A 2008-as offenzíva óta viszonylagos béke jellemezte Izrael és Gáza viszonyát. 2011-ben, amikor a még 2006-ban elrabolt izraeli katona, Gilad Shalit hazatérhetett ezer palesztin fogolyért cserébe, egy pillanatra még a remény is felvillant, hogy a jövőben a szembenálló felek békés módon is rendezni tudják majd konfliktusaikat. Ez év november 10-én azonban ez a remény végképp szertefoszlott. Izrael egy támadássorozatban likvidálta a Hamász fegyveres szárnyának vezetőjét, Ahmed al-Dzsabarit. Az akcióra válaszul a Hamász rakéták százait lőtte ki Izraelre, amire Tel-Avív légicsapásokkal válaszolt. A harcokat csak akkor függesztették fel részlegesen, mikor az egyiptomi miniszterelnök Gázába utazott. Ezt követően robbantás történt egy telavivi autóbuszon, aminek halálos áldozata nem lett.

Noha számos elemző a 2008-as háború rémképét vetítette előre, a harcok ezúttal meglepő módon hamar véget értek. Noha mindkét félnek szüksége volt a háborúra, annak elhúzódása egyiküknek sem állt érdekében. A Hamász ugyanis lépéskényszerben volt. Noha a palesztin belpolitika kapcsán leginkább a Ciszjordániát uraló Fatah és a gázai Hamász ellentétéről hallani, a kép az elmúlt években összetettebbé vált.

A Hamász 2006-os választási győzelme óta a Gázát sújtó blokád miatt egyre többen hullottak ki az iszlamista szervezet hálójából. Ennek az lett a következménye, hogy a helyi nyomorúságos viszonylatban is lecsúszottnak számító családok körében megerősödött a Hamaszénál is radikálisabb ideológiának számító szalafizmus. A radikális iszlamisták egyre gyakrabban bírálták a Hamászt, Izraellel való megalkuvással és a hitetlennek kikiáltott síita Iránnal való kollaborálással vádolva azt. A feszültség odáig fajult, hogy 2011 augusztusában a Hamász fegyveres összetűzésbe került a radikális Dzsund Ansar Allah nevű csoporttal, melynek vezetőjét meg is ölték. A gázai kormányzat és a szalafiták közti feszültség a 2011-ben kirobbanó „arab tavasz” nyomán egyre kiélezettebbé vált. Az egyiptomi Mubarak-rezsim bukását követően a szalafiták hol a Sínai-félszigetről, hol pedig Gázából lőttek ki rakétákat Izraelre, abban bízva, hogy a zsidó állam nem fogja kockára tenni Egyiptommal kötött békemegállapodását azzal, hogy visszalő.

Tervük részben bejött. Izrael a Sínai-félszigetről kilőtt rakétákat valóban válasz nélkül hagyta. A gázai támadásokra viszont drasztikus válaszokat adott. A tény, hogy Izrael az általa irányított területet lövi, kellemetlen helyzet elé állította a Hamászt. Ha nem reagáltak volna, azzal hitelt adtak volna a radikális iszlamisták azon állításának, miszerint a Fatahhoz hasonlóan ők is feladták az ellenállást. Azt hihették, hogy Izrael elnézi ezt nekik, felismervén, hogy a szalafiták ellen valójában csakis ők tudnak hatékonyan fellépni. Figyelmen kívül hagyták azonban, hogy Izraelben választások következnek. Benjamin Netanjahu – aki egyébként korábban még nem indított háborút – nem engedhette meg, hogy a kampányban ellenfelei az önvédelem feladásával vádolják meg. A miniszterelnök ezért úgy döntött, visszavág. Ezt pedig Ahmad Dzsanbari élete bánta. Netanjahu egyébként is kényszerhelyzetben volt az elmúlt év háborús retorikája miatt. A miniszterelnök olyan sokszor és vehemensen fenyegetett egy iráni atomlétesítmények elleni csapással, hogy szavainak hitelessége már kezdett megkopni. A perzsa állam azonban túl nagy falat lett volna számára. Különösképpen, hogy Barack Obama újraválasztását követően még nem tudni, hogy az amerikai elnök milyen mértékben fog engedni az Irán elleni akciót sürgető lobbicsoportok nyomásának. Netanjahu így arra játszhatott, hogy a Gáza elleni háború legalább a választásokig eltereli a figyelmet Iránról. A gázai összecsapás azonban mindössze öt napig tartott. A harcok rövidsége bizonyítja, hogy míg egy csatában mindkét fél érdekelt volt, a háború már nem szolgálta senki érdekeit.

