Kínával számolni kell – Exkluzív riportunk Csengtuból

A 90 milliós Szecsuán Kína harmadik legnépesebb tartománya, európai hasonlattal az ország Szicíliájának is lehetne nevezni, mert még a helyiek is úgy tartják, hogy a szecsuáni lassú élet, a ba-si annyira jelen van mindenhol, hogy fiatalon máshol kell szerencsét próbálni, különben ellustul az ember. A ba-si helyi fogalom, a kényelem, a könnyedség és az elégedettség érzését testesíti meg, de utal a régió kulturális sajátosságára, az élet élvezetére, a jó ételekre, a teakultúrára, a gyönyörű környezetben található teaházakban való barátkozásra és a mindennapi élet stresszmentes megközelítésére is, ami talán csak a tartomány székhelyén, a 21 milliós Csengtuban nem érvényesül teljesen.

Szecsuán szubtrópusi éghajlatú, forró és párás, területét a Jangce és mellékfolyói formálták az idők során. Mindezek ellenére nem Kína vigalmi negyede, ellenkezőleg, az ország egyik kiemelkedő gazdasági központja, a legfontosabb mezőgazdasági és ipari tartományok egyike, amelyet „jómódú tartománynak” is hívnak. Ez Kína első számú gabonatermő vidéke, de sertéstenyésztésben és selyemgubó-termelésben is élen jár, ráadásul a kínai bortermelés jelentős része is itt zajlik. Vannak ásványkincsei, mint a szén és az acél, elsők között van az ország titán-, vandánium- és kobaltkitermelésében, sőt, a kínai földgáz meghatározó része is innen származik. Csengtu stratégiai fontosságú város, bank-, IT- és iparközpont és ha ez még nem volna elég, itt található a kínai hadiipar egyik központja is.

Fontos a lexikonadatok mellett Kína sajátságos arcát is bemutatni, amivel minden idelátogató találkozhat. Mivel azonban még mindig nem tömeges a külföldi turizmus, a kínai életbe történő betekintéshez segítség kell. Az ázsiai óriás nyugatról nézve félelmetesnek tűnik, mert így vagyunk szocializálva. A nyugati sajtó Kínával szembeni fenntartásai és kritikái közismertek, már-már közhelyszerűek. Amitől azonban a Nyugat retteg, az nem feltétlenül a befolyás, hanem a hegemónia elvesztése – Kína javára. És ez jogos félelem. Ma a föld bármely pontján bárki álmából felkeltve is meg tud nevezni hollywoodi sztárokat (Brad Pitt, Tom Cruise, Johny Depp, Leonardo DiCaprio, George Clooney), fel tud sorolni nyugati csúcsmárkákat (Coca-Cola, Johnnie Walker, McDonalds, Apple, Louis Vuitton, Rolex). Azt is el tudja mondani, hogy miről nevezetes Párizs, London és New York, de ismeri-e vajon a leginnovatívabb kínai mobiltelefon-márkát, a Honort, aminek bázisa éppen itt, Csengtuban van? Fel tudna-e sorolni pár népszerű kínai autó-, divat-, netán élelmiszermárkát? Olyanokat, mint például a Li-Ning és az Anta (kínai divatóriások), a Baijiu (a legnépszerűbb kínai égetett szesz) vagy a Wanglaoji (a legkeresettebb itteni üdítőital)?

De nézzünk egy másik sort: Tank, Zeekr, Geely, Xiaomi. Ezek népszerű kínai autók, amelyek minden autófanatikus tekintetét magukhoz láncolják, és még jók is. Vagy le tudnánk-e írni Peking, Csungking, Csengtu, esetleg Sanghaj legfőbb látványosságait? Az ujgurokról már mi is hallottunk, állítólag távoli rokonaink, bár ők nem nagyon tudnak erről. Miről ismert az ő fővárosuk, Ürümcsi és festői szépségű hazájuk, Hszincsiang, ahol az ujgurokat az európai fősodrú média szerint az állam elnyomja? A Magyar Demokrata munkatársa, Szalma György nemrég tíz napot töltött Hszincsiangban, érdemes a pár héttel ezelőtt megjelent részletes összefoglalóját elővenni.

