családfákat tartalmazó iratokat gazdáik megsemmisítették, mivel félő volt, hogy megölik vagy internálják a korábbi tisztségviselők leszármazottait.
Vissza a múlthoz
A terror hivatalosan 1976-ban ért véget. Két év múlva Teng Hsziao-ping meghirdette a reform és nyitás politikáját. Kína megpróbált kezdeni valamit a múlt bűneivel, 1981-ben kimondták, hogy a kulturális forradalom „súlyos hiba” volt. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága a Határozat a párt felszabadulás utáni történetének néhány kérdéséről címen tisztázta, hogy milyen álláspontot képvisel a kulturális forradalom bűnei tekintetében.
– A történteket Mao Ce-tung időskori tévedései közé sorolták, miközben hangsúlyozták, hogy Mao olyan eredményeket és érdemeket szerzett a kínai nemzet építésében, amelyek túlszárnyalják a hibákat – magyarázza Salát Gergely.
Az államvezetés lezártnak tekintette a kérdést. A kulturális forradalom vége és Mao halála után keletkezett szellemi vákuum pedig új lehetőséget teremtett a nemzeti kultúra újraéledésére. A reformok gyorsan megteremtették a gazdasági növekedés lehetőségét. Kína hihetetlen iramú fellendülést élt meg, néhány évtized alatt cirka 500 milliósra nőtt a középosztály.
– Az emberek részesei lettek annak a közös erőfeszítésnek és sikernek, amely lehetővé tette, hogy Kína egy emberöltő alatt a világ második legnagyobb gazdaságává, a világelsőség esélyesévé és globális hatalommá váljon, miközben GDP-je a reformok kezdetén még Ruandáéval volt egy szinten – mondja Salát Gergely.
A Kínai Kommunista Párt teljes egészében patrióta irányt vett, nemzeti kérdésekben erőteljesen nacionalista politikát folytat. A kultúra minden szegmensében, a tankönyvektől kezdve a könnyű műfajokon át a szórakoztatóiparig megjelent a kínai alternatíva az amerikai szellemi termékek ellensúlyozására. A képzőművészet támogatása terén előnyben részesítik az olyan kiállításokat, amelyek hazai tájképeket mutatnak be, szemben azokkal, amelyek a különböző nyugati áramlatokat másolják.
Bár a klasszikus kínai irodalom rövid ideig tiltólistán volt a kulturális forradalom alatt, Salát Gergely szerint a kilencvenes évektől kezdve a nagy irodalmi művek a popkultúra szerves részévé váltak. Számítógépes játékok, sorozatok, filmek, rajzfilmek, képregények ihletforrása sok esetben valamelyik klasszikus kínai regény. Ezek közül is kiemelkedik a Három királyság romantikus története, amely nemcsak Mao elvtárs kedvence volt, hanem egész Ázsiában hihetetlen népszerűségnek örvend, és amely tavaly óta magyarul is teljes terjedelmében olvasható.
Spirituális reneszánsz
Az 50-es években, amikor Mao és pártja hatalomra került, azok a buddhista papok és szerzetesek, akik elfogadták a rendszert, betagozódtak és alávetették magukat az Állami Egyházügyi Hivatalnak, megmaradhattak a kolostorokban. A kulturális forradalom alatt azonban ők is egyik napról a másikra tűz alá kerültek, az összes kolostort bezárták, raktárrá alakították, a papokat és szerzeteseket, illetve még az egyházügyi hivatal embereit is munkatáborba hurcolták. A reform és nyitás programja új egységfrontot hirdetett, ami azt jelentette, hogy az osztályharcnak vége szakadt, az államvezetés kifejezésre juttatta, hogy minden rétegre és osztályra szükség van a modernizációs célok érdekében. Amennyiben a vallásos emberek hajlandóak részt venni az ország újjáépítésében, az állam kiegyezést ajánl számukra. A szerzeteseket tehát kiengedték a táborokból, visszaadták a romos kolostorokat. A hatalom valójában arra számított, hogy a buddhizmus és a többi vallás az öreg szerzetesekkel együtt úgyis kihal. Ám a termelés lázában kifáradt emberek kapaszkodót kerestek, és hamar rátaláltak saját spirituális gyökereikre. A nyolcvanas évektől kezdve a kolostorok újra megteltek hívekkel, sokan beálltak szerzetesnek, papnak, keresték a lét értelmét, a lelki békét és a harmóniát.
