Kínai „harci farkasok”

A 2017-es év filmes szenzációja volt Kínában a Harci farkas 2. (Csan lang [Zhan lang] II, angol címe Wolf Warrior 2) című, az 1990-es évek hollywoodi alkotásait idéző akciófilm. Bár a világban szinte nem is hallottak róla, a kínai Rambo története a hazai piacon annyi pénzt hozott, hogy a filmtörténelem 55. legjövedelmezőbb alkotásává vált. A Kína határaitól több ezer kilométerre játszódó film az immár nyíltan világuralomra törő ország önképe. A Harci farkas egy öntudatos világhatalom képét sugallja, amellyel nem érdemes ujjat húzni. Mint a film plakátja is hirdeti, „aki bántja a mi Kínánkat, azt akármilyen messze van is, megöljük”.

Katalizátorként erősítette fel a koronavírus-járvány a világban zajló folyamatokat, így az Egyesült Államok és Kína között a globális vezető szerepért folyó versenyt. A szembenállás immár a technológiák terén zajló kiszorítósditól az egyre agresszívabbá váló külpolitikai retorikáig szinte mindenre kiterjed. Az amerikai politikusok úgy beszélnek Kínáról, mint egykor a Szovjetunióról. Míg önmagukat a demokrácia és a liberális értékek letéteményeként állítják be, addig a másik felet csak agresszívan terjeszkedő diktatúraként emlegetik. Ebben a retorikában az egyik oldalon felderítők, diplomaták és a „puha erő” szerepelnek, míg a másikon „kémkedés”, „durva propaganda” és „a hírek meghamisítása” folyik. Ami új fejlemény, hogy a korábban tudatosan az óvatos, békeszerető keleti bölcs imázsát építő Kína is hasonló hangnemben válaszol. Olyannyira, hogy a világ az orosz külügyi szóvivő Marija Zaharova neve után lassan megtanulja kínai kollégájának, Csao Li-csiennek (Zhao Lijian) a nevét is. Peking ugyanis elérkezettnek látja az időt arra, hogy megmutassa a kételkedőknek: immár nemcsak sikeres gazdasági hatalom, hanem olyan új globális erő, amely képes győztesen kikerülni ebből a konfrontációból.

Hosszú ideig altatta a világot Kína. Miközben a Nyugat Putyinra figyelt, Peking csendesen építgette a kommunista ideológia szószával leöntött államkapitalizmust. Árui elárasztották a világot, megjelentek a kínai piacok és a kínai negyedek. Az olcsó munkaerő az országba vonzotta a külföldi befektetőket, és a fejlett világ egyre inkább Kínába helyezte át a termelését. Az ország mind nagyobb tempóban fejlődve hatalmas átalakuláson ment át. Ez az erő előbb bevitte Pekinget a regionális blokkokba, amelyekben mind meghatározóbb szerepet játszott, most pedig már globális szinten is megkerülhetetlen. A kínai piacok helyét a világban a kínai bankok vették át, Peking befektetőként és hitelezőként is megjelent. Miközben a világot nyugtatgatta, Kína – főképp pénzügyi téren – már évekkel ezelőtt megkezdte globális elképzeléseinek gyakorlati megvalósítását. Az oroszokkal, brazilokkal, indiaiakkal, dél-afrikaiakkal, az úgynevezett BRICS országokkal közösen létrehozták a Világbank riválisát, az Új Fejlesztési Bankot, majd az amerikaiak és japánok hasonló célokat szolgáló Ázsiai Fejlesztési Bankjának a versenytársaként megalapította az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankot (AIIB). Közben az IMF elitklubjába is bekerült a jüan, amelynek az amerikai dollár és az euró rovására történő terjedése szűkíti az Egyesült Államok és az Európai Unió mozgásterét.

Afrika a zsebében van, és már meghatározó a szerepe Amerikától Európán át Oroszországig. Közben mindenféle felhajtás nélkül a kelet-afrikai Dzsibutiban megnyitotta első külföldi katonai bázisát. A koreai konfliktus árnyékában pedig a Dél-kínai-tengeren terjeszkedve demonstrálja a szomszédok előtt erejét, ráteszi a kezét a kiaknázatlan olaj- és földgázlelőhelyekre, és ellenőrzése alá vonja a világkereskedelem egyik legfontosabb tengeri útvonalát. Mivel az olcsó kínai munkaerőt elkezdték kinyírni a robotok, Peking megvásárolta az ipari robotokat gyártó legnagyobb német céget, a Kukát.

Mindenki tisztában volt vele, hogy ez az erősödés előbb-utóbb magával hozza a globális ambíciókat is. A pekingi politikusok azonban a konfuciánus filozófiát, a keleti mentalitást emlegetve lépten-nyomon azt hangoztatták, hogy Kína nem Amerika, és nem akar a világ csendőre lenni. Igaz, ami igaz: Kína valóban saját úton jár. Nem szól bele mások belügyeibe, csak kereskedik. Globális gondolkodását még érthetőbbé teszi legfőbb nemzetközi projektje, az egyszerre a kereskedelmi, gazdasági és a geopolitikai pozíciókat erősítő Új Selyemút, azaz az Egy övezet, egy út program. Ezzel látszólag mindenki jól jár, de főképp Kína. Peking ugyan még az elnevezéssel is igyekszik erről elterelni a figyelmet, de ez a projekt a geoökonomika és a geopolitika szintézise, amely összhangba hozza Kínának mint szárazföldi és tengeri hatalomnak az ambícióit, földrajzi értelemben pedig jelentősen kitágítja a manőverezés lehetőségét.