Még egy kérdés. Hallottunk-e már Tu Furól, a kínaiak 770-ben elhunyt költőóriásáról vagy a másik óriásról, Li Pajról? Esetleg Csi Paj-siról, a tücskök és kabócák legendás festőjéről, akinek képei ma milliárdokat érnek? A válasz jó eséllyel egy határozott nem. Ismerjük viszont Mark Twain, T. S. Eliot, J. K. Rowling és Stephen King nevét. Valljuk be, nem sokat tudunk Kínáról, és a többség a körúti kínai kifőzde és Chan bácsi 100 Forintos Boltja alapján alkot képet róluk. Éppen ezért gondolatban érkezzenek hát meg velem Csengtuba!

Szeretik a zöldet

Közel húszórás utazást követően a látogató a kellemesen temperált repülőtér kapuján elhagyja érkezésének helyszínét, és rögtön találkozik a szubtrópus semmivel össze nem hasonlítható meleg és párás levegőjével. Óriási a reptér, mégis nagyon könnyedén megy a kijutás, majd a bejutás Csengtu városába. A kínai rendészeti szervek észrevehetetlenek a reptéri ügymenetben, semmilyen katonai-civilizációs erődemonstrációt nem érzékelni. Kint tömegközlekedés és sofőrszolgálatok is rendelkezésre állnak, fizetni készpénzzel vagy bankkártyával sokszor itt talán még lehet, de érdemes előzetesen letölteni az Alipay applikációt, amelynek pénzkezelési opciói európai szemmel is irigylésre méltónak tűnnek, de a rossz hír, hogy csak itt használható. Jól végiggondolt alkalmazás. Egyaránt fizethetünk vele a taxiban, a sarki közértben vagy az óriási bevásárlóközpontban, de kókuszlét, lepényt, fügét, legyezőt vagy a cuki csipogó és mászkáló, elektromos pandabébit kínáló utcai árusnál is ezt használjuk. Ha ez nem volna elég, akkor még egymásnak is adhatunk vele pénzt másodpercek alatt.

Feltűnően sok az új autó az úton, óriási számban közlekednek a nyugati márkák. Néhol egy-egy Maybach is elgördül, de még az európai férfiember szíve is megdobban, amikor egy kifinomult vonalvezetésű és a formatervező szabadságát dicsérő kínai jármű surran el mellette. Surran, mivel a városi utakon közlekedő járművek több mint fele elektromos, ami nem, az hibrid vagy valami nagyon új belső égésű motoros. A négy-hat sávos utak újszerűek, gondozottak, az autópályákat kiegészítő hidak, fel- és lehajtók pedig építészeti mutatványoknak tűnnek.

Ahogy beérünk a sűrűbben lakott területekre, az út két menetiránya között álló óriási felüljáró-tartóoszlopokat az útkarbantartó vállalat sűrűn befuttatta vadszőlővel, de lehet, hogy borostyánnal, ami olyan érzést kelt, mintha egy posztcivilizációs, horribile dictu posztapokaliptikus esemény ebben a rendkívül magas életszínvonalú pillanatban következett volna be, és a természet visszavette az embertől a kezdeményezés jogát. De nyugodjon meg mindenki, Csengtu él és virul, csak szeretik a zöldet. Szerethetnénk éppen mi is, hiszen Budapesten jó pár ilyen óriás betonoszlopot lehetne zölddé varázsolni éveken belül.

A sofőr lassan megérkezik a város második körgyűrűjénél álló szállásunkra, amely egy hatalmas, összesen 48 sávos kereszteződés mellett áll. Az európai embert kiveri a víz, mert egy ekkora útkereszteződésnél a zajra és a benzingőz bűzére gondol, de zaj egyelőre nem hallatszik, a levegőt meg még nem teszteltem. A hotel feljárójánál már erre is adódik lehetőség, így tisztán hallom, hogy nem hallok semmit és érzem, hogy nem érzek semmilyen füstszagot. Becsekkolás, a szoba átvétele, majd a húszórás út porát lemosó felfrissülést követően irány a környék.