Salát Gergely visszaemlékezése szerint édesanyja szintén kínai szakos hallgatóként járt a hatvanas években Kínában, és szemtanúja volt annak, hogy a vörösgárdisták darabokra törik a több mint hétszáz éves fekvő Buddha szobrát Pekingben. Amikor a kilencvenes években együtt ellátogattak a szentély környékére, meglepődve látták, hogy a szobrot tökéletes hitelességgel rekonstruálták. A felvirágzásból azonban nemcsak a buddhizmus és a taoizmus profitált, hanem a kereszténység is. Kínában ma több tíz millió, egyes becslések szerint 80 millió – többségében neoprotestáns – keresztény él. Az állam persze ügyel rá, hogy ellenőrzés alatt maradjanak a közösségek.
A kolostorok újraéledéséhez némileg kapcsolódik, hogy a harcművészetek szintén hihetetlen népszerűségnek örvendenek. A kungfu gyakorlása sokáig tiltva volt, de a nyitást követő években újra élénkülni kezdett az érdeklődés. Kissé megmosolyogtató, de az áttörést a Shaolin templom című, 1982-es Jet Li-film bemutatása hozta el. A film zajos sikert aratott, tinédzserek ezrei szöktek el otthonról, hogy jelentkezzenek a híres templomba kungfut tanulni. Az igényre aztán a piac is válaszolt. A hivatalos Saolin kolostor mellett tömegével jöttek létre a különböző harcművészeti iskolák és „kolostorok”, ahol akár nyugati turisták is bekapcsolódhatnak az oktatásba a megfelelő összeg befizetése után.
Kína hatalmas nyereséget könyvelhetett el azzal, hogy visszatért nemzeti kultúrájához. Nemcsak a társadalom szellemi és lelki egészsége szempontjából mérhető a folyamatok pozitív hozadéka, hanem az ország legfontosabb szellemi exportcikkei is az autentikus kínai kultúrához kapcsolódnak. Ma a kungfu, a gasztronómia és a buddhista, taoista filozófiák a legkelendőbb portékák, pontosabban fogalmazva a leghatékonyabb soft power eszközök. Ezek azok a kulturális termékek, amelyek vonzóak sok nyugati ember számára, és amelyen keresztül milliók léphetnek kapcsolatba a valódi kínai kultúrával.
Hódít a hanfu
A hanfu szó szerinti jelentése: a han kínaiak ruhája. A régi ruházat újragondolása mára meghatározó trenddé és a kínai soft power eszközévé vált.
Torma Laurának, az ELTE sinológia doktori hallgatójának elmondása szerint már a kulturális forradalom előtt, a XIX. század végén, XX. század elején betört Kínába a nyugati divat, a férfiak öltönyt kezdtek viselni, a hagyományos kínai ruházat pedig az elmaradottság szimbólumként háttérbe szorult. A 80-as évek gazdasági fellendülése még a nyugathoz való felzárkózás mindenáron való akarásának jegyében telt. A baseballsapka, az amerikai kosarasfelsők, az amerikai szimbólumok uralták a kínai divatipart.
A fordulat akkor következett be, amikor a 2000-es évek elején az ázsiai ország annyira megerősödött, hogy már nemcsak a világ összeszerelő üzemeként tekinthetett magára, nemcsak másolta a nyugati mintákat, hanem saját ötletek és fejlesztések alapján immár új termékeket hozott létre. A kínaiak ekkoriban – részben inspirációs forrásként – már bátran visszanyúltak hagyományos kultúrájukhoz.