A konfliktus tanulsága messze túlmutat önmagán. Izraelnek minden oka megvan az aggodalomra. Immár egyértelműen kijelenthető, hogy a Közel-Keleten minden megváltozott. Míg korábban a vezető arab országok passzívan nézték a Hamász és Izrael közti összecsapásokat, addig most példa nélküli támogatást nyújtottak az iszlamista szervezetnek. A rakéták megindulását követően Hisham Khandil egyiptomi miniszterelnök azonnal Gázába látogatott, hogy hazája támogatásáról biztosítsa a palesztinokat. Pár nappal később Rafik Abdeslem tunéziai miniszterelnök tett szimpátialátogatást az ostromlott övezetben. Hasonló gesztusok elképzelhetetlenek lettek volna Mubarak Egyiptoma, vagy Ben Ali Tunéziája idejében, amikor a vezetők gyakran a Hamászt tették felelőssé a konfliktusok miatt.

Ezek a látogatások azt bizonyítják, hogy a Hamász már messze nem olyan elszigetelt, mint pár évvel ezelőtt volt. A mérsékelt iszlamisták által vezetett Törökország komoly hatalmi ambíciókat táplál a régióban, aminek érdekében feladni látszik Izrael-barát politikáját. 2010-ben a Gázába tartó török segélyflotilla legénységének lemészárlását követően példátlan határozottsággal lépett fel Izrael ellen.

Az Arab Tavasz és az azzal járó iszlamista előretörés az arab országok palesztin-politikáját is megváltoztatta. A Hamász korábban jobb híján Irán és a hozzá lojális, alaviták által vezetett Szíria befolyása alatt állt. Mióta Egyiptomban a Hamász ideológiai anyaszervezete, a Muszlim Testvérek nyerte meg a választásokat, ez teljesen megváltozott. A szíriai forradalom kirobbanását követően ráadásul a Hamász szolidaritásáról biztosította a szír népet, és bezárta damaszkuszi irodáját. Ezzel gyakorlatilag a szunnita szervezet, szakítva a síita kényszerszövetséggel, rátalált természetes közegére.

Az ötnapos harcok kirobbanása előtt egy héttel a katari emír 1999 óta első arab vezetőként történelmi látogatást tett Gázában. Sheikh Hamad bin Khalifa négyszázmillió dollár segélyt ajánlott fel a 2008-as háború kárainak helyreállítására. Az uralkodó látogatását követően az Arab Liga is bejelentette, hogy delegációt küld az övezetbe.

Az ügy legnagyobb vesztese nemcsak Izrael, hanem Mahmúd Abbász és az általa vezetett Fatah is. A gázai konfliktus úgy zajlott le, hogy gyakorlatilag sem a szereplők, sem pedig a külföld nem ült le tárgyalni a palesztin hatósággal. Az új Közel-Kelet vezető hatalmai a korábban páriasorban lévő Hamászt már a Fatahhal egyenrangú partnerként kezelik. Abbász befolyása így erősen csökken. Amikor Izrael vissza akarta kapni Shalitot, nem vele, hanem a Hamasszal tárgyalt, és ugyanez történt most is, mikor most a tűzszünet megkötése volt a cél. Ez Izraelnek sem jó hír. Ilyen körülmények között Abbásznak már nincs meg a legitimitása egy Izraellel való esetleges béke megkötésére. A Hamász pedig aligha lesz hajlandó pont most, nyerő szériában kiszállni.

A közel-keleti színtér változása joggal töltheti el aggodalommal Izraelt. A jelenlegi erőviszonyok között az Egyesült Államok számára már aligha ér meg minden áldozatot szövetségesének támogatása. Míg a mérleg egyik serpenyőjében továbbra is csak Izrael van, a másik serpenyő tartalma teljesen megváltozott. A másikban már nem Irán és Szíria, hanem a NATO-tag Törökország, a stratégiailag kulcsfontosságú Egyiptom, és a többi arab ország áll. Ilyen feltételek közt pedig erősen bizonytalan, hogyan mérlegelne Barack Obama egy komolyabb konfliktus esetén.

Sayfo Omar