A hotelból kilépve az ájulás kerülget, mert a szubtrópusi klímát szokni kell. Pár perc, és ez is megvan, így nagyon párás 33 fokban indulok útnak. Kíváncsiságból kisétálok ehhez a minden megakereszteződések anyjához és percekig nézem, ahogy negyvennyolc sávon játszi könnyedséggel halad az autóáradat. Láttam én már ehhez hasonlót Amerikában is felülről és közvetlen közelről, de annak a zaja és szaga, akárcsak a budapesti Astoriánál, az elviselhetetlenség határán táncolt. Itt állok hát, és jóformán csak az elektromos autók és néha pár tökélyre fejlesztett hibrid vagy benzinautó halkan doromboló menethangját hallom. Robogók ezrei is nyüzsögnek itt saját jogon, de ezek is elektromosak. Náluk talán csak a kerékpárok halkabbak. És akkor régi ismerősként bejelentkezik Európa, egy ordenáré dízelmotor recsegő hangjával, majd az idilli képet egy hatalmas kukásautó zavarja meg, de csak rövid időre.

Figyelmemet most az emberek kötik le. Sokan vannak, noha nem kellemetlenül sokan. Csendben várnak a sorukra, hogy átkeljenek a közel százméteres járdákon. Idejük is van rá, és még egy idősebb úr is átér, míg zöld a lámpa. Innen üzenem a Bajcsy–Andrássy-sarok húsz méterén tíz másodperces áthaladást, garantált anyázást és akár tettlegességet is okozó lámpákat üzemeltető budapesti hatóságoknak: van megoldás! Itt az, hogy jobbra kanyarodni akkor is lehet, ha a haladási irány szerinti jelzőlámpa pirosat mutat.

Visszatérve az emberekhez, a kínaiak kínaiak, ázsiai vonásaik vannak, mi más volna. Kisebbek, nagyobbak, kerekek és vékonyak, de feltűnően sok a fiatal közöttük. Viseletük se nagyon különbözik általában a nyugatiakétól, sokan amerikai és európai márkákban járnak. Aztán belefutok az első jelentős eltérésbe. Egyes férfiak szoknyaszerű nadrágot hordanak, nyilván a hőséget teszi elviselhetőbbé. A csőnadrág itt nem üzlet. A nők kalapot, golfvizort és időnként a kalaphoz vagy a vizorhoz rögzített, egész arcot eltakaró textilmaszkot hordanak, ami nagyon szokatlan látvány. Előfordul ugyanakkor, hogy fiatal férfiak és nők mackó- vagy cicafülekre emlékeztető fejdíszt viselnek, de ez senkit nem zavar. Minden tíz percben felbukkan egy mangaképregény-hős is, főként lányok lila vagy rózsaszín hajjal és minden képzeletet felülmúló öltözetben, de ez is természetes itt.

Egy négy év körüli kisfiú megy el mellettem, jól megnéz magának, majd visszajön és a kezét nyújtja. Megrázom. Édesanyjának is tetszem, nem túl gyakori az európai ember a vidéken. Ami igaz is, alig látni errefelé európait. Utam a közeli irodaház komplexumhoz vezet, ennek földszintjén az épületek között kényelmi cikkeket, ruházatot kínálnak, de van cukrászda, étterem és valami postahivatal is. Meg Starbucks is, Burger King is, Nike is. Amíg Amerikát kiveri a víz Kínától, és a nyugati média telefröcsögi a világot arról, hogy milyen szörnyű itt a helyzet, addig a fiatal kínaiak imádják az amerikai életérzést, és ezt minden retorzió nélkül megélhetik. Nyilván a Kínában üzemelő amerikai láncok és vállalatok sem panaszkodnak az innen származó bevételre, más nyugati hatalmak sem. Ha pénzről van szó, működik a bevált centrum-periféria modell, szeretik ők a kínai jüant, csak ott hibáznak, hogy Kína már nem periféria.