A hanfumozgalom kibontakozása a 2001-ben lezajlott APEC-csúcshoz kötődik. Kína mint az esemény házigazdája a meghívott delegációk tagjait saját nemzeti öltözetével kellett hogy felruházza, ez alkalomból pedig egy tangcsuang nevű, mandzsu eredetű ruhát adtak át. A sajtófotók láttán negatív reakciók tömkelege zúdult a szervezőkre, a világhálót elárasztották a kritikus bejegyzések, amelyek a hagyományos kínai öltözet hiányát kérték számon az illetékes elvtársakon.
– A hanfumozgalom újraélesztette a többségi nemzet hagyományos öltözködési kultúráját, amely nemcsak a kulturális forradalom, hanem már az utolsó császári dinasztia alatt is mellőzve volt. A XVII. századtól számított jó 300 év ugyanis a mandzsu császárok koraként ismert Kínában, akik idegen eredetű dinasztiaként uralkodtak a han többség felett – magyarázza Torma Laura.
A botrány kirobbanásáig senki nem foglalkozott a régi kínai viseletekkel, ekkor azonban egy alulról szerveződő mozgalom indult útjára, amely megteremtette a hagyományos kínai ruha kultuszát. Az amatőr hagyományőrzők maguk kezdték el szabni és varrni ruháikat, a divat futótűzként terjedt a kínai fiatalok körében, kezdetben megmaradt szubkultúrának, a 2010-es években azonban már olyan népszerűségnek örvendett, hogy egy komplett iparág épült rá, amely már gazdasági szempontból is jelentős tényezővé lépett elő. Tervezők, kereskedők, befektetők karolták fel a hagyományos kínai viseletet. A nagyobb ruhaipari márkák is egyre gyakrabban hoznak ki olyan ruhákat, amelyek teljes egészében vagy legalább részben régészeti leleteken alapulnak.
– Az elmúlt években a hanfu a divat fősodrának részévé vált, különböző influenszerek, önszerveződő társaságok kutatják a minél autentikusabb szabásmintákat, a hagyományos anyagokat. A hitelesség vált egy-egy ruhadarab értékmérőjévé – mondja Torma Laura.
A hagyományok felélesztésében sokat segített, hogy gazdag leletanyag, írott és képes források állnak rendelkezésre az évszázadokkal korábban viselt kínai ruhák rekonstruálására. A hagyományőrzők a múzeumok kiállítási darabjait másolják, illetve komoly kutatómunkát folytatnak a régi szabásminták pontos újrateremtése érdekében.
Hanfuöltözetből olcsó és felső kategóriás termék egyaránt kaphatók, a pár ezer forintos daraboktól a több százezresekig. A vásárlók többsége egy-egy divatos darabot vesz, és kiegészítőként hordja. Mellettük azonban szép számmal vannak olyan fiatalok, akik a hétköznapokban is hanfut viselnek, illetve igyekeznek minél inkább megismerni a különböző dinasztiák divatját, keresik a történelmileg leghitelesebb öltözeteket.
Az utóbbi időszak egyik fő irányzata, hogy a külföldön, jellemzően az amerikai egyetemeken tanuló kínai diákok a diplomaosztó ünnepségen hanfukiegészítőkkel díszítették a nyugati mintájú köntösöket, demonstrálva elkötelezettségüket saját kultúrájuk megőrzése mellett.
– A Kínai Kommunista Párt ideológiája nem adható el mint kulturális termék. A Nyugat szemében azonban a hagyományos kultúrának, a gasztronómiának, az öltözködésnek, a művészeteknek jelentős a vonzereje. Kína saját imázsát a régi kultúra exportjával tudja megerősíteni külföldön – mondja a kutató.