Mire a világ felocsúdott, Peking már országokat, régiókat tartott a kezében. Szorítása puha és selymes, szinte észrevétlen. Eljött az a pillanat, amikor Kína bejelentkezett a világ vezetésére. Hszi Csin-ping (Xi Jinping) államfő bejelentette, hogy Kína új korszakba lépett, amelynek során központi szerepet kell játszania a világban. Nyoma sincs már a régi szerénységnek. Hszi nyíltan szembeállítja a kínai és a nyugati rendet, mondván, a kínai típusú szocializmus és a kínai fejlődési modell virágzik, ezáltal alternatívát jelent a világ országai számára. Az újdonság még e megközelítésben, hogy az elnök a kínai álom részévé tette a nemzet újjászületésének és nagyságának a gondolatát. Egyszóval Peking túllépve az eddigi szégyenlősségen, otthon és külföldön mindenki tudtára adta, hogy több beleszólást kér a világ ügyeinek intézésébe.

A kínai álom megvalósítása felé vezető úton előrehaladva fokozatosan változott a pekingi diplomácia hangja is. A közben Teng Hsziao-ping örökségével több szempontból is szakító, hatalmát megerősítő Hszi Csin-ping nem utolsósorban a hazai közvéleménynek is jelezve mutatta meg, hogy Kína a világ egyik vezető hatalma. A „rejtsd el a lehetőségeid, és maradj az árnyékban” koncepciót felváltva Hszi Csin-ping nyíltan a kínai nemzet nagy újjászületéséről beszél. Ebben a szellemben az államfő még 2013-ban konkrét feladatokat tűzött a diplomaták és az újságírók elé. Mint fogalmazott, nemcsak beszélni kell Kínáról, hanem meg is kell erősíteni a világban a kínai narratívát. Ez több, mint a „puha erő” pekingi változata, hiszen feltételezi a kemény hangnemet is.

Ennek jegyében megváltoztak a kommunikáció prioritásai. Az ország pozitív képét erősítő kulturális diplomáciát háttárbe szorította Kína hangjának megjelenítése. Peking immár nemcsak azt akarta, hogy meghallgassák, hanem hogy hallgassanak is rá. Nem véletlen, hogy az elit köreiben egyre népszerűbbé váltak a hatalom diskurzusának elméletét kidolgozó Michel Foucault gondolatai. A híres francia filozófus szerint „a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dől a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani”. Mivel tehát a dolgok a róluk szóló diskurzusokban, eme diskurzusok által léteznek, Peking nemcsak a technikai standardok terén akarja meghatározni a globális jövőt, de kicsit „újracsomagolva” Foucault nézeteit, normává igyekszik tenni a saját látásmódját, a világról alkotott képét is. A kínai diplomácia mind erőteljesebben vonta kétségbe a Nyugatnak a közbeszéd meghatározására önmaga által magára szabott monopóliumát, és egyre aktívabban igyekszik befolyásolni a nagy nemzetközi szervezetek témáit, napirendjét.

A korábbi óvatosság fényében már ez látványos váltás volt, igazi lendületet viszont az adott az újfajta a gondolkodásnak, amikor Donad Trump amerikai elnök 2018-ban kereskedelmi háborút indított Kína ellen. Pekingben ekkor megértették, hogy a kínai álom eléréséhez az országnak még erőteljesebben kell hallatnia a hangját, és a „barbárok ellen saját fegyverüket kell bevetni”. A KKP Központi Bizottságának propagandaosztálya koordinálásával létrehozták a külföldre irányuló csatornákat összefogó Kína Hangja nevű médiaholdingot, és tudatosan aktivizálódtak a közösségi médiában. Ez utóbbiban az újságírók mellett élen jártak a hivatalnokok és a diplomaták.

A diplomácia azonban nemcsak aktívabb lett, de a hangneme is érezhetően megkeményedett. Példák sorát lehetne hozni annak illusztrálására, amikor a diplomaták felemelték a hangjukat. Korántsem csak Amerikával szemben! Az asztanai nagykövet például arra válaszul, hogy tükörlépésként Kazahsztán is szigorított a vízumkiadáson, így fakadt ki: „Ez durva és megalázó! Ezek nem tudják, kivel állnak szemben!” De egy tavaly a kínai gazdaság lassulásáról cikkező orosz újságíróját a nagykövetség tanácsosa durván tegezve azzal fenyegette meg, hogy kitiltatja Kínából, ha nem távolítják el a szöveget. A nyugati sajtó egy népszerű kínai kalandfilm analógiájára ezt a stílust a „harci farkasok diplomáciájának” (Wolf Warrior Diplomacy) nevezi, de ezzel a kifejezéssel illetik a koronavírus körüli vádaskodások háborújában Kína arcává vált külügyi szóvivőt, Csao Li-csient is. Aki aligha haragszik meg emiatt, hiszen az említett, egy elit katona afrikai kalandjairól szóló, már 800 millió dolláros jegybevételt hozó film fő üzenete, hogy Kína a világ minden pontján kész és képes megvédeni az érdekeit.