Mi szem-szájnak ingere

Az embereket követve a mozgólépcsőn én is lemegyek a föld színe alá, és ekkor egy fóliafüggönyön áthaladva feltárul a gasztrofanatikusok álma, a komplett kínai konyhakultúra gyönyörű kulisszával kínálja egy végtelen folyosón mindenkinek azt, amit kíván. Ötven étterem biztosan van itt egymás mellett, de talán a száz sem túlzás. Kína is hibás talán a róla kialakult európai képben, hiszen itt állva elég, ha a körúti „kínai éttermekre” gondolunk, a jellegzetes olajos szagra, az édes-savanyú levesre, a bizarr főételekre, az olajban tocsogó bundázott húsokra: mindez a középszerűség alatti szinten. Barátom, Lovas István, a legendás újságíró nagy gasztrofanatikus volt, nem volt olyan konyha, amihez ne tudott volna hozzászólni. Már korán megtanultam tőle, nincs olyan, hogy mexikói vagy kínai konyha, mert mindkét ország ezer régiójában tízezerféle formában készítenek csodákat. Amit Európában mexikói vagy kínai konyhának adnak el, sértés Mexikóra és Kínára nézve egyaránt.

Mivel vacsorára vagyok hivatalos, csak egy frissen préselt kókuszlét kérek, az Alipayjel fizetek érte. Egy átlag ebéd itt a föld alatti gasztromennyországban 500 és 1500 forint között alakul, a kókuszlé is 500 forint volt, de mivel minden frissen készül az átlátszó üveggel elválasztott konyhákban, pontosan látni, hogy mi várja a vendéget. Önkiszolgáló éttermek is vannak, ahol egy hét-nyolc rekeszes műanyag tálat vesz az ember, és a hosszú asztalokon roskadozó ínyencségek közül hét-nyolcfélét is rá tud tenni.

A kínaiak máshogy állnak a helyválasztáshoz. Kérdés nélkül bárhova, bárkihez leülnek, míg én körbeudvarolnám a teljes éttermet, vagy kibekkelnék egy üres asztalt. Nem beszélgetnek, nem ismerkednek, ami annak fényében elhalasztott esélynek tűnik, hogy a párkeresés nem könnyű műfaj errefelé. Az ebédre 5-10 perc áll rendelkezésre. Vannak, akik közös ételt választanak és négyen merítgetnek egy hatalmas acéltálból, amelyben fűszeres zsírban és olajban főznek húsokat és zöldségeket. Ez a hotpot, a forró fazék. A hozzávalót korábban frissen összegyűjtik egy nagy, jéggel feltöltött kínálófelületről, amelyen roppanóan friss zöldségek, gombák és vékonyra szeletelt húsok, kisebb-nagyobb rákok, haldarabok, birka-, sertés- vagy marhanyelvszeletek, csirkebél, csirketalpközép van – és amit csak el tudunk képzelni. A konyha a rotyogó fűszeres olajból egy nagy adagot belelöttyint az acéltálba, majd ebbe beleteszi az előzőleg kiválasztott friss hozzávalókat. Fizetni a friss alapanyagok súlya szerint kell.

Új világ születik

Kora este metróra szálltam. Nem volt a program része, de egy kínai származású kollégát elkísérhettem Csengtu központjába. Őszinte leszek, az itteni metró pont olyan, mint a négyes Budapesten, annyi különbséggel, hogy belépni csak fémdetektoron keresztül lehet, a peront sem lehet megközelíteni, mert hatalmas plexiajtó zárja le, ami mellesleg nemcsak biztonsági funkciót lát el, hanem kizárja a szubtrópusi forróságot is az alagútból, ami azonnal megsimogatja az ember nyakát, ahogy kinyílik az ajtó, és fel lehet szállni a metróra. Az utazóközönség viszont éppen olyan, mintha bármely budapesti metróval utaznánk: homogén, azaz főként helyiek. Megnéznek, hiszen ezt a stabil képet most cizellálom, de senki sem bámul meg. Egy-két idősebb ember vagy kisgyermek tartja csak rajtam a tekintetét az átlag három másodpercnél tovább. A kicsik szégyenlősen mosolyognak és a szüleiknek suttogják: „Mama, az egy amerikai?”

Vonaljegyet Alipayjel lehet venni, de ha nem volna velem a kínai kolléga, akkor izzadnék, mert a célállomást is meg kell ám jelölni. A jegy igazából egy chipkártya, amit a metróból kilépve az automata kapuknál kell bedobni. A megállók tiszták, modernek, a területükön üzemelő kis árudák, boltocskák pedig csinosak, vonzzák a tekintetet. Valahol egy fiatal férfi saját gitárkísérettel kínai popzenei dallamokat énekel, az utazók mellett a rendőrség munkatársai is érdeklődve hallgatják. Nem kergetik el az utcazenészt, miért is tennék? Metróval közlekedni szinte javasolt turisztikai élmény Csengtuban, a zene pedig csak még kellemesebbé teszi.

Megérkeztünk, kisétálunk a Tianfu térre, ami joggal lett a lüktető város jelképe. Ez Délnyugat-Kína legnagyobb főtere, a pekingi Tienanmen térhez hasonlóan közel százezer négyzetméter. Aki Csengtuba látogatva nem jön el ide, az itt sem volt, mondják a helyiek. A tér nagyon sokat elmond Kínáról. Egyik oldalán amerikai nagyvárosokat megszégyenítő felhőkarcolók, bevásárlóközpontok, egy tízméteres virág és csúcséttermek sora. Luxus, fényparádé és csúcstechnika. Szemben pedig egy nagy méretű klasszikus épület, a Szecsuáni Tudományos és Technikai Múzeum, aminek lépcsője előtt az új világ felé fordulva Mao elnök szobra üdvözlésre emelt karral mintha áldását adná erre az új Kínára.

Este van már, a tér mégis életteli. Gyerekek rohangálnak csoportokban, világító játékokat lóbálnak és hajigálnak a levegőbe, szüleik eközben teljes nyugalommal nézik őket és beszélgetnek. A közbiztonság kérdésével itt valószínűleg azért nem foglalkoznak, mert fel sem merül bármi, ami megzavarhatná. A bűncselekményektől fulladozó és állandó rendőri készenlétben élő Európa ezt a békét, tisztaságot és rendet nem ismeri, pedig Csengtuban sehol nem észlelni a rendfenntartók vagy a hadsereg bármilyen elrettentő jelenlétét. Az éppenhogy a szabadság bölcsőjére, Nyugat-Európára jellemző. Brüsszelben, Berlinben és Párizsban járőröznek a rendőrök kibiztosított fegyverekkel, nem Csengtuban. Itt az emberek egy ötezer éves társadalom tagjaként megélik és őrzik a rendet. Kevesen tudják, hogy a tér a Ming-dinasztia idején királyi városnak adott otthont. Taxival térünk vissza szállásunkra, időközben a hatsávos sugárutak kiürültek, negyedóra alatt visszaérünk.

Egy ötezer éves kultúra kivirágzása zajlik a szemünk előtt, ami akárcsak az itt honos bambusz egyes fajaié, nagyon lassan, évszázadok, évtizedek alatt megy végbe. Ennek az új paradigmának a létrejöttét és elismerését egy, a világot jelenleg még sakkban tartó kétszáz éves nemzet a tőle függő viszonyban lévő kétezer éves kultúra hathatós támogatásával igyekszik bármi áron késleltetni és hátráltatni, de az igazság utat tör magának, akárcsak a víz. Az ellenállás gyengül, a gátak repedeznek, míg a nyomás nőttön-nő.

Nem infrastruktúra- és iparfejlesztés az, aminek tanúi lehetünk Kínában járva, hanem egy új civilizációs paradigma kiépítésének munkálatait látjuk. Egy olyan paradigmáét, amire az uniós túlszabályozottság és a nemzetállamok szuverenitásának egyre nagyobb feladása miatt mozgásképtelen Európa nincs felkészülve, amely nem elmegy egy napon Európa mellett, hanem átlép rajta. Ma még sok minden provizórikusnak tűnhet, de senki ne higgye, hogy Kínában baltával szabnak, itt ugyanis lézertechnikánál precízebben tervezik és kivitelezik az emberi civilizáció új létmodelljét, amely a Selyemút kétezer éves hagyományai alapján definiálja majd újra Kína partnerségen és kölcsönösségen alapuló nemzetközi kapcsolatrendszerét. Hogy milyen lesz a nagy mű, azt ma még nem tudni. Csak abban lehetünk biztosak, hogy elkészül.

Bencsik András

Együttműködések fóruma

Bencsik Dávid, a Magyar Demokrata általános igazgatója nagy visszhangot kiváltó beszédet mondott Kínában, az Övezet és Út Média-együttműködések Fórumán.